Eddig, mondhatni, tipikus magyar futballistasors. Ám nem csúszott le teljesen. És nem is alázkodott meg jellemtelenül hízelegve, hogy neki is jusson egy szelet vagy legalább néhány morzsa a magyar futball egyre cukrosabb tortájából. Egyszer csak azt mondta: elég. Mindenből. Olyan munkát vállalt, amilyenre a lelke mélyén mindig is vágyott.
Amikor megjelent a kisváros kis csapatánál, csak néztek az emberek: mit akar ez itt? Nem törődött velük. Gyerekekkel foglalkozott. Persze úgy, ahogy tudott, ahogy tőle tellett. Mogorván. Ám a fiatalok, még a lázadó kamaszok is romlatlanok, s idővel azt kezdték érezni, noha mogorva, de jó ember az edzőjük. Olykor még tréfálkoztak is vele. S persze sorra nyerték a meccseket.
Az év vége úgy telt, mint mindenütt. Játékkal. Egyszer ő is beszállt közéjük. Nem azért, hogy megmutassa, mit tud a „mester”, hanem a közös élmény kedvéért. Az utolsó edzésre pizzát rendelt, s mielőtt a fiúk behabzsolták volna a kamaszoknak mindig ínycsiklandó falatokat, megköszörülte a torkát, s mesélni kezdett. Arról, milyen volt akkor, amikor még ő is ekkora volt. A földes, salakos pályák világáról. A fiúk figyeltek. Ezért folytatta. Arról beszélt, hogy a futball mi mindent adott neki. A srácok ekkor kicsit gyanakodva hallgatták, mert az ő lelki szemeik előtt, ha futballkarrierről álmodoztak, nem egy kopasz, kissé szederjes képű, enyhén bicegő, öregedő ember képe jelent meg.
„Tudjátok – köszörülte meg ismét a torkát –, még gyerek voltam, kisebb, mint ti, amikor meghalt az anyukám és az apukám is, akivel sokat fociztam együtt. Miattuk akartam futballista lenni.” Sűrű csönd töltötte be az öltözőt. A fiúk nem tudhatták, legfeljebb érezték, hogy az edzőjük a legtöbbet adta, amit adhatott. Önmagát, a legmélyebb érzéseit, szemérmesen kitárulkozva. A varázs a pillanat műve. Vagy hat, vagy nem, mesterkélten nem szabad fenntartani. Gyorsan meg is törte. „Jó étvágyat és boldog karácsonyt, fiúk!” – mondta szinte már megint mogorván, majd mindenkivel kezet rázott.
