Nagyon mélyről kapaszkodott vissza a magyar kapusklasszis

Gyerekként autóversenyzői kar­rierről álmodozott, azonban a lyukas szíve miatt Nagy Viktor végül a medencében kötött ki. Visszatekintve ezt aligha bánja, mivel olimpiai bronzérmes, világ- és ­Európa-bajnok vízilabdázó lett belőle. A tokiói játékok után visszavonult pólós együtt tud élni azzal, hogy az olimpiai arany hiány­zik a gyűjteményéből, ami talán egy rosszul megfogalmazott kívánság eredménye.

20220608 Budapest Nagy Viktor vízilabdázó Fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– A visszavonulása óta gyakran lehet találkozni önnel a medence szélén. Jövő szombaton kezdődik a vizes világbajnokság. Megvan az esti programja a következő hetekre?
– Kicsit izgulok, mert nem vettem még jegyet. Azért sem, mert a világbajnokság első hetében Olaszországban leszek a kisfiam nemzetközi tornáján. A vb lényegi részére érkezem vissza Magyarországra, a negyeddöntőn, az elődöntőn és a döntőn is kint szeretnék lenni. Remélem, úgy dolgoznak majd a fiúk, hogy láthatom őket.

– Milyen eredményt vár tőlük?
– Világbajnoki címet, bár nehéz dolguk lesz, nagyon sok jó csapat pályázik az első helyre. Én mindig úgy fogalmaztam, a legjobb négy közé való jutás az elsődleges cél. Homályosan kell látni a finálét, de nem szabad nagyon arra fókuszálni, mert sok meccset kell addig megvívni, hogy oda jusson az ember.

– Nem bánja, hogy túl korán vonult vissza, ezért játékosként nem vehet részt a vb-n?
– Nem, mert négy alkalommal is megadatott, hogy hazai közönség előtt játsszak, ebből kétszer a Margitszigeten, fantasztikus élmény volt. A fia­taloknak is meg kell adni a lehetőséget, hogy átélhessék ezt. Én elégedett vagyok azzal, amit kaptam a sporttól. 

Magyarországon kiemelkedően profi a szervezés, emellett nagyon sok energiát lehet kapni a közönségtől, a hazaiakat össze sem lehet hasonlítani a külföldi rendezésű tornákkal.

A nem magyar érdekeltségű mérkőzéseken is közel félig megtelnek az uszodák – ez sokat elmond arról, hogy itt mennyire szeretik a vízilabdát. A Szolnok szerb játékosai is kiemelték, hogy nem magyar érdekeltségű meccseken is jó volt játszani, mert nézők is jelen voltak.

– Milyen kívülről figyelni az eseményeket? Mennyire hasonlít a parton lévő a vízben szenvedélyesen gesztikuláló Nagy Viktorhoz?
– A két ember teljesen más. Nem bánom, hogy az a Viktor már nem létezik, mert sosem tudtam azonosulni a vízben megjelenő őrültségével, még ha így is tudtam magamból kihozni a maximumot. A többiek mondogatták, az a lényeg, hogy jól védjek, és ha ez teljesül, akkor ne zavarjon a saját viselkedésem, amivel egyébként őket is feltüzelem. Ez vigasztalt. Jó kívülről nézni a meccseket, sokkal több dologra tudok figyelni, újfajta vízilabda tárul elém. A vízben nagyon beszűkül a látómező, kiesnek részletek, csak pár momentum marad meg a meccsből.

– Említette, hogy a kisfia is pólózik. Egyértelmű volt, hogy elindul az apai úton?
– Neki az volt, nekem nem. Kilencévesen kikönyörögte, hogy vízilabdázhasson, azóta ez az élete. Éppen ezért a sporttal próbáljuk sakkban tartani: kitűnő tanuló, de mondtuk neki, hogy ha romlani fognak a jegyei, akkor több időt kell a tanulásra fordítania, amit a vízilabdától vennénk el. Elmondása szerint akkor vége lenne az életének, amit jelenleg a vízilabda és a horgászat jelent. Örülök neki, hogy ilyen komolyan veszi ezt, de bármi más sportágnak is ugyanennyire örültem volna, nem erőltettem volna rá semmit. Azt viszont leszögeztem, hogy tízéves koráig mindkét gyermekemnek úsznia kell, ami a kislányomnál sajnos fülproblémák miatt nem valósult meg. 

– Ön hogyan kötött ki a vízilabda mellett, és miért lett kapus? 
– Lyukas szívvel születtem, az orvosok tanácsára óvodásként elkezdtem úszni, majd igazolt versenyző lettem. A szívem összeforrt, de tízévesen meguntam a faltól falig való úszást, és lógtam az edzésekről. Bármilyen sportágra kapható voltam, csak vizesre nem. Egy hét esélyt azért adtam a vízilabdának, és rájöttem, hogy ez az én közegem. Idővel a második családom lett – a szüleim akkoriban váltak el, sok időt töltöttem az uszodában. Kapus úgy lettem, hogy az újonnan érkezőket mindig beállították a kapuba, engem pedig többet nem engedtek ki onnan. A sajátom mellett egy-két korosztállyal feljebb is játszottam, nagyon gyorsan fejlődtem. Pozitív visszajelzéseket kaptam, ez motivált a következő edzéseken.

– Az öccsével, Dániellel nagyon más irányt választottak: ön a vízilabdát, ő pedig az autóversenyzést. Érdeklődtek egymás sportágai iránt?
– Nyolcévesen sikerült elérnem, hogy elmehessek gokartozni. Csak egyszer vitt édesanyám, de látta, ahogy a gumifalban kötök ki, és ezek után többet nem engedett a pályára. Pedig titkon szerettem volna autóversenyző lenni. A nagybátyám kezdte, ő ralizott, a veje pedig túraautózott, majd később édesapám is elkezdett hobbiszinten versenyezni a túraautó-bajnokságban. Ebből következett, hogy az öcsém, majd a húgom és a keresztfiamék is autóversenyezni kezdtek. Az öcsémet a vízilabda nem izgatta, de ez beszippantotta. Másfél éve lett szakkommentátor, azóta eggyel több ember nézi a Formula–1-es közvetítéseket.

– Visszatérve a vízilabdához: hazai klubok tagjaként minden létező érmet megnyert, külföldön viszont nem próbálta ki magát. A légióslét nem vonzotta?
– Vonzott is meg nem is. A feleségem azóta is felemlegeti, hogy kiköltözhettünk volna valahova, mára beszélnénk olaszul, és megismerhettünk volna egy új kultúrát. De mindig jó csapatokba kerültem, soha nem éreztem, hogy váltanom kellene. Voltak anyagilag kecsegtető megkereséseim, leginkább a pályafutásom vége felé, de ekkor már építgettem a sporton kívüli jövőmet, és a tokiói olim­piára készülve sem akartam elköltözni. Ugyanakkor bízom benne, hogy a közeljövőben megadatik majd, hogy külföldön éljünk egy-két évet. Természetesen a két gyermek érdekeit szem előtt tartva csak olyan helyre mennénk, ahol az oktatás, a vízilabda és az atlétika színvonala is megfelelő, a kislányom ugyanis atletizál.

– A válogatottba 2006-ban került be, a 2007-es vb-n védett is, de 2008-ban a pekingi olimpiára nem vitték ki. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
– Világvége-hangulat volt rám jellemző akkoriban, a sportpszichológusom, Tóvári Zsuzsa és a feleségem segítsége nélkül nehezen tudtam volna felállni. Úgy sikerült túllépnem a történteken, hogy elfogadtam: ez volt nekem megírva. Azon kellett dolgoznom, hogy a következő olimpiára kijussak. Akkoriban voltak más nehézségeink is, ezért úgy álltunk hozzá a dologhoz, hogy az egészség az első, minden más másodlagos.

– A történtek miatt neheztelt Kemény Dénes szövetségi kapitányra?
– Rosszulesett, de emiatt nem nehezteltem rá. Azért viszont igen, mert megígérte, hogy az olimpia után én leszek az első számú kapus. Nem így lett, mindig a harmadik-negyedik helyről kellett feltornáznom magam az utazók közé. Már nincs bennem rossz érzés, és amúgy sem vagyok haragtartó típus. Ha most találkoznánk valahol, akkor kedélyesen elbeszélgetnénk. De ha visszamehetnék az időben, akkor bátrabban kommunikálnék vele. Jobb lett volna, ha nyitottabb felém. Kár, hogy nem bízott meg bennem. Annak viszont örültem, hogy Benedek Tibi százszázalékos bizalmat szavazott nekem 2013-ban. Úgy kezdtük a felkészülést, hogy elmondta, ha gólt kapunk, akkor ne a kapusra nézzenek először, hanem magukba, hibáztak e a blokkolásban vagy helyezkedésben.

– A 2013-as vb tehát fordulópontot jelentett. Mesélne erről?
– Nagyon frusztráló időszak előzte meg. Úgy éreztem, sokkal több van bennem, de nem jön ki, az edzőnek nem sikerült kihoznia belőlem. Amikor Tibitől megkaptam a bizalmat, meg akartam hálálni neki, emiatt jött ki belőlem az őrült a négyzeten. A válogatott stábtagjai, Mátéfalvy Csaba és Gergely István is sokat segítettek nekem akkoriban.

Fotó: Mirkó István

– Három aranyérmet szeretett volna megnyerni a válogatottal, ebből kettő össze is jött. Bántja, hogy Tokióban nem sikerült megszereznie a harmadikat?
– Olimpiai aranyat nem nyertem, de emiatt nem érzem kevesebbnek magam. Mindig az volt a célom, hogy a csúcson hagyjam abba. Aztán 2020 szep­temberében koronavírusos lettem, és azt hittem, többé már nem fogok tudni normálisan edzeni, februárig nem is ment úgy, mint korábban. A betegség utótüneteként a szervezetem nem fogadta be a vasat. Erre megtaláltuk a megoldást, majd a pályafutásom utolsó hónapjaiban és az olimpián, 37 évesen úgy védtem, ahogy talán még soha azelőtt. A csapat erre volt képes – ezt el kell fogadni. 

Persze aranyéremmel jobb lett volna búcsúzni, de legalább győztes meccsel fejeztem be a pályafutásomat. Előzetesen talán rosszul fogalmaztam meg a kívánságom: nem mondtam ki, hogy aranyat szeretnék, csak azt, hogy győztes meccs legyen az utolsó. Legközelebb pontosabbnak kell lennem.

– Elképzelhető, hogy még valamilyen formában, akár edzőként, sportvezetőként visszatér a vízilabdához?
– Mindkettő érdekel. Sportvezetőként is el tudom képzelni magam, és kis kapusokkal is szívesen foglalkoznék. Egyelőre nem tartunk itt, most a vízilabda utáni életem alakítgatásán dolgozom, de soha nem fogok tudni elszakadni a sportágtól, ebben nőttem föl.

– Mivel töltötte az idejét a visszavonulása óta?
– Élvezem, hogy szabadok a hétvégéim, próbálok minél több időt a családommal tölteni, és a vállalkozásaimat irányítom. 2014-ben alapítottam egy labdákat és sportfelszereléseket gyártó céget. A másikat 2019-ben hoztam létre, fertőtlenítéssel foglalkozunk innovatív módon – ezüstionos technológiával. A kezdetekkor, a Covid megjelenésekor mindenki fertőtlenítőt keresett, emiatt annyira nem bántam, hogy elhalasztották az olimpiát, mert nem tudtam volna kétfelé szakadni. Amíg nem voltak edzéseink, addig a cég ügyeit intézhettem.

– A másik cég ötlete honnan jött? Nem volt megelégedve a labdák minőségével?
– Azokéval és a felszerelésekével sem. Be akartam bizonyítani, hogy jó minőségű felszerelést tudok adni a sportolóknak, hazai gyártással.

Borítókép: Nagy Viktor (Fotó: Mirkó István)