Sosem tervezett futni, de az atlétika kiválasztotta magának

Kovács Attila 1987-ben olyan tettet hajtott végre, ami azóta is egyedülálló: magyar atlétaként világbajnoki döntőt futott a sportág királyszámában, 100 méteren. A mai napig országos csúcstartó 200 méteres síkfutásban és a 4×100 méteres váltóval, mindezeket az eredményeket pedig úgy érte el, hogy sokáig meg sem fordult a fejében, hogy belőle valaha is futó lesz. A korábbi kiváló sprinter mára eltávolodott az atlétikától, csak televízión keresztül követi az eseményeket.

2021.08.17 Budapest Kovács Attila futó Fotó: Kurucz Árpád Fotó: Kurucz Aprád

– Miért döntött későn az atlétika mellett?
– Nem döntöttem én semmit. A középiskolában én voltam a leggyorsabb, ezért rendre engem küldtek a területi versenyre, de ott mindig csak 4-5. lettem. Az utolsó lehetőségemre készülve mondtam apámnak, hogy mindig azok vernek meg, akiknek szöges cipője van, bár valójában nem tudtam, hogy ennek mekkora a jelentősége. Aztán apám a verseny előtti nap megjelent egy pár szöges cipővel. Először megörültem, aztán belegondoltam, hogy ha megint csak ötödik leszek, akkor nehéz lesz ebből kimagyarázkodni. De tényleg drámai volt a különbség, főleg salakpályán, ahol a tornacipő össze-vissza csúszkált. Toronymagasan nyertem a versenyt, pedig néhány igazolt atléta is volt a mezőnyben, én lepődtem meg a legjobban. Aztán az országos bajnokságot is megnyertem, pedig alig edzettem valamit, utána nem volt visszaút.

Nem ő talált rá a futásra, hanem fordítva Fotó: Kurucz Árpád

– Hogyan zajlott az a kevés edzés az országos döntő előtt?
– Szabó Miklós tanár úr, akit én addig nem ismertem, közölte: „neked atletizálni kell, mert nincs semmi félnivalód”. Belém égett ez a mondat, de persze mondtam, hogy szó se lehet róla. Még aznap eljátszotta ugyanezt háromszor, az edzésekre járó iskolatársam is nyaggatott, végül lenéztem. Sok csinos lány volt, jó közösség, ott ragadtam. Eleinte nagyon ingyen jöttek az eredmények, ettől elkapja gépszíj az embert, akkor már nem akar kiszállni belőle.

– Mennyire nehéz megtenni a következő lépést, amikor már több munkára van szükség?
– Szinte minden fiatal sportoló beleszalad ebbe: eleinte kevés edzéssel is hipp-hopp fejlődik, hiszen erősödik a szervezete is. Én szerencsére olyan edzőhöz kerültem, aki nem nyaggatott halálra, junior csúcsot is futottam, aztán elvittek katonának. Igaz, csak fél évre, de ez annyira kettétörte az ívet, hogy utána elúszott egy év. Feligazoltam Pestre, ezután indult be újra, nagy nehezen a dolog.

– Melyik volt az első emlékezetes nagy versenye?
– Fedett pályán még csak egy-két éve rendeztek 200 métert, 21,05 volt a világcsúcs, ami nem egy óriási eredmény. Én 21,13-mal nyertem meg a magyar bajnokságot, ha nem ünneplem magam a végén a meglepetéstől, akár még egy-két hétig világcsúcstartó is lehettem volna. Kimentem az Eb-re az európai ranglista vezetőjeként, de ott megkaptam az egyes pályát, amelyre szinte odaállni sem érdemes. Az olaszok tudnak úgy szervezni, hogy hulljanak, akik veszélyesek a versenyzőikre.

– 1987-ben volt a csúcson, alig néhány nappal a világbajnokság előtt országos csúcsot futott 100-on és 200-on is. Ennek tükrében milyen elvárásokkal utazott Rómába?
– A sportolók szeretik túlértékelni a lehetőségeket, nekem viszont olyan edzőm volt, aki még az én elképzeléseimhez képest is nagyobbakat mondott. Amikor az előző évben azt mondta, az Eb-n döntős leszek, kinevette mindenki – döntős lettem. Aztán kijelentette, hogy a világbajnokságon is döntős leszek. Akkor már én is kinevettem, de igaza lett. Pedig nagy tehetségem volt ahhoz, hogy a legkeményebb futamokba kerüljek minden körben, de mégis sikerült bejutnom a fináléba.

– Ott volt még elvárás?
– Nagyjából elértem, amit akartam, bár szerettem volna új országos csúcsot futni, de azt elfújta a szél. A fináléban ráadásul amatőr hibát ejtettem. Ben Johnson mellett futottam, ő kiugrott, de elengedték, s hiába aranyszabály, hogy kiugrásnál addig kell futni, amíg vissza nem lőnek, nekem volt egy pici törés a futásomban, annyira biztos voltam benne, hogy új rajt lesz.

– Johnsonnal akadt más probléma is, doppingvétség miatt utólag kizárták. Hogyan fogadta, hogy egy helyet előre lépett?
– Én kedveltem őt, noha nyilván nem volt szép, amit csinált. Brutálisan dinamikus volt. Carl Lewis és Ben Johnson párharca reflektorfénybe helyezte az egész atlétikát, a vb-nek, majd az olimpiának is a csúcspontja volt. Amennyire nagy durranás volt a párharc, ugyanúgy nagyot szólt a bukás, csak negatív értelemben. Én ötödik helyett vb-negyedik lettem, de valójában nem örültem ennek. Az atlétikára nézve nagyon rosszul jött az eset.

– Vádaskodás azóta is van, a friss olimpiai bajnok Lamont Marcell Jacobsnak is jutott belőle. A versenytársak között előfordult, hogy egymásra gyanakodva néztek?
– Abszolút nem. Nem is értem, hogy miért kellett most éppen az amerikaiaknak ezzel előhozakodni. Az olasz fiú győzelme tényleg meglepő volt, szakmai szempontból nézve nem úgy fut, mint aki 9,80-as időre képes, de erőből megoldja. Nem tetszik a futása, a második és harmadik helyezett harmonikusan, szépen futott, ő egyáltalán nem.

– Milyen volt az ön olimpiai élménye, Szöulban?
– A felkészülést a sarokfájdalom elvitte. Amikor megérkeztünk, végignéztem a több mint százfős mezőnyön, s megállapítottam, hogy ha nem hibázik senki, akkor kilencedik leszek. Nem hibázott senki, kilencedik lettem, azaz éppen lemaradtam a fináléról. A döntőben volt sérülés, kizárás, ha valahogy bevergődöm, egész jó eredmény lehetett volna benne, úgyhogy maga az olimpia nem volt nekem pozitív élmény.

Szöulban 200-on Kovács Attila (balra) a legendás Pietro Menneával (középen) is megküzdött Fotó: MTI/OL-AP

– Hogyan tekintett a váltóra?
– Hú, azt nagyon szerettük! Jó csapatunk volt, barátok voltunk, mindenhova együtt utaztunk. Szerettük csinálni, jó bulinak vettük a váltóedzéseket, ezért is jutottunk döntőbe Eb-n, vb-n, olimpián. Jó néhány évvel később a válogatottváltónak voltam az edzője. Iszonyú nehéz volt rávenni őket a váltóedzésre, pedig a váltást nagyon meg kell tanulni, reflexszerűen kell rögzülniük a mozdulatoknak. Ha az időeredmények átlagát nézzük, sokkal erősebb váltó volt, mint a miénk, mégsem tudták megdönteni az országos csúcsunkat. Az a 38,67 néhány napja volt harmincöt éves.

– Ha már rátért az edzői időszakára: mennyire volt természetes az átmenet?
– Ugyanúgy jött, mint a 100 méter. Én azt terveztem, hogy befejezem az atlétikát, és el is köszönök tőle, de az akkori edzőnk elkezdett a foci felé kacsingatni, állóképességi edző lett. Először az egyik srác kért meg, hogy segítsek neki. Elvállaltam, erre jött a másik is, aztán azon kaptam magam, hogy ott állok notesszel, edzésnaplóval, és tizenvalahány ember nyüzsög körülöttem. Jó pár évig csináltam, de aztán elegem lett, úgyhogy leszögeztem: ha idén ennyit és ennyit nem fut senki, akkor befejeztem. Olyan szinteket állapítottam meg, amire tudtam, hogy nem képesek. Sosem állt szándékomban edzősködni, de az örvény behúzott.

– Amióta az edzősködéssel is felhagyott, volt olyan időszak, amikor hiányzott az atlétika?
– Nem, maga a futás sem. Annyira jó érzés volt abbahagyni, hogy már azért megérte csinálni. Úgy akartam befejezni, hogy megnyerem zsinórban a tizedik bajnokságomat 100 méteren. Csakhogy éppen házat építettem, kicsit többet figyeltem oda, mint az edzésre, és persze jól elvertek. Ezért ráhúztam még egy évet, de amikor nyertem, nem tudtam eldönteni, hogy a győzelemnek örülök-e nagyon vagy annak, hogy végre vége az egésznek.

– Azért a 2023-as budapesti világbajnokságra kinéz majd?
– Szerintem tévén fogom nézni, úgy sokkal kényelmesebb. Bár a 100-as döntőt megnézném szívesen, mert a tévé nem adja vissza a sebességet. Persze csak ha jó helyen ülhetek.

– Melyik a legjobb hely?
– Felülről lehetne a legjobban látni. Egyébként mindig a célnál álltam, ott mértem az időket, onnan látom jól a versenyt. De nem biztos, hogy oda engednek leülni.