Ketten voltunk, ő meg én, a nevét nem tudom. A végén elköszöntünk egymástól. De csak nagyon a végén, amikor már lement az utolsó utáni felirat is, és elhallgatott a zene. Maradtunk, amíg lehet, minden hang, minden kép megfogta az embert.
Kezdjük is a feliratoknál, mert mint kiderült, erre a svéd–dán alkotásra mi is büszkék lehetünk: Pejtsik Péter vezényletével a Budapest Art Orchestra is közreműködött. Az alkotók köszönetet mondanak a végén Björn Borgnak a segítségéért – John McEnroe-nak nem. Ezzel pedig meg is érkeztünk az alkotás legnagyobb, majdnem egyetlen hibájához: az amerikai teniszezőt nem vonták be a filmkészítésbe. Már ment a forgatás, amikor jelezte, nem lett volna baj, ha megformálója, Shia LaBeouf őt is megkereste volna.
LaBeouf ezzel együtt tökéletes választás volt az idegileg látszólag gyenge, valójában azonban hipererős McEnroe eljátszásához.
A most 58 éves sportember (mármint az eredeti McEnroe) másik nagy kételye az volt, a színészek hogyan teniszeznek majd, de ezt a feladatot is döbbenetesen jól oldotta meg Janus Metz Pedersen rendezői stábja. Nem úgy, ahogyan letűnt sorozatokban zongorázni nem tudó színészeket bevetnek a zongorista megidézéséhez, mondjuk úgy, hogy csak a fejüket mutatják a zongora mögül.
Ami viszont leginkább megmarad bennünk órákkal a film vége után is, Björn Borg, vagyis Sverrir Gudnason tekintete. A szem a lélek tükre, és ez most azért fontos, mert a Borg–McEnroe a lelkekről szól. Gyereklelkekről és felnőttlelkekről. A Tűzszekerek egykori kritikája óta tudjuk, az igazán nagy sporttémájú filmek valójában nem is sportfilmek, hanem igazi játékfilmek; a Borg–McEnroe is bőven eléri ezt a hatást.
Rengeteg üzenete van, többek között nekünk, újságíróknak, hogy mennyi ostoba kérdést teszünk fel, és mennyire nem tudjuk mi sem, valójában mi minden játszódik le a lélek mélyén. Mentségünkre szóljon, ezt egy szűk körön kívül aligha tudta valaki Björn Borg esetében, aki le is szögezi, hogy ő sem egy gép.
Csakhogy a világ számára mégis úgy viselkedik, mintha az lenne, mert úgy hiszi, azt tanulta, ebben is rejlik az ereje.
Az amerikai és a svéd, a két nagy ellenfél, ahogyan ez származásukhoz többé-kevésbé passzol is, tűz és víz. Két teljesen eltérő viselkedési kultúra, két teljesen eltérő egyéniség, amely valahol mégis ugyanaz, mert ugyanannak a gondolatnak a gyötrelmében él: élet-halál kérdés a győzelem. Ma a pszichológusok, a sportpszichológusok ízekre szednék ezt a mondatot, de a filmben 1980-at írunk. A Borg–McEnroe üzen, és ki nem mondva, talán akaratlanul is feltesz egy fantasztikus, megkerülhetetlen kérdést: mi van, ha nem sikerül győzni?
Órási az edzők, pedagógusok, szülők felelőssége, a felelősségünk abban, mit tanítunk a gyermekeinknek, lelki roncsokká válnak-e e kérdés súlya alatt, avagy egészséges emberekké. Vagy csak látszólag egészséges emberré, aki valójában egy katasztrófa, és a sikerei mellett (időnként legalábbis) teljes mértékben elviselhetetlen, alkalmatlan a szociális létre. És mégis elviseli a menyasszonya és a mestere, akárcsak Björn Borgot.
Nem marad el a katarzis. És annak már régen nem a teniszezés a lényege, csupán egy eszköz az oda vezető úton. Ami a sportágat illeti, e sorok írójának első teniszélménye volt az 1980-as Borg–McEnroe wimbledoni döntő, élőben a tévében, együtt az egész családdal. Harminchét évvel később már nem voltam benne biztos, hogy ki győzött, és inkább nem néztem meg a film előtt. Így még izgalmas is, tényleg!
Utólag viszont annál inkább érdemes látni a meccsről készült félórás összefoglalót a Youtube-on. Mert drámai az is.
