Az 1944-ben született egykori táj- és maratonfutó 2013-ban terjedelmes interjút adott a Magyar Nemzetnek, amelyben beszélt a futáshoz fűződő élményeiről, a mozgás fontosságáról és egyéb bölcsességekről. Ebből emelünk ki ma is érvényes részleteket.
„A kiváló tudós, Csermely Péter elmélete szerint az olyan laza hálózatok, mint például a futóké, igen tartós egyben. Jön gazdag és szegény – még hajléktalan félmaratonistánk is van –, okos és buta, ateista és hívő, de a különbségek nem kerülnek elő, sokkal inkább a közösségi szellem, a segítőkészség. Van egy női futóklubunk a Margitszigeten, amelynek az a szlogenje, hogy férjet és bugyit nem adunk kölcsön, minden mást viszont igen. S így is történik” – jellemezte a futó közösségeket.
„Egoista élsportoló voltam”
Saját pályafutása indulására, majd az annak a végét jelentő betegségére – kullancscsípés miatt gerincvelő-gyulladása lett – így emlékezett vissza:
„Ronda egoista élsportoló voltam, meg akartam mutatni, s meg is mutattam, hogy az addig egyeduralkodó skandinávok nem verhetetlenek, bevezettem az atlétikus mozgást a sportágba. Eközben olyan edzőktől lestem el a módszereiket, mint például Rózsavölgyi István, neki külön könyörögtem, hogy vegyen be a csoportjába, de azt mondta, nőkkel nem foglalkozik, erre azt válaszoltam, tegyen ki, ha először sírok. Maradtam, de egy idő után mindig azt mondtam magamnak, hogy ezt már tudom, s továbbléptem. Aztán viszont jött a betegségem, ami nem az agyvelőmet támadta meg – papírom van róla, hogy nem lettem hülyébb, mint voltam –, hanem a gerincvelőmet. A jobb lábamra sántítok azóta is, és tíz évembe telt, amíg beletörődtem abba, hogy sosem lesz többé belőlem élsportoló. Ám megbeszéltem Istennel, 1-0-ra vezettem azzal, hogy világbajnokságot nyertem, aztán ő elvette a futólábamat, így lett 1-1, s maradjunk döntetlenben hosszú ideig még, mert ha nem, akkor már a kukacok jönnek.
„Nem futok, csak haladok”
A betegség következményeként az egyik lábára sántít, amit igyekszik öniróniával elviselni.
„Még mindig jobb, ha én mondom magamról, hogy sánta öregasszony vagyok, mint ha mások. A példamutatással viszont vigyázni kell, amikor az egyik tévéadás hosszan felvette, ahogy bicegve futok a többiekkel, azt mondtam, ez nem példamutató, hanem inkább szánalmas. Azóta is ott vagyok mindenhol, de már nem futok, hanem csak haladok.”