Mindenképpen új fejezet veszi kezdetét a honi pólóban

Vége a Kánaánnak, de talán nem is baj, a katarzisnak, egyfajta megtisztulásnak még hozadéka is lehet.

Nézőpont kérdése, hogy a legnagyobb kicsi sportág vagy a legkisebb nagy, de mindegy is. A vízilabda nekünk, magyaroknak igazi hungarikum, azzá teszi a 88 év alatt megszerzett kilenc olimpiai bajnoki cím, még akkor is, ha 1870. május 12-én, szinte napra pontosan százötven éve nem a Margitszigeten, nem is a Római-parton, még csak nem is a Balaton hűs hullámaiban, hanem a London Swimming Association klubszobájában alkották meg a sportág – akkor első nekibuzdulásukban úgy hívták a derék ángliusok: football in the water, azaz vízi foci – szabályrendszerét.

Szóval, a póló hungarikum a javából, életünk része, művelői számára a világ legszebb sportja, olimpiák, világ- és Európa-bajnokságok idején nekünk, szurkolóknak is az, de azért a nyitómondatot se hagyjuk figyelmen kívül: a legnagyobb kicsi sportág. Idehaza néhány tucat, legfeljebb száz, kétszáz néző előtt játsszák a csapatok az ob I-es meccseket, és amikor a 2017-es világbajnokságon vagy a Bajnokok Ligája-döntőben zsúfolásig megtelt a Hajós Alfréd nyitott vagy a Duna Aréna fedett nézőtere, az csak a szabályt erősítő kivétel.

Ne kerülgessük a lényeget, mint macska a forró kását: a póló piaci alapon talán a világon sehol sem önfenntartó sportág, nálunk aztán végképp nem, legalábbis a közelmúltig, a koronavírus-járvány kitöréséig fennálló jövedelmi viszonyok mellett.

Mindezt látnunk kell most is, amikor egy kicsit megroppant a sportág hazai szerkezete. Egymás után dőltek a dominók; kezdődött az egész az ­OSC-t szponzoráló A-Híd Zrt. távozásával a Nyéki Imre Uszodából Angyalföldre, folytatódott az Egri Vízilabda Klub, majd a szombathelyi Aligátor Vízilabda Utánpótlás Sportegyesület (AVUS) válságáról szóló hírekkel. Az előbbi hétfőn bejelentette fizetésképtelenségét, s hogy kizárt az indulása az ob I-ben, az utóbbi ugyancsak visszalépett a legmagasabb osztálytól. Baljós hírek érkeztek Debrecenből is, bár ezeket utólag cáfolták. Mindenütt csökkentették a fizetéseket, a légiósok nagy része hazament, nyilvánvaló, hogy ami eddig volt, az nem folytatódhat tovább. Faragó Tamás, a sportág olimpiai bajnok legendája a bajnokság kényszerű lezárása után lapunk hasábjain jelentette ki: vége a Kánaánnak, de talán nem is baj, a katarzisnak, egyfajta megtisztulásnak még hozadéka is lehet.

És bár az első sokkból ébredezni kezd a sportág – úgy tűnik, az Eger az állami mentőövnek hála mégis a víz felszínén marad, az OSC helyzete is stabilizálódni látszik a Mol szerepvállalásával –, mindenképpen új fejezet kezdődik a honi pólóban. Az olajos mamutcég – nagyon helyesen – feltételül szabta a kizárólag magyar vízilabdázók foglalkoztatását, és mivel a szövetség a következő bajnokságban már csak csapatonként két légiós szerepeltetését engedélyezi, garantálva lesz az UVSE maturáló tiniklasszisainak, Vigvári Vendelnek és Konarik Ákosnak a rendszeres játéklehetősége új klubjaikban, az FTC-Telekomban, illetve a Szolnoki Dózsában.

Mivel a sportág pénzügyi alapját megteremtő taóból nyilván kevesebb csurran-cseppen a közeljövőben, talán ésszerű szintre racionalizálódnak a fizetések is – havi tízezer eurós, még kosaras- vagy futballistamércével mérve is tekintélyes gázsikról szólnak a meg nem erősített pletykák –, fenntartható fejlődési pályára áll a sportág, megszűnik az a kissé abszurd állapot, hogy mi, magyarok finanszírozzuk a legfőbb ellenfeleink, a délszláv pólósok anyagi jólétét. (A riói olimpiai bajnok szerb válogatott tizenhármas keretéből csak Dušan Mandić és Filip Filipović nem kereste vagy keresi most is a betevőre valóját az ob I-ben.)

Hátha valami jó is kisül ebből az amúgy már egyre elviselhetetlenebb koronavírus-mizériából.