Különös levél érkezett 2011 tavaszán az MLSZ-be. A sors kifürkészhetetlen akaratából a kommunikációs osztályra kézbesítették, ahol mindenki kétszer is elolvasta, mert elsőre nem hitte el a tartalmát. A feladó az El Salvador-i szövetség volt, és egészen cirkalmas stílusban örvendezett azon, hogy közeledik egy csodálatos évforduló, jövőre, tehát 2012. június 15-én lesz harminc esztendeje, hogy országaink válogatottjai összecsaptak a spanyolországi világbajnokságon, és ez bizony ünnepséget kíván. A lényeg: a levél írója az adott napra meghívja a magyar válogatottat, hogy egy újabb mérkőzéssel emlékezzenek meg a nevezetes találkozóról, El Salvador népe alig várja a jeles eseményt.
Ehhez nem árt tudni, hogy a türelmetlen El Salvador azon az 1982-es meccsen 10-1-re kikapott Magyarországtól…
Hihetnénk, a közép-amerikai nemzetet mazochisták alkotják, de ez tévedés lenne. A Jézus Krisztusról, a Megváltóról elnevezett ország számára ez az eredmény szinte közömbös, a polgárait már attól elönti a büszkeség, hogy a válogatottjuk akkor – története során 1970 után másodszor – kijutott a világbajnokságra. El Salvadorban akkor polgárháború dúlt, amely tizenkét éven át elhúzódott, hetvenezer halottat követelt, ám a selejtezők és vb-meccsek estéire minden fél felfüggesztette a harcokat.
A sikeres kvalifikáció ráadásul alaposan duzzasztotta a játékosok önbizalmát. Spanyolországban Argentína, Belgium és Magyarország mellé kerültek egy csoportba, és bevallottan úgy számoltak, hogy az első kettő ellen nincs esélyük, ellenben a magyaroktól talán ellophatnak egy pontot. Ennek a későbbiekben nagy jelentősége lett, mert támadni, gólokat lőni vonultak ki a pályára, így szellősen védekeztek, és mire észbe kaptak, már késő volt a bánat.
Ez volt mindkét csapat első meccse, és érdekes módon a magyarok nyilatkoztak óvatosabban az esélyekről. Akkoriban még alig létezett videózás, így El Salvador szinte teljesen ismeretlen volt Mészöly Kálmán szövetségi kapitánynak, aki ennek ellenére a lényéből fakadó önbizalommal nyilatkozta a Népsportnak: „Gólokat akarunk rúgni, ha nem sikerül, nem sokat várok, cserélek, beküldöm a pályára Kisst vagy Szentest, vagy ha a szükség úgy hozza, éppen egy középpályást…” A magyar válogatott így állt fel Elchében 23 ezer néző előtt: Mészáros – Martos, Bálint, Garaba, Tóth J. – Müller (Szentes, 69.), Nyilasi, Sallai S. – Fazekas, Törőcsik (Kiss L., 56.), Pölöskei.
Tényleg jött Kiss és Szentes is, de egyáltalán nem a gólínség miatt, kényszerből. A találkozó csodálatosan alakult magyar szempontból: góljával már a harmadik percben megszereztük a vezetést, Pölöskei Gábor és Fazekas László góljaival pedig a 23. percben már 3-0-ra mentünk. Ezután következett egy csaknem félórás gólcsend, mielőtt az 50. és az 54. percben újra lőttünk volna kettőt Tóth József és Fazekas révén. Mészöly Kálmán az 55. percben levitte Törőcsik Andrást, akinek a helyére a Vasas támadója, Kiss László állt be, aki aztán csodát tett: a 70. és a 77. perc között mesterhármat ért el, ami azóta is csúcs a világbajnokságok történetében. Szentes Lázár is közbeékelt egy gólt, majd Nyilasi adta meg a 83. percben a kegyelemdöfést annak az El Salvadornak, amelynek a játékosai 5-0-s állásnál úgy ünnepelték a szépítő gólt, mintha megnyerték volna a világbajnokságot.
