Oroszország még megsínyli, hogy áldozatot követelt ez az ügy

Valijeva-ügy. Nemzetközi színtéren, ha majd évek múltán felidézik a 2022-es téli játékokat, ez lesz annak a hívószava. Egy, még kiskorú orosz műkorcsolyázó körül kialakult, vitatható doppingeset. A botrányban érintett minden szervezet – beleértve az oroszokat is – megéri a pénzét, Kamila Valijeva személy szerint azonban inkább áldozat.

FSKATING-OLY-2022-BEIJING Fotó: MANAN VATSYAYANA

Kezdjük talán azzal, hogy mindenki doppingol. Szinte mindenki. A különbség csupán abban rejlik, hogy legálisan vagy illegálisan. Ami azon múlik, az adott szer szerepel-e a tiltólistán vagy sem. Kamila Valijeva esetében például az elhíresült trimetazidin tiltott szer, a vizeletéből ugyancsak kimutatott hyproxen, valamint L-Karnitine viszont nem. (Ismételten tegyük helyre a sajtóban több helyütt – lapunkban is – megjelent, rossz forrásból merített téves értesülést: a trimetazidin véletlenül sem torokgyulladás kezelésére, hanem a szívizom stimulálására használatos szer.) Mindhárom alkalmas teljesítményfokozásra, s miként az ügy eszkalálódása közepette az Egyesült Államok doppingellenes ügynökségének (USADA) vezetője a megfelelő pillanatban borús tekintettel megjegyezte, a három anyag együttes kombinációja igazán hatásos, avagy amint ő fogalmazott, vészjósló. Ne kérdezzék, hogy miért tiltott a trimetazidin és miért nem az a hyproxen, valamint az L-Karnitin, ebbe a kérdésbe talán egy felkészült gyógyszerésznek, szakértő orvosnak is beletörne a bicskája.

Így jár, aki feszegeti az egyezményes határokat

A „mindenki doppingol” nem csupán orvosi, jogi, etikai, hanem egyben sportdiplomáciai kategória. A sportolók, műhelyek, országok tudnak egymásról egyet s mást, és bizonyos mértékig közös érdekből szemet hunynak a disznóságok fölött. Baj akkor van, ha valaki megsérti, pofátlanul sérti meg a normát.

Csupán néhány ismertebb eset a sport történetéből. Amikor Ben Johnson száz méteren úgy kalapálta el a világot, hogy az atlétika uralkodó királya, Carl Lewis is csak bottal ütötte a nyomát; amikor Lance Armstrong képtelen volt nyugodni a babérjain, visszatért, s nem csupán használta a tiltott szereket, hanem kereskedett is velük; és amikor közepes képességű sportolók – mint a mi Annus Adriánunk és Fazekas Róbertünk – a versenyidőszakban sem állnak le, mint a társak, és gyökeresen forgatják fel az évek során azért megcsontosodott rangsort.

Kémjátszma: Rodcsenkov amerikai lett

Az oroszok a kölcsönös szívélyesség ezen érzékeny egyensúlyát 2014-ben, a szocsi olimpia idején rúgták fel pofátlanul.

A KGB-t bevetve, titkosszolgálati módszerekkel csempészték ki a doppinglaborból az orosz sportolók mintáit tartalmazó üvegeket.

(A fal azon pontján fúrtak kicsi lyukat, amit már éppen nem pásztázott a biztonsági kamera.) A felbonthatatlannak hitt svájci gyártmányú flaskák néhány óra múlva kinyitva tértek vissza a laborba, s csupán negatív mintával kellett őket újratölteni.

Így néznek ki a doppingminta tárolására használatos, „feltörhetetlen” üvegek. Fotó: New York Times/Tony Cenicola

Ezt már nem nyelték le a vetélytársak. Előbb orosz sportolók és edzők vallottak tényfeltáró dokumentumfilmben a központilag finanszírozott oroszországi doppinggyakorlatról – nyilván csupán a háborgó lelkiismeretükön enyhítendő… Aztán valóságos kémsztori kerekedett, bizonyos Grigorij Rodcsenkov, a moszkvai doppinglaboratórium egykori vezetője volt az ügy főszereplője. Neki lett volna a feladata, hogy tisztára mossa az oroszok becsületét, ehelyett családostul az Egyesült Államokba menekült. Mint mondta, az életét féltve, az oroszországi fenyegetettség elől, de ne legyenek kétségeink, akadt még más ösztönző is… Érdemei elismeréseként ma már törvény őrzi a nevét az USA-ban.

A nemzeti szimbólumoktól megfosztva

A következmények mindenki előtt ismertek. Még a 2016-os olimpia előtt elkészült az oroszországi doppingolást feltáró úgynevezett McLaren-jelentés. Az orosz súlyemelők és atléták – egy kivételével – nem indulhattak Rio de Janeiróban. A győztesek – jól tudjuk, a történelmet mindig ők írják – nem érték be ennyivel. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntése értelmében a 2018-as phjongcshangi téli játékokon azt orosz sportolók hivatalosan nem hazájukat képviselték, hanem „Olimpiai Sportoló Oroszországból” (OAR) megjelöléssel versenyezhettek csupán.

Nem viselhették mezükön az orosz nemzeti színeket, ha győztek, nem játszhatták el tiszteletükre az orosz himnuszt, be kellett érniük Pjotr Csajkovszkij első zongoraversenyének egyik részletével…

S ez még nem minden. A Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) 2019-ben négy évre kitiltotta Oroszországot a nemzetközi versenyekről. Hosszú jogi csatározás után a nemzetközi sportdöntőbíróság, a CAS 2020-ban ezt két évre mérsékelte – amellett, hogy Oroszország elfogadja a büntetést. Elfogadta… Az enyhülés jelenként Tokióban és Pekingben az oroszok már az Orosz Olimpiai Bizottság (ROC) képviseletében lehettek jelen, amelynek zászlaján – miként azt néhány túlbuzgó külföldi újságíró is kifogásolta – azért fellelhetők a fehér-kék-piros nemzeti színek.

Ha az oroszok jól viselkedtek volna Pekingben, a párizsi olimpiára talán már eltöröltek volna minden szankciót. De robbant a Valijeva-bomba.

Salamoni döntés a NOB-tól

Az olimpia harmadik versenynapján győzött az orosz műkorcsolya vegyes csapat – soraiban a 15 éves Kamila Valijevával, aki ismét négyfordulatos ugrással sokkolta a vetélytársakat.

Az eredményhirdetés azonban elmaradt. Foglaljuk össze dióhéjban a sokat citált ügy kronológiáját! Az orosz műkorcsolyázónő az év végi országos bajnokságon, egészen pontosan december huszonötödikén adott olyan mintát, amelyben trimetazidin nyomára bukkantak. Csakhogy a koronavírus-fertőzés újabb hulláma miatt jelentős késéssel végezték el a vizsgálatot az illetékes stockholmi laborban. Erre, valamint Valijeva kiskorúságára tekintettel – még csupán tizenöt éves – az Orosz Olimpiai Bizottság felfüggesztette a sportoló eltiltását. A WADA, a NOB és a Nemzetközi Korcsolyaszövetség (ISU) megtámadta ezt a döntést a CAS-nál, amely azonban felmentette a sportolót, sőt bírálta a doppingellenes hatóságokat az eljárás lassúságáért. Itt vessük közbe, felmerült a gyanú, hogy az eredmény már jóval korábban megvolt, csak éppen a doppingügyet szándékosan időzítették az olimpia idejére, hogy nagyobbat szóljon.

A NOB salamoni döntést hozott az ügyben: alávetette magát a CAS felmentő ítéletének, viszont bejelentette, hogy Valijeva részvételével az olimpia idején nem rendeznek éremátadást. Maga a versenyző összetört, az egyéni versenyben az első helyről, nagy esélyesként kezdte a szabadprogramot, ám hibát hibára halmozva csupán negyedik lett. Hazatérve, Oroszországban hősként fogadták, a nemzetközi sajtó ugyanakkor örömmel rántaná le a leplet a „kegyetlen” orosz módszerekről. Ennek jegyében maga Thomas Bach, a NOB elnöke kelt ki Eteri Tutberidze ellen, mondván, Valijeva edzője érzéketlenül fogadta a kűr után az elkeseredett sportolót.

S a ma már német színekben versenyző, ukrán születésű Aljona Savchenko sem véletlenül beszélt a sportágban uralkodó edzői húzásokról (amikor edzésen hibázott, megalázóan vízipisztollyal spriccelték le). Mintha a mi Turi György kontra Cseh László ügyünkhöz hasonlatos történet kezdene kibontakozni.

Nos, az orosz műkorcsolya világmárka immár évtizedek óta. Csakúgy, mint a ritmikus gimnasztika vagy a balett. Valamit valamiért. A sikert nem adják ingyen.

Van, aki önként képes alávetni magát a szenvedéssel is járó napi öt-hat-hét órás felkészülésnek, mint például híres balerinák egész sora, van, akit nógatni kell. Van, aki nemesi vagy jól szituált család sarjaként adja a fejét erre a pályára, van, akinek a külvárosi panel tizenkettedik emeletéről indulva adatik meg a lehetőség. Nehéz a színfalak mögé látni, mindenesetre az orosz műkorcsolyában nem nézik el a lazsálást. Mert van, jön más, aki örömmel beáll a sorba. Aki eredményes akar lenni, annak teljesíteni kell.

A versenyzők motiválása örök dilemma a sportban. Norvégiában például a serdülő korosztály alatt kézilabdában nem számolják a gólokat, mondván, az önfeledt játék készíti fel a gyerekeket a kemény megpróbáltatásokra. Magyarországon a labdarúgó Bozsik-programban követik ezt az elvet, újabban viszont a szakemberek azt hangoztatják kritikaként, a magyar fiatalok nem tanulják meg elviselni a felelősséget, a legjobbaknak éppen ezért már kisgyerekkortól nyomás alatt kellene játszaniuk.

Nem a nagypapa gyógyszeres poharából...

Térdre rogyott... Fotó: Europress/AFP/Nikolay Muratkin

Ki tudja? Abban azonban biztosak lehetünk, Valijeva nem önszántából szedte be a trimetazidint.

S a szer nem is a nagypapa vizespoharából került a szervezetébe. Inkább úgy történhetett, hogy amikor kipattant a botrány, gyorsan végigkérdezték a családot, ki szed gyógyszert.

S amikor a nagypapáról kiderült, hogy szívgyógyszerrel kezelik, már kínálta magát a megoldás, hát persze, az ő orvossága tartalmaz trimetazidint, s szegény Kamila, mit ad Isten, a családi vacsoránál véletlenül belekortyolt a tatus italába… Persze azt sem zárhatjuk ki, hogy az orosz bajnokság, egyben válogató idején Valijeva valóban gyengélkedett, s orvosi tanácsra szedett be valamit egyszeri alkalomként, hogy jól teljesítsen, s szó sincs szisztematikus doppingolásról.

A szert persze kimutatták a mintájából. Kamila Valijeva kiskorúként azonban még a jog betűje szerint sem bűnös, valójában pedig sokkal inkább áldozat. Oroszországról ugyanezt aligha állíthatjuk. 

A Valijeva-ügy rossz fényt vet az orosz sportra. A szégyenbélyeg ott marad.

Ki tudja, meddig. S ha netán négy év múlva mégis levakarják, Valijeván már nem segít. Elvett, elvesztett aranyérmeit senki nem adhatja vissza neki, s könnyen lehet, miként több elődje, ő is egy életre megcsömörlik.

Borítókép: Kamila Valijeva. A pekingi olimpia szimbóluma (Fotó: Manan Vacjajana)