Mogorva

Mogorva ember volt világéletében. És szótlan. Játékosként, sőt már gyerekként is. Nem kérdezték, miért, ezért ő nem is mondta.

Mogorva ember volt világéletében. És szótlan. Játékosként, sőt már gyerekként is. Nem kérdezték, miért, ezért ő nem is mondta. Mogorva. Ha így gondolják, hát jó. A szótlanság adta hozzá a pajzsot. Nem morgott örökké mindenen, nem kötekedett fölöslegesen, csak akkor durrogott, bökött oda, ha úgy érezte, bántják. De bosszúálló nem volt, a csörték után tette tovább a dolgát szótlanul. Idővel megszokták ilyennek. Azzal illeszkedett be, azért fogadták el, mert szükség volt rá. Előbb megnyúlt, aztán meg is erősödött, tisztelték a pályán. A kapu előtt sem esett pánikba, a középpályán is feltalálta magát, de az ilyen típusú játékosokból előbb-utóbb úgyis középhátvéd válik.

Felelősségteljes, bizalmi poszt, ahol nem kell s nem is nagyon lehet csillogni, hibázni viszont tilos. Alkata, játékstílusa és személyisége is erre predesztinálta. Szépen, egyenletesen lépkedett felfelé, talán szerencséje is volt, mert fiatalon megkapta a lehetőséget a nagycsapatban, és élni tudott vele. Ugyanúgy játszott a felnőttek, mint a gyerekek között. Sallangmentesen, csak keményebben. Tisztelték, sőt talán féltek is tőle kicsit.

A mogorva, szótlan kamasz egyszer csak sikeres ember lett. Válogatottság, külföldi szerződés, dőlt a pénz, hirtelen a nőknek is imponált, megnősült, gyerekei születtek. Rászakadt a boldogság. Nem is akarta elhinni, hogy ez vele történik. Idővel aztán ennél nagyobb baj is történt, rádöbbent, hiába akar, nagyon akar, nem tud boldogan élni. Valamiért ez így lett megírva. A mogorvaság kitéphetetlen gyökere minduntalan vad hajtásokat táplált. Eleinte kisebb, aztán nagyobb összezördülések, mosolyszünet, különköltözés, újrakezdés, majd, csak nagyobb intenzitással, még egyszer ugyanez, a végén válással. Ekkor már edzősködött. Sohasem úgy állt hozzá, hogy ő nyer, a csapat meg veszít, nem egoista volt, hanem csapatjátékos, s a tekintélyét edzőként még inkább kamatoztathatta – volna. Ám a folyamatos színjáték, a vezetőknek, a tulajdonosoknak, a menedzsereknek való megfelelési kényszer a futballból száműzhetetlen gyanakvással súlyosbítva (tiszta-e a meccs) felőrölte. Jöttek a pofonok, gyorsan egymás után. Pia, kiüresedés, padló. Megpróbált talpra állni, de újra kiütötték vagy kiütötte saját magát.

Eddig, mondhatni, tipikus magyar futballistasors. Ám nem csúszott le teljesen. És nem is alázkodott meg jellemtelenül hízelegve, hogy neki is jusson egy szelet vagy legalább néhány morzsa a magyar futball egyre cukrosabb tortájából. Egyszer csak azt mondta: elég. Mindenből. Olyan munkát vállalt, amilyenre a lelke mélyén mindig is vágyott.

Amikor megjelent a kisváros kis csapatánál, csak néztek az emberek: mit akar ez itt? Nem törődött velük. Gyerekekkel foglalkozott. Persze úgy, ahogy tudott, ahogy tőle tellett. Mogorván. Ám a fiatalok, még a lázadó kamaszok is romlatlanok, s idővel azt kezdték érezni, noha mogorva, de jó ember az edzőjük. Olykor még tréfálkoztak is vele. S persze sorra nyerték a meccseket.

Az év vége úgy telt, mint mindenütt. Játékkal. Egyszer ő is beszállt közéjük. Nem azért, hogy megmutassa, mit tud a „mester”, hanem a közös élmény kedvéért. Az utolsó edzésre pizzát rendelt, s mielőtt a fiúk behabzsolták volna a kamaszoknak mindig ínycsiklandó falatokat, megköszörülte a torkát, s mesélni kezdett. Arról, milyen volt akkor, amikor még ő is ekkora volt. A földes, salakos pályák világáról. A fiúk figyeltek. Ezért folytatta. Arról beszélt, hogy a futball mi mindent adott neki. A srácok ekkor kicsit gyanakodva hallgatták, mert az ő lelki szemeik előtt, ha futballkarrierről álmodoztak, nem egy kopasz, kissé szederjes képű, enyhén bicegő, öregedő ember képe jelent meg.

„Tudjátok – köszörülte meg ismét a torkát –, még gyerek voltam, kisebb, mint ti, amikor meghalt az anyukám és az apukám is, akivel sokat fociztam együtt. Miattuk akartam futballista lenni.” Sűrű csönd töltötte be az öltözőt. A fiúk nem tudhatták, legfeljebb érezték, hogy az edzőjük a legtöbbet adta, amit adhatott. Önmagát, a legmélyebb érzéseit, szemérmesen kitárulkozva. A varázs a pillanat műve. Vagy hat, vagy nem, mesterkélten nem szabad fenntartani. Gyorsan meg is törte. „Jó étvágyat és boldog karácsonyt, fiúk!” – mondta szinte már megint mogorván, majd mindenkivel kezet rázott.

Talán így is kerek e kis karácsonyi mese, sőt tán igaz is. De szőhetünk hozzá epilógust is.

A futball már csak olyan, hogy egy csapat sorsa nem kizárólag az edzőkön és a játékosokon múlik. A fiúk közül azóta többen abbahagyták a játékot, mások maradtak a kisvárosban, s akadt olyan is, aki továbbállt. Az egyik távozó, aki talán kedvenc is volt, bár ő ezt sohasem éreztette, csalódást okozott neki. Próbálta is lebeszélni a döntéséről, de aztán, ha nem is értett vele egyet, megértette, miért akar menni. Elengedte. Évek múltán aztán az ifjúnak tanácsra, segítségre volt szüksége. S ő segített. Úgy, ahogy tőle tellett.

Mogorván, ahogy sokan ismerik, de tiszta szívvel, ahogy viszont csak kevesen.