Minden nehézséggel megküzdött

Éppen tíz éve zárta le versenyzői pályafutását Gór-Sebestyén Júlia, a műkorcsolyasport egyetlen magyar egyéni Európa-bajnoknője, de manapság is gyakran vannak olyan napjai, hogy nyolc órát tölt a jégen. Talán még vékonyabb, mint amikor 2004-ben megnyerte a budapesti Eb-t, a kis tanítványai akkor még meg sem születtek, mégis teljesen képben vannak róla.

Ma is otthonosan mozog a jégen Fotó: Mirkó István

– Hogy megy a munka az SKSE-ben, vagyis a Sebestyén Korcsolya SE-ben?

– Köszönöm, mondhatom, hogy jól. Február elején az utánpótlás magyar bajnokságon például nyolc aranyérmet, négy ezüstöt és két bronzot nyertünk, nagyon büszke vagyok a gyerekekre. Közel húsz igazolt versenyzőnk van, a magyar szövetség támogatásával itt készülünk Káposztásmegyeren, a Vasas Jégcentrumban, de emellett a Marczibányi téren oktatói karral korisulink is működik. Ide már három-négy éves gyerekeket is várunk, hogy megismertessük őket az alapokkal, és aztán belőlük lesznek az igazolt versenyzőink.

– Gondolom, a toborzásnál hívószó a Sebestyén név.

– Akadnak szülők, akik tényleg azért hozzák hozzánk a gyermeküket, hogy én foglalkozzak velük, de itt azért nem csak erről van szó. Amikor abbahagytam a versenyzést, már törtem a fejem azon, hogy milyen jó lenne alapítani egy olyan egyesületet, ahol rendszerben gondolkodhatunk, és több edző dolgozik együtt. 2012-ben aztán meg is alakult az SKSE, és a korábbi versenyzőtársaim közül itt van Vidrai Szabolcs, Elek Attila és Maros Barbara is. A balettmesterünk Gellén Anna, és van speciálisan atlétaedzőnk is Simon-Balla Andrea személyében. Ez nem megszokott egy korcsolyaegyesületben, mint ahogy a rendszerünk sem, de ha valamiben úttörők vagyunk és ez eredményességgel jár együtt, az nagyon jó érzés. Én pedig igyekszem nyitott szemmel járni a világot, keresem az új dolgokat.

Ma is otthonosan mozog a jégen
Fotó: Mirkó István

– No és merre jár?

– Elég sűrűn hívnak meg nemzetközi edzőtáborokba, az ISU, a nemzetközi szövetség táborába is, és ezeken az összejöveteleken találkozhatok a legnevesebb edzőkkel, akiknek felnőtt világbajnok tanítványai is vannak. Ott voltam az idei Eb-n, és kisebb nemzetközi versenyeken pontozok is. A magasabb szinthez is megvan a vizsgám, háromévente kell megújítani, és éppen idén lesz aktuális majd Frankfurtban, de amíg Tóth Ivett a tanítványom volt – aki a közös munkánk alatt Eb-8. lett –, a felnőttversenyeken nem pontozhattam. S most a junior-világkupákon sem tudok, a nemzetközi szövetség szabályzata nem teszi lehetővé, mert vannak olyan versenyzőim – Krizsanovszki Lili és Berei Mózes József –, akik indultak vk-versenyeken.

– Az nagyon szép, hogy a junior korosztályban akadnak tehetsé­geink, de lesznek eredményes felnőtt versenyzőink is?

– Minél szélesebb a piramis talapzata az utánpótlás-nevelésben, annál nagyobb rá az esély. A sikernek rengeteg összetevője van: tehetség, szorgalom, akaraterő, kitartás, hogy a gyerek jó versenyző alkat-e, és persze elengedhetetlen a szülői támogatás. Nálunk nagyon fiatalon kell magasra jutni, és ezért nagy áldozatokra van szükség. Hozzá kell szokni ahhoz, hogy hajnali hat órakor kezdődik az edzés, és bizony ez az ötévesekre is vonatkozik. Nekünk, edzőknek pedig nagyon figyelnünk kell minden apró rezdülésre. Előfordul, hogy a szülő és a gyerek is azt mondja, jövünk holnap is, de mi látjuk, hogy most inkább egy pihenőnapot kell tartani a gyereknek. A kislányok egyébként nagyon lelkesek, és magam is meglepődök, amikor mondják, megnéztek ám a YouTube-on, és kívülről fújják, hogy annak idején én milyen programokat futottam.

– Manapság már a nőktől, vagyis inkább az orosz gyereklányoktól is láthatunk négyfordulatos ugrásokat. Mit szól ehhez?

– Az orosz iskola kétségkívül ott tart, hogy tizenkét éves lányok négyfordulatosakat ugranak, a most tizenöt éves Alekszandra Truszova egy programon belül akár kettőt, hármat is. Ezt az utat próbálják követni az amerikaiak és a japánok is, de mi akkor sem tudnánk ezt a tempót felvenni, ha akarnánk. Van egy tanítványom, Ekker Léna, ő most tízéves, tud ugrani kétféle triplát és a dupla Axel is megvan neki, ezeket már nemegyszer stabilan bemutatta. Magyarországon ez is nagyon komoly teljesítmény ebben a korban. A nagyobb lányok között egyébként most is van öt-hat versenyzőnk, akik tudnak öt különböző triplát ugrani, és így húzzák egymást. S az nagyon fontos, hogy már itthon legyen konkurencia, mert ez mindig jobb teljesítményre sarkall. Az én időmben is ott volt Czakó Krisztina, Póth Diána, Dorofejev Tamara, Pavuk Viki, és nekünk minden edzés verseny volt. Amikor lefutottam egy kűrt, és láttam, hogy a Diának négy triplája sikerült, akkor megkérdeztem, hogy futhatok-e még egy kűrt, mert én öt triplát szeretnék hibátlanul bemutatni.

– Ha azt nézzük, megelőzte a korát, hiszen már tizenhárom évesen felnőtt Európa-bajnokságon indult.

– Így igaz, mivel az 1994-es Eb-n Czakó „Bözsi” hatodik lett, a következő évben két magyar indulhatott, és harminc versenyző között tizennegyedik lettem. Nagyon boldog voltam. Utána sajnos két év kiesett sérülés miatt, eltört a lábam, de az 1999-es Eb-n úgy végeztem a hatodik helyen, hogy a kűrben csak az orosz Marija Butirszkaja előzött meg. A 2001-es Eb-n a harmadik legjobb kűr volt az enyém, de a rövid programon sajnos itt sem sikerült, így újra a hatodik helyen végeztem, egyébként már harmadszor. 2003-ban viszont már felállhattam a dobogóra, bronzérmes lettem. És ezzel én törtem meg az oroszok sorozatát, mert az előző négy Eb-n mindig három orosz lány állt a dobogón.

– Egy év múlva pedig jött a csúcs, a hazai Európa-bajnokság megnyerése a Papp László Budapest Sportcsarnokban, amivel az első magyar műkorcsolyázónő lett, és máig az egyetlen, akinek egyéni Eb-aranya van. Hogyan sikerülhetett ezt elérnie? S akkor a Grand Prix-versenyeken szerzett érmeiről, a vb-6. helyéről nem is beszélünk, amióta visszavonult, ilyen eredményekről nem is álmodhatunk.

– Valamilyen szinten nyilván tehetséges voltam és jó géneket örököltem, jó izomzatom van, ami az ugrásoknál nagyon sokat segített. A jégen kiváló alapokat kaptam még Tiszaújvárosban Pappné Ági nénitől, aztán Gurgen Vardanjan és Jerena Ipakjan kezei alatt nagyon sokat fejlődtem, Száraz Andrásnál pedig lehetőségem volt orosz koreográfusokkal dolgozni. De annak is nagy szerepe van az eredményeimben, hogy világ életemben küzdenem kellett: amikor kislányként Tiszaújvárosban a nyitott jégpályán edzettem, az időjárás viszontagságaival, télen a mínuszokkal, tavasszal az esővel, a széllel. Megesett, hogy megkérdeztem, nem fordíthatom-e meg a programomat a nagy szél miatt… De az is kemény időszak volt, amikor még szintén nagyon fiatalon Budapestre kerültem. Amikor pedig már a legjobbak között tartottak számon, akkor is egyértelmű volt, nekem nem fér bele egyetlen hiba sem, a pontozók velem szigorúbbak, mint Irina Szluckajával vagy az olasz Carolina Kostnerrel. Ezek a helyzetek mind megedzettek, és soha nem adtam fel semmit. Ha valami nem úgy sikerült egy versenyen, ahogy szerettem volna, azonnal kielemeztem, és már azon törtem a fejemet, mit kellene tennem, hogy még jobb legyek.

– Az olimpiákról milyen emlékeket őriz?

– Még az Eb-győzelmem előtt, 2002-ben, Salt Lake Cityben hatalmas élmény volt, hogy az itt nagyon jól sikerült rövidprogramom után a kűrben az utolsó csoportban korcsolyázhattam a legnagyobbak, Michelle Kwan, Sasha Cohen, Szluckaja és Butirszkaja társaságában. Azt hittem, milyen jó, hogy nem valamelyikük után kell kikorcsolyáznom a jégre, hanem a tizenhat éves Sarah Hughes után, és milyen a sors, végül nem a nagy esélyesek közül valaki, hanem ő lett az olimpiai bajnok. Én végül a nyolcadik helyen végeztem, és azért ez is nagyon szép eredmény. A vancouveri olimpia pedig azért örök emlék, mert a megnyitóünnepségen én vihettem a magyar zászlót. Az már a negyedik olimpiám volt, de először vonulhattam fel a megnyitón, amire mindig is vágytam.

– Manapság mennyi időt tölt a jégen?

– Olykor napi hét-nyolc órát. Ebben benne van az is, hogy a Testnevelési Egyetemen is oktatom a műkorcsolyát, de a legtöbbet persze az egyesületemben dolgozom. S az a vicc, hogy az alap-korcsolyázótudásom éppen ezért talán most jobb is, mint versenyzőkoromban, mert az alapokat, az íveket, no meg a forgásokat, a helyes kéz- és fejtartást folyamatosan tanítom a kicsiknek. Vagy akár még a kétfordulatos ugrásokat is. Persze követelik is, gyakran mondják, hogy Juli, mutass valamit! És azt is megmutatom, milyen az, ha ők rosszul csinálnak valamit, hogyan nem szabad, és ilyenkor persze nagy nevetés van.