– Bánrévén, a szlovák határszélen fekvő községben nevelkedett, általánosító fogalmaink szerint halmozottan hátrányos környezetben. Érzett ebből bármit is a gyerekkorában?
– Semmit. Bánréve különben is rendezett település, az volt a gyerekkoromban is. Azt csinálhattam, amit szerettem, és ahhoz csak labda és pálya kellett.
– Fehérváron, a Vidinél lett ismert labdarúgó, előtte Kazincbarcikán nevelkedett. Oda hogyan vezetett az útja?
– Busszal vagy vonattal… Noha Bánrévén az általános iskola szinte a házunkkal szemben, az utca túloldalán van, a foci miatt az első osztályt már Putnokon jártam ki. A putnoki kölyökcsapattal természetesen Kazincbarcikán is megfordultam többször, ahol felfigyeltek rám és csábítottak az ottani klubhoz, így a negyedik osztályt már Barcikán kezdtem meg.
– Hogyan telt egy átlagos napja?
– Korán keltem, amikor reggel is volt edzésem, olyankor hajnali ötkor.
Az öt óra ötvenes busszal mentem Barcikára, fél hétre értem oda. Edzés után iskola, utána mindennap edzés, általában este hatra értem haza. Ez így ment a középiskola végéig.
Azzal a különbséggel, hogy tizenhat évesen felkerültem a felnőttcsapatba, s hétvégenként rendszeresen két meccsen vettem részt, egyen az ificsapattal, egyen a felnőttel, utóbbiban egyre több szerepet kapva.
– Erre szokás azt mondani, hogy bőven hozott áldozatot a karrierje érdekében.
– Régebben én is használtam ezt a kifejezést, ma már nem, mert az én esetemben nem igaz. Akkor hozunk áldozatot, ha valami olyat teszünk más érdekében, ami nekünk teher. Én viszont egyetlen napot sem éltem meg teherként, azt csináltam, amit szerettem, tudtam, hogy futballista szeretnék lenni. Volt olyan, hogy a felnőttel szombaton Orosházán játszottunk, éjszaka értünk haza, s másnap délelőtt az ifivel volt meccsem, de azt sem éreztem nyűgnek sohasem.
– Mivel tűnt ki a kortársai közül?
– Egyértelműen a hozzáállásommal. Barcikán nagyon erős ificsapatunk volt, feljutottunk az első osztályba. Volt nálam két egyértelműen tehetségesebb játékos, továbbá kettő-három hozzám hasonló. Az NB II-ig többen is eljutottak, de az NB I-ig és a válogatottságig egyedül nekem sikerült.
– Ha a mai tudásával visszatekint az akkori évekre, milyen képzésben részesült?
– Az infrastruktúra sokkal rosszabb volt a mainál, szakmailag is lehettek hiányosságok, de összességében megkaptam azt, amire szükségem volt. Emberileg pedig annál is többet. Béres Csaba négy éven át nem csupán az edzőm, hanem egyben az osztályfőnököm is volt, Kádár Zsolt pedig a felnőttcsapatban támogatott, már fiatalon megadta nekem a lehetőséget.
– Putnokról egyébként miért Kazinbarcikára és miért nem Diósgyőrbe vezetett az útja?
– Egyszerű, Barcikára hívtak. Jobban jártam így. Diósgyőrben akkoriban nagyon kaotikus állapotok uralkodtak. Az ificsapatunkkal amúgy rendszeresen megvertük a Diósgyőrt.
– Akkoriban mi volt a posztja?
– Az ifiben még támadó középpályás, de már Barcikán a felnőttcsapatban megmutatkozott, hogy a védekező középpályás lehet az igazi szerepköröm.
– Csak azért kérdezem, mert Mezey György aztán balhátvédet faragott önből.
– Ez csak átmenetileg, fél évig volt így. Mezey Györgynek egyébként szintén sokat köszönhetek. Többször eljött Barcikára, hogy személyesen is megnézzen, a Vidinél végig élveztem a bizalmát. 2011 telén előre szólt, hogy nem sikerült balhátvédet igazolni, ezért megkért arra, hogy vállaljam a posztot, mondván, úgyis meg tudom oldani. Nem állítanám, hogy szerettem balhátvédként játszani, de hasznos volt, mert az egy az egy elleni játékban sokat fejlődtem akkor, s persze az is fontos szempont, hogy sikertörténet lett, hiszen megnyertük a bajnokságot.
– Mezeyt ennek dacára leváltották, és az utódjával, Paulo Sousával önnek sem volt felhőtlen a viszonya. Kényszerből igazolt fél évre, kölcsönbe a török Eskisehirhez?
– Igen, mondhatjuk így. Az ősszel már nem éreztem jól magam, s a szezon végén kezdeményeztem egy őszinte beszélgetést az edzővel és a vezetőséggel, amelyen közöltem, hogy szeretnék elmenni. A vezetők nagyon korrektek voltak velem, így kerültem az Eskisehirhez.
– Jó döntés volt? A török klubnál fél év alatt csupán három mérkőzésen játszott.
– Egész pontosan harmincegy percet… Csak azt sajnálom, hogy még az sem derülhetett ki, megállnám-e a helyem. Eleve belső védőként számoltak velem, ami nem az én posztom, s már a tavasz elején eldöntötték, hogy nem vesznek meg végleg. Ne szépítsük, parkolópályára tettek.
– Törökországból aztán nem Fehérvárra igazolt vissza, hanem a Diósgyőrhöz. Sousa miatt vagy jobb anyagi lehetőségek csábították a DVTK-hoz?
– Fehérváron egy hónapig edzettem – a második csapatnál. Talán érthető, hogy örömmel fogadtam el a diósgyőri ajánlatot. Végtére hazaköltöztem, s akkoriban jó csapat formálódott a DVTK-nál. Az első ottani idényben azért éreztem a féléves kihagyást, meglehetősen hektikus volt a formám, utána aztán a csapattal együtt belelendültem.
– Majd ismét légiósnak állt. Kínában, majd Kazahsztánban megtalálta a számítását?
– Mindenképpen. Miért is tagadnám, elsősorban anyagilag. Ám Kína 2015-ben szakmailag is előrelépést jelentett, akkor szerintem erősebb volt az ottani bajnokság, mint a magyar, ami mára megváltozott. Mielőtt kimentem, megkérdeztem Dárdai Pált, Kínából is számít-e rám a válogatottban. Megnyugtatott, hogy ha rendszeresen játszom, akkor természetesen igen. Kína más közeg, más kultúra, különösen családostul volt nehéz beilleszkedni, de összességében megérte. Kazahsztánban pedig egészen pazar körülmények közé csöppentem. Komoly csapat, komoly csapattársak, abszolút profi viszonyok.
– Igaz, hogy a két korszak között a válogatott, az Európa-bajnokság érdekében tért haza egy évre?
– Igen, én is tudtam, hogy nagy lehetőség előtt állunk, és semmiképpen sem akartam az Eb-ről lemaradni, úgy éreztem, itthon azért jobban szem előtt vagyok.
Aztán mégis majdnem ugrott az Eb. Az utolsó fordulóban kaptam egy rúgást a térdemre, részlegesen elszakadt a térdemben az oldalszalag. Nem annyira súlyos sérülés, normális esetben hat hét alatt lehet felépülni belőle. Igen, ám négy hét múlva kezdődött az Európa-bajnokság.
Halmai Tamással napi hét órát dolgoztam azért, hogy időben felépüljek, amit Bernd Storck is értékelt. Amikor kihirdette az Eb-keretet, még nem voltam tökéletes állapotban, a rajtra viszont készen álltam.
– Az első két meccsen, Ausztria és Izland ellen nem játszott, Portugália ellen viszont majdnem gólt lőtt három-hármas állásnál. Pályafutása legnagyobb élménye?
– A válogatottal mindenképpen. Ha valaki felidézi magában, milyen játékos voltam, valószínűleg elsőre ez a jelenet ugrik be neki.
– És talán 2010-ből a Helsinkiben elért 2-1-es győzelem, amikor a hosszabbításban végigszlalomozott a finneken, majd Dzsudzsák Balázst hozta gólhelyzetbe. Dacára annak, hogy a kispadról azt üvöltötték, ne támadjunk ki. Nem hallotta az utasítást, vagy megérezte az esélyt?
– Mindkettő. De ne túlozzunk… A finnek nagyon kitámadtak, a labdaszerzés után csak egy embert kellett kicseleznem, utána csupán az üres területet kellett megfutnom. Én még másik két meccset emelnék ki. Hatalmas élmény volt először a Wembley-ben pályára lépni, s immár Dárdai Palival egy-egyes döntetlent játszani Bukarestben.
– A legfájóbb kudarc pedig az amszterdami 8-1-es vereség 2013-ból, ami után Egervári Sándor lemondott?
– A csapattal közösen mindenképpen. Személy szerint engem a hollandok elleni hazai 1-4 jobban megviselt. 0-2 volt a félidőben, utána szépítettünk, majd az én hibámból kaptunk gólt, amivel eldőlt a mérkőzés. Wesley Sneijder lőtt passzal indította a jobbszélsőt, el akartam fejelni a labdát, de nem értem el rendesen, ezért a fejemről a tizenhatos előterébe pattant a labda, Lens lecsapott rá és berúgta. Épp a napokban beszélgettem az öcsémmel arról, hogy ezt leszámítva a pályafutásom során nem követtem el nagy, durva hibát. Utána napokig magam alatt voltam, sőt egy hónapon át pocsékul éreztem magam. Csak a következő válogatottmeccs enyhítette a rossz érzést, amikor hazai pályán legyőztük az akkor nagyon erős török válogatottat.
– Azt feldolgozta már, hogy a pályafutása méltatlanul ért véget?
– Kazahsztánból hazatérve két vesztes döntő után végre megnyertük a Magyar Kupát a Vidivel. Aztán hullámvölgybe került a csapat, ami igazság szerint máig tart. A vezetők úgy döntöttek, hogy bele kell nyúlni a keretbe, rám esett a választás, áttettek a tartalékok közé. Nem titok, jó szerződésem volt, amit nem akartam csak úgy felbontani. Azt is elmondtam, ezt csak egy csapat, a DVTK kedvéért tenném meg rosszabb feltételekkel. Inkább az esett rosszul, hogy Diósgyőrben még az NB II-ben sem számítottak rám, pedig úgy érzem, tudtam volna segíteni a csapatnak. Úgy döntöttem, hogy ha nem számítanak rám a nekem fontos két csapatnál, akkor inkább visszavonulok. Noha a nyáron még hívtak másodosztályú klubhoz, úgy döntöttem, inkább megkezdem a civil életet.
Őszintén mondom, ennek dacára nincs bennem hiányérzet. A pályafutásom vége ugyan kicsit keserű, de ami addig történt, az csodálatos.
– Nem szakadt el a labdarúgástól, a PMFC-nél dolgozik szakmai tanácsadóként, s az eredmények alapján jó tanácsokat ad, hiszen a második helyen áll a csapat. Immár a feljutás a cél?
– Nem haragudnánk meg a vezetőedzőre és a játékosokra, ha sikerülne, de egyértelműen erőn felül teljesít a csapat. A nyáron, amikor nem volt vezetőedzőnk, s csupán tíz játékos kezdte meg a felkészülést, nem volt ilyen rózsás a helyzet. Nem szeretném a saját szerepemet a kelleténél jobban kidomborítani. A nyáron a tulajdonos, György Tamás hívott Pécsre. Egyetértettünk abban, korai lenne egyből a mély vízbe ugranom sportigazgatóként, ezért egyelőre tanácsadóként segítem a klubot. Elmondom a meglátásaimat, ott vagyok a tárgyalásokon, s igyekszem segédkezni Tóth Attila sportigazgatónak az átigazolásokban.
– Van egy másik tisztsége is, az ön nevét viseli a putnoki Sajóvölgye Focisuli.
– Büszkeséggel tölt el minden alkalommal, amikor arra járok és látom a nevemet a táblán. Talán a gyerekeknek is jelent valamit a példám, hogy Putnokról indulva is lehet karriert befutni. Játékosként gyakran megfordultam a klubnál, s tartottam élménybeszámolót, ott végeztem az A licences gyakorlatomat, s az is fontos, hogy az egykori edzőm, Kádár Zsolt a klub igazgatója. Figyelemmel kísérem a focisuli munkáját, de inkább a felnőttfutballban szeretnék dolgozni sportigazgatóként, úgy érzem, ez a szerepkör áll hozzám a legközelebb.
Borítókép: Elek Ákos 48-szor szerepelt a magyar válogatottban (Fotó: Nemzeti Sport/Micheller Szilvia)
