Az amerikai és a svéd, a két nagy ellenfél, ahogyan ez származásukhoz többé-kevésbé passzol is, tűz és víz. Két teljesen eltérő viselkedési kultúra, két teljesen eltérő egyéniség, amely valahol mégis ugyanaz, mert ugyanannak a gondolatnak a gyötrelmében él: élet-halál kérdés a győzelem. Ma a pszichológusok, a sportpszichológusok ízekre szednék ezt a mondatot, de a filmben 1980-at írunk. A Borg–McEnroe üzen, és ki nem mondva, talán akaratlanul is feltesz egy fantasztikus, megkerülhetetlen kérdést: mi van, ha nem sikerül győzni?
Órási az edzők, pedagógusok, szülők felelőssége, a felelősségünk abban, mit tanítunk a gyermekeinknek, lelki roncsokká válnak-e e kérdés súlya alatt, avagy egészséges emberekké. Vagy csak látszólag egészséges emberré, aki valójában egy katasztrófa, és a sikerei mellett (időnként legalábbis) teljes mértékben elviselhetetlen, alkalmatlan a szociális létre. És mégis elviseli a menyasszonya és a mestere, akárcsak Björn Borgot.
Nem marad el a katarzis. És annak már régen nem a teniszezés a lényege, csupán egy eszköz az oda vezető úton. Ami a sportágat illeti, e sorok írójának első teniszélménye volt az 1980-as Borg–McEnroe wimbledoni döntő, élőben a tévében, együtt az egész családdal. Harminchét évvel később már nem voltam benne biztos, hogy ki győzött, és inkább nem néztem meg a film előtt. Így még izgalmas is, tényleg!
Utólag viszont annál inkább érdemes látni a meccsről készült félórás összefoglalót a Youtube-on. Mert drámai az is.
