A Fradi csikócsapata csak az utolsó akadály előtt torpant meg

Az 1970-es években annak ellenére elkényeztették a drukkereket a magyar futballcsapatok, hogy bizony a válogatott a '70-es, mexikói és a '74-es németországi világbajnokságról is lemaradt. A klubok közül viszont 1972-ben a Ferencváros az UEFA-kupában (ma Európa-liga), 1974-ben pedig az Újpest a BEK-ben (jelenleg BL) játszhatott elődöntőt. A következő, 74-75-ös idényben az azóta már megszűnt Kupagyőztesek Európa Kupájában (KEK) az ország legnépszerűbb csapata egészen a fináléig menetelt, igaz, ott 3-0-ra kikapott a Dinamo Kijevtől.

Ahogy a sportnapilap másnapi kiadása írta: „Elnémult az addig tomboló aréna...”

Szenzációs eredményt ért tehát el a magyar kupagyőztes, de még hátra volt a visszavágó, az Üllői úton, két héttel később.

Az FTC abban az évben átadott új stadionjában akkor még nem lévén villanyvilágítás – azt csak négy év múlva, Branikovitsért cserébe építette fel a Csepel Művek – a nevezetes összecsapást bizony már délután 1 órakor el kellett kezdeni. Csak sejtéseink lehetnek arról, hány diák lógott az iskolából és hány dolgozó a munkahelyéről, hiszen a lelátók zsúfolásig megteltek, 30 000 ember várta az újabb futballcsodát. A meccset – ma már ez elképzelhetetlen lenne – a Magyar Televízió nem közvetítette élő adásban.

Ez persze nem zavarta Bálintékat abban, hogy az idegenben szerzett gól tudatában a védekezés magasiskoláját mutassák be, a már akkor is a világ egyik legjobb, legnevesebb és legpatinásabb együttese ellen.

A korabeli beszámolók szerint kemény, rugdosódós, parázs hangulatú csatában a Fradi szó szerint kiharcolta a gól nélküli döntetlent s vele a továbbjutást is. A hangulat sajátos fokmérőjeként ekkor kapta az FTC kupahistóriája első UEFA-büntetését: az utolsó percben történt üvegbedobásért 1000 svájci frankot kellett a klubnak befizetnie.

Ennyit minimum megért a Vörösök kiverése...

Ezt követően immár tavasszal folytatódott a KEK-sorozat és a nagy európai kupákban egyedüli magyar együttesként versenyben maradó FTC a negyeddöntőben, az akkor sztárcsapatnak számító svéd FF Malmö ellen lépett pályára.

Az 1975. március 5-i első, malmői meccs az akkor éppenhogy 20 éves Nyilasi Tibor játékáról marad leginkább emlékezetes. No meg persze a Ferencváros idegenbeli szenzációs 3-1-es győzelméről, amelyből Nyíl mellett a liverpooli hős, Máté is kivette részét egy góllal, a svédek a Fradi kapuja mellett egyszer a sajátjukba is betaláltak.

Nyilasi játékáról a svéd sajtó is áradozott. „Egy gondolkodó játékos, aki az FFM bárkáját a tenger mélyére süllyesztette” – írták a helyi lapok róla. Egy nagy játékos nemzetközi porondon nyújtott első igazán komoly teljesítményének lehetett szemtanúja a helyszínen mintegy 7000 néző.

Az újabb két hét múlva esedékes budapesti visszavágón aztán ismét voltak vagy harmincezren az Üllői úton és ezt már a TV is adta – ez volt az első élő televíziós közvetítés az új Üllői úti stadionból. Bár a svédek Sjöberg 19. percben szerzett vezető gólja után még akár reménykedhettek is a csodában, a második félidő elején megint jött Máté Jani, és újabb fontos kupagóljával lezárta a nyitott kérdéseket.

Forrás: Fradi.hu

Forrás: Fradi.hu

A Fradi 4-2-es összessítéssel jutott a KEK legjobb négy csapata közé.

Az elődöntőben a szerb – akkor jugoszláv – Crvena Zvezda tornyosult akadályként a Dalnoki-csikók előtt. Olyan, európai mértékkel mérve is klasszis játékosokkal a soraiban, mint Szavics, Szusics, Radovics, Filipovics vagy éppen a délvidéki magyar, Kéri Mihály.

Cseppet sem ígérkezett tehát könnyűnek a két csata, ráadásul a hatalmas érdeklődés miatt a Ferencváros vezetősége úgy döntött, hogy a Népstadionban rendezi az első mérkőzést.

A legnagyobb magyarországi sportlétesítményben 1975. április 9-én 55 000 néző látta, ahogy Branikovits a 44. percben a Ferencvárost juttatja vezetéshez, szünet után a hatvanhatodikban Szavics kiegyenlít, majd azt, hogy az utolsó szó megint a mieinké: a négy év múlva külföldre távozó, húszéves Magyar István a 77. percben szerezte meg a győztes gólt.

Soványka előny, de legalább előny, gondolhatták a Fradi-hívők, persze az óvatosak féltették a csapatot a belgrádi Marakana poklától.

Mi tagadás, volt mitől. 110 000 (!) néző, leírhatatlan hangulat uralkodott ott április 23-án, és mégis, a drága emlékű Pusztai László – aki 12 évvel később egy borzalmas autóbalesetben vesztette életét feleségével együtt – a 7. percben szerzett góljával hamar megduplázta előnyét a Fradi.

Ami ezután történt, az maga a dráma, annak is a tetőfoka.

A második játékrész 5. percében a Zvezda magyarja, Kéri kiegyenlített – nyilván nem engedhette meg magának, hogy ne hajtson teljes erőbedobással nemzettestvérei ellen –, majd a 70. percben középhátvédünket, Bálintot kiállította a nyugatnémet bíró. És a baj, ha jön, akkor tudjuk, hogy mindig csőstül. 7 perccel később Filipovics is betalált Géczi kapujába, 2-1, összessítésben teljesen egyenlő, de minden szemtanú szerint nagyon a szerbeknek, akarom mondani a jugóknak, állt a meccs és a továbbjutás.

Ám Walter Eschweiler játékvezetőt az igazságos fajtából gyúrhatták, mert a 83. percben nem félt megadni egy jogos 11-est a mieinknek, amelyet a balhátvéd Megyesi István hidegvérrel lőtt jobbal, Ognjen Petrovics kapujának jobb alsó sarkába.

A hátralévő 7 percet pedig már emberhátrányban is kihúzta a Fradi az addigra hitüket vesztett zvezdásokkal szemben, ráadásul az idegenben szerzett több gól miatt még egy újabb bekapott is belefért volna.

De nem kapott ki a Ferencváros itt sem, ahogy Cardiffban, Liverpoolban és Malmőben sem, veretlenül jutott a Kupagyőztesek Európa Kupája 1974-75-ös kiírásának bázeli fináléjába.

Dalnoki „végtelenül örült a páratlan bravúrnak”, míg a Zvezda vezetőedzője, Miljenko Mihics sportszerűen gratulált és azt kívánta a Ferencvárosnak, hogy nyerje meg a KEK-et!

Bárcsak teljesült volna a kívánsága!

A döntőre – a Ferencváros 1965 és '68 utáni harmadik, mindez idáig utolsó nagy nemzetközi kupa-fináléjára – éppen 45 esztendővel ezelőtt, 1975. május 14-én került sor a bázeli St-Jakob parkban.

A Magyar Labdarúgó-szövetség finoman szólva sem segítette a döntőre való készülődésben a zöld fehéreket, a KEK-döntőre tekintettel sem engedélyezte az FTC-nek soron következő bajnoki mérkőzés elhalasztását.

Négy nappal a Dinamo Kijev elleni meccs előtt – a szovjet–ukrán sztárcsapat az Eindhovent 4-2-es összesítéssel verte ki az elődöntő másik párosításában – az NB I 26. fordulójában Békéscsabán kellett pályára lépnie a Fradinak, egy kőkemény bajnokin. Az ott elszenvedett 1-0-s vereséggel a lelkekben és persze az irgalmat nem ismerő csabaiakkal szembeni csata nyomaival a testükön, lábukban kellett képviselni a zöld-fehér színeket és a hazát az eltiltott Bálintot és a sérüléssel bajlódó Pusztait nélkülöző csapatnak.

Mai fejjel szinte felfoghatatlan, hogy a válogatott középhátvéd helyettese az a Pataki Miklós volt, aki abban a szezonban csupán egyszer lépett pályára a Fradiban, a Liverpool elleni kinti 1-1 alkalmával, bajnokin egyszer sem.

A fáradt, tartalékos és kissé elgyötört csapatnak sajnos a formaidőzítése sem sikerült, a kupaszezonbeli leggyengébb játékát éppen a döntőben mutatta be.

A svájci közönséget nem nagyon mozgatta meg a két kelet-európai együttes mérkőzése, alig több mint tízezren váltottak jegyet.

Az enerváltan küzdő ferencvárosiak kapujába Borisz Onyiscsenko a 18. és a 39. percben is betalált, majd a szünetet követően, az év végén az Aranylabdát is elnyerő Oleg Blohin is lőtt egy gólt Géczinek a 67. minutumban, így a vártnál is simábbra sikeredett a döntő 90 perce, kétség sem férhetett a Valerij Lobanovszkij által dirigált szovjet együttes diadalához.

11 évvel később jóval nagyobb pofont kapott labdarúgásunk, Mexikóban a szovjet válogatottat is az azóta már elhunyt mester irányította...

A Fradi viszont így is egy egészen elképesztő kupaszezont produkált, Dalnoki Jenő csikócsapata tényleg nagyot ugrott akkoriban – a bázeli meccs kivételével. Fájdalom, az volt a döntő.

https://www.youtube.com/watch?time_continue=3&v=IscCQ35nXC4&feature=emb_logo

Manapság mifelénk egy ilyen menetelés után hetekig ünnepelnék a csapatot, legyen az a Fradi, vagy bármelyik más együttes, utcabálok egész sorát tartanák, és a TV-ben is csak Géczi, Martos, Bálint, Pataki, Rab, Megyesi, Nyilasi, Juhász, Mucha, Branikovits, Máté, Szabó, Magyar, Pusztai, Onhausz, Kelemen, Takács, Ebedli, Viczkó és Eipel szerepelne hajnaltól napestig. Akkoriban ezt a szenzációs sportsikert valahogy szerényebben, visszafogottabban élték meg az emberek, mondhatni, az akkori kor szellemének megfelelően.

Persze talán többször fenékig ürítették volna a siker édes poharát, ha előre tudják: az ezt követő közel fél évszázad során már csak egyszer jut ilyen magasra egy magyar labdarúgó kupacsapat – Videoton 1984-85-ben az UEFA-kupa döntőjébe. Ma már annak is nagyon kell örülni, ha időnként egy-egy magyar csapat végigverekszi magát a selejtezőkön és eljut valamelyik sorozat 16, 32 vagy éppen 48 klubot felvonultató csoportkörébe.

A Ferencváros 45 évvel ezelőtt elért eredménye viszont labdarúgásunk aranybetűkkel írt lapjaira tartozik, akkor is, ha a megszerzett érem színe végül ezüst volt.