„Ronda egoista élsportoló voltam, meg akartam mutatni, s meg is mutattam, hogy az addig egyeduralkodó skandinávok nem verhetetlenek, bevezettem az atlétikus mozgást a sportágba. Eközben olyan edzőktől lestem el a módszereiket, mint például Rózsavölgyi István, neki külön könyörögtem, hogy vegyen be a csoportjába, de azt mondta, nőkkel nem foglalkozik, erre azt válaszoltam, tegyen ki, ha először sírok. Maradtam, de egy idő után mindig azt mondtam magamnak, hogy ezt már tudom, s továbbléptem. Aztán viszont jött a betegségem, ami nem az agyvelőmet támadta meg – papírom van róla, hogy nem lettem hülyébb, mint voltam –, hanem a gerincvelőmet. A jobb lábamra sántítok azóta is, és tíz évembe telt, amíg beletörődtem abba, hogy sosem lesz többé belőlem élsportoló. Ám megbeszéltem Istennel, 1-0-ra vezettem azzal, hogy világbajnokságot nyertem, aztán ő elvette a futólábamat, így lett 1-1, s maradjunk döntetlenben hosszú ideig még, mert ha nem, akkor már a kukacok jönnek.