Galaschek Péter nem szerette volna, hogy a fia futballista legyen

Őstehetségnek indult, tizenévesen Várady Bélával edzett együtt a Vasasban, 1986-ban egy bokasérülés fosztotta meg attól, hogy későbbi munkahelyén gyerekkora kedvenc csapata, az Újpest ellen bemutatkozzon az NB I-ben. Gala­schek Péter magának való, nehezen kezelhető, kiemelkedő technikai tudással megáldott ösztönfutballista volt a magyar futball hanyatló korszakában. Pályafutása meghatározó időszakában, a kilencvenes években a Fáy utcában szerepelt. A futómennyiségéről legendás cikkek születtek akkoriban, és ez a mai napig felpiszkálja a hiúságát. Az ősangyalföldi Galaschek Budán találta meg a boldogságot, a Déli pályaudvartól tizenöt perc alatt beér metróval a munkahelyére, a Puskás Arénába.

Az új munkahelyén megtalálta a számítzását Fotó: Bach Máté

– Szárnyal a Vasas, átvette a vezetést az NB II-ben. Jár meccsre az új stadionba?

– A szezon elején még jártam, de aztán nem nagyon volt időm. Most meg olyan hideg van, hogy inkább nem megyek. Majd jövő tavasszal.

– Sok munkát ad a Puskás Aréna?

– Munka mindig van, néha több, aztán kevesebb. Főleg az elején volt nagyon húzós időszak. Gondoljon bele, ötvenkét évesen kezdtem vadonatúj területen, catering raktárvezetőként. Bár a raktárvezetésben voltak tapasztalataim, de soha nem vendéglátóztam. Tavaly augusztusban egy gimnáziumi osztálytársam révén kerültem a Puskás Arénába. Az Európa-bajnokság sűrű időszak volt, mondanom sem kell, hogy egy csoportmeccset sem láttam a helyszínen. De felejthetetlen emlék marad így is. A Vasashoz visszatérve, feltétlenül írja le, hogy Markovits László klubelnök jóvoltából a Vasas örökös tagjának választottak, és a klubtól kapott legendakártyával be tudok menni a sta­dionba. Ez hatalmas előrelépés az eddigiekhez képest, amikor nekem kellett telefonálgatnom, hogy ha lehet, valaki vigyen be egy-egy meccsre. Nekem, aki 24 évet a Vasasban töltöttem. Most sokkal jobb a helyzet.

Fotó: Bach Máté

– És ha a fia labdarúgó lesz, akkor még többször bukkan fel az Illovszky-stadionban.

– Ezzel még várjunk egy kicsit.

– Nem örül annak, hogy a fia, Zoárd futballista akar lenni?

– Nem akartam, hogy futballista legyen.

– Lehúzott 365 meccset az NB I-ben, majd lebeszélte a gyerekét a futballról?

– Nem. Ha akarja és szereti, akkor csinálja. De nekem nem voltak jó tapasztalataim, és az utánpótlást látva nem túl biztató a helyzet.

– Mire gondol?

– Bőven elég lenne kettő-három akadémia, és legyen nagyobb a verseny a gyerekek között. Nem tartom jónak, hogy kis túlzással minden utcasarkon van egy focisuli. De senkit sem akarok megbántani, mert a barátaim, korábbi csapattársaim közül Geress Zoltán és Mészöly Géza is vezet egy-egy focisulit. Miért nem egy helyre gyűjtjük az ügyes gyerekeket? Az akadémiák neveljenek már ki végre egy-egy épkézláb futballistát! Húsz éve erre várunk. Nem beszélve arról, hogy a gyerekek kilencven százaléka luxuskörülményekből kerül be a futballba. A szülők luxusautókkal fuvarozzák edzésre őket. Régen a gazdagok nézték és a szegények űzték, ma a szegények nézik és a gazdagok űzik a sportágat.

– El vannak kényeztetve a gyerekek?

– A többségük biztosan. Én nagyon kritikus vagyok a fiammal: ezerszer elmondtam neki, hogy nem érzem rajta a mindent elsöprő szorgalmat, ezért sem mondom, hogy áldozzunk be mindent a futballért. A mai fiatalok többségéből hiányzik az alázat.

– Mondja ezt az apuka, akit a kilencvenes években amiatt kritizáltak, hogy nem fut eleget a meccseken. Bántotta?

– Hát persze hogy bántott. Főleg amiatt, hogy ha tényleg ilyen lusta voltam, akkor miért játszottam 365 meccset az NB I-ben? Ha leírták volna, hogy az ország legtechnikásabb játékosa, aki mellesleg nem egy futógép, akkor azt elfogadtam volna. Na de így?! Egy idő után rájöttem, hogy az jön ezzel, aki nem ért hozzá. Mert ezek szerint mind a 15 edzőm hülye volt a futballhoz, aki berakott a csapatba. Elismerem, voltak látványos, „nem futós” meccseim, de azért néha odaértem a kapu elé. Volt egy azóta öngyilkosságot elkövető újságíró, későbbi sportvezető, aki a Sport plusz fociban több kirohanást intézett ellenem. Bántott, persze hogy bántott. De mondok valamit: legutóbb a San Marino elleni vb-selejtezőn véletlenül belebotlottam Vincze Ottóba. Felkísértem a skyboxba, mondta, hogy annak idején Lipcseit és engem tartott a legjobbnak. Mindig is velünk szeretett volna játszani. Aztán még régebben volt egy vasasos összejövetel, Zombori Zalán és a többiek mesélték, hogy én voltam a példaképük. Épp úgy néztek fel rám, mint én annak idején Müller Sanyira vagy Vá­rady Bélára. Ezek jólestek. Ezzel együtt tudom, hogy ha többet futok, akkor többet is kihozhattam volna a pályafutásomból.

A Fradi ellen két gólt lőtt a Fáy utcában az 1999–2000-es szezonban:

– Keresték külföldről?

– Volt egy félresikerült próbajátékom a spanyol másodosztályú Lugo csapatánál. Kirepültem, várt rám a kint élő, magyarul beszélő menedzser, este Madridból mentünk volna tovább Lugóba, de a gép visszafordult a vihar miatt, mire kiértünk, már vége volt az edzésnek, és csak harmadnap tudtam edzeni. Egy félidőnyi lehetőséget kaptam az egymás közötti játékban, a negyedik nap már indult a csapat a bajnoki meccsre. Akik ott maradtak, elmentek kondizni, majd pénteken véget ért a kaland, és mentem haza. Komolytalannak tűnt. Később Mészáros Bubu próbált intézni egy portugál lehetőséget. Eljöttek megnézni, de azon a meccsen nem tetszettem nekik. Nem volt menedzserem, soha nem is hiányzott. A külföld sem vonzott.

– Pedig az idejébe beleférhetett volna, 18 évesen bemutatkozott az NB I-ben. Majdnem a jelenlegi munkahelyén.

– 1986 márciusában az Újpest elleni kettős rangadó előtt szólt Illovszky Rudi bácsi, hogy készüljek, mert kezdeni fogok. A meccs előtti edzésen kifordult a bokám, a debütálás helyett egy hónap kényszerpihenő várt rám. Később a Békéscsaba elleni meccsen Kisteleki tett be a csapatba.

– Több kiváló edzője volt. Igaz, hogy egy évig nem beszélt Mészöly Kálmánnal?

– Igen. Behívott a válogatottba, egy indiai és egy dél-amerikai túrán vettem részt, ahol volt egy-egy hivatalos válogatottmérkőzés. Mivel egyiken sem játszottam, ezt a magam módján szóvá tettem az öltözőben. Ma már azt gondolom, hogy a fenekemet a földhöz kellett volna vernem azért, mert meghívtak a válogatottba. Később az egyik évzáró bulin Tamás Gyulánál tisztáztuk a helyzetet. Tiszteltem Kálmán bá’-t. Az edzőim közül Illovszky Rudi bácsit nem lehetett nem szeretni: egyenes, korrekt ember volt, élt-halt a Vasasért, őt nagyon szerettem. A kedvencem, Gellei Imre nem csak jó szakember, jó pedagógus is volt. Könnyedén tudta kezelni a nehéz embereket, Váczi Zolit, Fischer Palit például, akit rajta kívül senki sem tudott „befogni”. Nem kényszerítette rá az elképzelését a csapatra. Abból főzött, amije volt.

– Árulja, el, a szakáll hogy jött a képbe? Ez új hóbort?

– Gondoltam, hogy a hajhiányt pótlom valamivel, hogy kicsit macsónak tűnjek.

– Egyébként nem tartja magát annak?

– Nagyon nem.

– A gyűrű az ujján csak jelent valamit?

– Igen, a hűséget. A páromtól hat éve elváltam, de a gyűrűt megtartottam. Azóta nem házasodtam meg. Szép emlék a vele való kapcsolatom, ő a gyerekem édesanyja. Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset, nem könnyű engem elviselni. Magamnak való vagyok. Ha vége a munkának, hazamegyek, Budára, amiről korábban azt hittem, hogy oda csak kirándulni jár az ember. Miután elváltam, ide költöztem a Déli pályaudvar mellé, életem egyik legjobb döntése volt. Nyugalom, jó közlekedés, metróval tizenöt perc alatt ott vagyok a munkahelyemen. Jó ez így.

Borítókép: Galaschek Péter a Puskás Arénában (Fotó: Bach Máté)