Ritka, Faragó Tamás mégis fehér hollóra bukkant

Arra bőven akadt példa a múltban, hogy a vízilabdázók úszóként kezdték a pályafutásukat. Az viszont már-már a fehér holló ritkaságához hasonló, hogy valaki csak tizenhat éves korában vált sportágat, és a lemaradása ellenére is sikereket ér el pólósként. Faragó Tamás felfedezettje, Ilyés-Takács Orsolya ezt vitte véghez, csupán négyévnyi játék után, 2005-ben tagja volt a Montrealban világbajnoki címet nyerő együttesnek, 2017-ben pedig aztán Európa-bajnokként és a válogatottsági rangsor második helyezettjeként köszönt el a nemzeti csapattól. A három olimpiai negyedik helyre ugyanakkor fájdalmasan gondol vissza a BVSC létesítménymenedzsere, aki átmenetileg elszakad az uszodák világától, hiszen első gyermekét hordja a szíve alatt.

20220922 Budapest Takács Orsolya vízilabda interjú Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Vissza a kezdetekhez: mi az oka, hogy csak tizenhat évesen kezdett el játszani?
– Hatéves koromtól tíz éven keresztül versenyszerűen úsztam, aztán válaszút elé kerültem, amikor az úszópályafutásom megrekedt egy ponton. Két lehetőségem volt: a tanulás felé fordulok, vagy egy másik sportágat választok, ha már egyébként is annyi időt és energiát beleöltem a sportba. Ekkor adtam egy esélyt a vízilabdának mint vizes sportágnak, ahol az úszótudásom is hasznosíthatom. Aztán ott ragadtam. De korábban nem voltak olyan elképzeléseim, hogy egyszer profi sportoló lesz belőlem, nemzetközi sikereket érek el, egyszerűen csak az úszás szeretete miatt csináltam az egészet. Ezért keltem fel minden reggel öt órakor, amikor megszólalt az ébresztő. A vízilabda esetében pedig szerettem a csapatot, élveztem a játékot, ráadásul viszonylag gyorsan kiderült, hogy vihetem is vele valamire.

A 2017-es hazai világbajnokságon Fotó: MTI/Czagány Balázs

– Százkilencven centiméter magas, de minden életkorban kilógott a tornasorból? Ha igen, korábban nem merült fel, hogy kipróbálhatná a vízilabdát?
– Világéletemben kilógtam a többiek közül, de gyerekkoromban nagyon hamar rátaláltam az úszásra és tehetségesnek is bizonyultam benne. Nagyon jó volt a vízfekvésem, és tizenhat éves koromig szépen is fejlődtem. Szerettem, amit csinálok, így nem volt indokolt és nem is merült fel, hogy más sportágat is kipróbáljak.

– Azonkívül, hogy mindkettő a vízhez kötődik, nagyon eltérő sportágakról van szó. Hogy ízlett önnek a vízilabda agresszivitása?
– Nem riasztott meg, de furcsa volt a test-test elleni küzdelem, és elfogadni azt, hogy a játék így zajlik. Sokat tanultam a tapasztaltabb társaimtól, illetve a vízilabda-mérkőzések nézése is elősegítette, hogy idővel átragadjon rám a sportág ezen specifikussága. A százkilencven centiméteres magasságom miatt adott volt, hogy középposztokon, vagyis védőként, esetleg centerként játsszak – itt pedig elkerülhetetlenek voltak ezek a párharcok.

– Mi volt a legdurvább eset, amit átélt a vízben?
– Leginkább az orrom sínylette meg a vízilabdát, el is tört, emellett kéz- és ujjsérüléseim voltak, de szerencsére elkerültek a nagyobb, játékból fakadó sérülések. A sportág okozta problémák ugyanakkor nálam is kialakultak az évek során, a térdeim, a vál­laim és a derekam hálásak voltak érte, amikor abbahagytam a vízilabdázást.

– Milyenek voltak a kezdetek a pólóban?
– Nehezek. Nem biztatott senki, mert nem volt szokványos, hogy valaki tizenhat évesen elkezd játszani, aztán sikerül behoznia a lemaradását. A játékosok addigra már megtanulják az alapokat és az utánpótlás-bajnokságokban sok tapasztalatot szereznek. Az úszóként eltöltött évek természetesen az előnyömre váltak, de az elkötelezett gyakorlásra, önszorgalomra és kitartásra nagy szükség volt. 2001-ben mentem vízilabdázni a BVSC-be, majd 2004 telén behívtak a juniorválogatott keretébe, és aztán a világbajnokságra is eljutottam. Azon a vb-n még nemigen jutottam szóhoz, csak kiutazó voltam, de utána Faragó Tamás szövetségi kapitány beválogatott a felnőttkeretbe.

– Élvezte a vele való munkát?
– Nagyon szerettem. Gyakorlatilag ő volt az, aki felfigyelt rám a medence partjáról. Akkor azt mondta nekem, hogy egy éve még sehol sem voltam, aztán egyszer csak megjelentem. Sokat tanultam Faragótól, örömteli volt minden közös pillanat, és az első sikert is vele értem el. Azóta is jó a kapcsolatunk.

Fotó: Mirkó István

– Alig négy évvel az első szárnypróbálgatások után már világbajnoknak mondhatta magát. Miként élte ezt meg? A hatalmas siker könnyen az ember fejébe száll.
– Itt párhuzamot vonnék azzal, amikor tizenegy évvel később Európa-bajnok lettem, mivel csak akkor esett le, hogy korábban mekkora sikert értünk el. 2005-ben a társaim voltak abban a cipőben, amiben én a 2016-os Eb-n: nagyon sokat dolgoztak érte, és rég várt siker született meg. Négy év vízilabdával a hátam mögött 2005-ben én még nem mondhattam, hogy az életemet, mindent erre tettem fel, és végre meglett az eredménye, hanem a csapat segített hozzá engem ehhez a vb-címhez. Természetesen én is nagyon örültem, de mivel nem tudtam kontextusba helyezni, ezért igazán fel sem fogtam, hogy ez mit is jelent. A négyéves előélet azonban a sikeres kezdet ellenére is a földön tartott, tisztában voltam vele, hogy még közel sem vagyok kész játékos, édeskevés, amit én tudok a többiekhez képest. Nekem gyakorlatilag akkor indult az utam, a tanulás útja, ami aztán végigkísérte a pályafutásom. Egészen az utolsó aktív évemig azzal nyomasztottam az edzőimet, hogy még több területen is szeretnék fejlődni.

– Mit jelentett önnek a 2016-os Eb-arany?
– Egyrészt azért okozott hatalmas örömet, mert az Európa-bajnoki aranyérem még hiányzott a gyűjteményemből, és a válogatott is hosszú időn keresztül nem nyert előtte Eb-t. Másrészt, a belgrádi torna még a riói olimpia előtt volt, és a győzelmünkkel kvalifikáltuk magunkat a 2016-os játékokra. Nagyon nehéz kvalifikációs időszakot zártunk le ezzel, és újabb lehetőséget kaptunk rá, hogy éremért szálljunk harcba az olimpián.

– Frusztráló a két aranyérem közt eltelt tizenegy év, beleértve a három negyedik helyezés az olimpián?
– Nehéz volt, sorban háromszor negyedik helyezést elérni igazán fájdalmas. Talán a harmadik volt nekem a legrosszabb, mert akkor már tudtam, hogy negyedszer már nem futhatok neki. Az olimpiák sajnos nem sikerültek jól, de a kudarcok mellett voltak sikerélményeink is. A sportág nekem ennyit adott, összességében csak pozitívan tudok róla nyilatkozni.

– Milyen emlékeket ébreszt önben a 2017-es hazai vb, ahol ötödikek lettek?
– Azóta is megdobogtatja a szívem a rendezvény, és az, hogy részt vehettem rajta. Rengeteget jelentett nekünk a nézők buzdítása. Fantasztikus élmény volt, viszont az eredmény hagy némi kívánnivalót maga után. A Kanada elleni negyeddöntő egy rosszul sikerült mérkőzés volt, de mint tudjuk, a vízilabdatornákon olykor egy vereség is túl sok. A lányok legalább idén szépítettek, nagyon örülök neki, hogy így sikerült megélniük egy hazai rendezvényt. Ezeket nem lehet összehasonlítani egy külföldön rendezett eseménnyel. A Margitszigeten olyan atmoszféra uralkodik, hogy egy vízilabdázónak a pályája csúcsát jelenti, ha ott játszhat.

Fotó: Mirkó István

– A jelenlegi válogatottat említette. Miben látja annak az okait, hogy a lányok a vb-n megszerzett ezüstérem után az Eb-n „csak” az ötödik helyen végeztek?
– Némiképp átalakult a keret a vb után. Ilyen rövid idő alatt nagyon nehéz átstrukturálódnia egy csapatnak, amire pedig a kulcsemberek kiesése miatt szükség lett volna. Biztosan nagy tanulság volt a szakmai stábnak és a lányoknak is, hogy fel kell nőni a feladathoz. Ha kiesik valaki, fontos, hogy legyenek olyan játékosok, akik előrébb lépnek, magukra vállalják a felelősséget. Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy nagyon megterhelő két eseményen részt venni egy nyár leforgása alatt.

– Visszatérve önhöz: Stieber Mercédesz mögött második a válogatottsági ranglistán. Nem vágyott az első helyre?
– Bevallom, én csak az utolsó meccseim egyikén értesültem arról, hogy ilyen magasságokban járok. A motivációmmal nem volt gond, a visszavonulásom inkább racionális döntés volt. A testem üzeneteire hallgattam, egyértelmű jelzéseket kaptam tőle, hogy ebből most már elég lesz. Klubszinten még játszottam a válogatottól való visszavonulásom után is, de napi két edzés helyett már csak egyet vállaltam. Ez nem jelentett olyan mértékű megterhelést, mint a válogatottba való bekerülés, majd aztán az ottani szereplés. Igazából jót is tett, hogy akkor még nem hagytam fel teljesen a vízilabdával. A fokozatosság elvét szerettem volna követni a pályafutásom befejezése előtt, és a mozgás a testemnek is jót tett, a fájdalmak elmúltak, simán ment még a játék. A csapatot és a vízilabdát is nagyon szerettem. Egyszer ugyan meginogtam, hogy folytassam-e. Ez éppen a koronavírus megjelenésének évében történt, aztán úgy gondoltam, hogy nem így kellene abbahagynom. Végül Petrovics Mátyással megegyeztünk, hogy egy évre még maradok.

– Ön azok közé tartozik, akik a légióslétbe is belekóstoltak. Két idényt Olaszországban húzott le, mit adtak önnek az ott eltöltött évek?
– A londoni olimpia után mentem ki, egy évet Bolognában, egyet pedig Bogliascóban töltöttem. Nagyon szerettem ezt az időszakot, így ha eddig bárki is tanácsot kért tőlem, hogy kipróbálja-e magát külföldön, csak ajánlani tudtam neki. Rengeteget lehet tanulni más nemzetek vízilabda-kultúrájáról és a felelősségvállalásról is, hiszen egyedül kell boldogulnia az embernek a vízben és a szárazföldön is. Én emberként és játékosként is sokat fejlődtem. Tésztából pedig annyit ettem, hogy az egy életre elég volt.

Borítókép: Ilyés-Takács Orsolya (Fotó: Mirkó István)