– Eszébe jut mostanság, hogy ki gitározott 2018 decemberében az önről szóló, Az isten tenyerén című életrajzi könyv bemutatóján?
– Hogyne! Nagyon szomorú vagyok, hogy Wichmann Tamás elment. Igazi homo ludens volt, aki sohasem lépte át a jó ízlést az ízléstelenségtől elválasztó határt. Mindig tévedhetetlen érzékkel találta meg az adott helyzethez illő hangot, pedig nem volt egyetemet végzett ember. Életem egyik nagy ajándékának tartom, hogy 1979-ben én adhattam át Tamásnak az UNESCO nemzetközi Fair Play-díját. Amikor bekerültem a Nemzetközi Fair Play Bizottságba, én találtam ki, hogy Tamás megkapja ezt az elismerést. Eszembe jutott, hogy egy ilyen szegény ország szegény embere – akkor Jugoszlávia gazdagabbnak tűnt – befogad és segít egy riválist, Matija Ljubeket, azt mondja neki, gyere, komám, lakjunk együtt, ugyanazt fogod enni, amit én, én írok neked edzéstervet… Amíg élek, mindig fogom hangoztatni, hogy ha meg kellene határozni a fair play fogalmát – amire nincs is adekvát magyar kifejezés –, akkor Tamás életútját kell példának állítani. És amikor Tamás megkapta az UNESCO-palotában a díjat, körbevihettem az én Párizsomban. Nemcsak a Notre-Dame-ot mutattam meg neki, hanem a Quartier Latint is, a Café de Flore-t, az egzisztencialisták egykori törzshelyét. Ma is előttem van, ahogy Tamás rácsodálkozott. Amikor megkérdezték tőle, a Fair Play-díjat hová helyezi a kilenc világbajnoki cím és az olimpiai érmek között, akkor azt mondta: „Ez a legnagyobb, mert ez a becsületemről szól.”
– Ön melyik érmét teszi az első helyre?
– Én is a Fair Play-díjat. Húsz évig voltam válogatott, 1956-ban az olimpiára a forradalom miatt nem jutottam ki, tizenkilenc éves voltam, és már harmadik a hazai ranglistán. Bay Béla öt tőrözőt vitt ki. Abban az évben érettségiztem az Apáczai Csere Jánosban. A református gimnáziumban kezdtem a tanulmányaimat, aztán azt megszüntették, évről évre vándoroltunk egyik gimnáziumból a másikba, végül az Apáczaiban ért az érettségi. Orvos akartam lenni, jól is sikerült a felvételim, felvettek. Na ezt a sztorit elmondom, közös ismerősünkhöz, Frenkl Róberthez kötődik. Okos és szerethető ember volt, mindenkin segített. Tanszékvezető-helyettes korában minden vívót és vízipólóst az OSC-be akart vinni. Szóval ’56-ban vagyunk, felhív a titkárnője, hogy a tanszékvezető-helyettes üzeni, jól áll a felvételije, de a professzor úr felajánlja a segítségét, hogy biztos legyen a dolog, de csak akkor, ha az OSC-be igazolok. Én, akinek az apja a MÁV vezérigazgató-helyettese volt, és aki az egész pályafutásomat a BVSC-ben töltöttem! Köszönöm szépen, mondom a titkárnőnek, de én konzervatív ember vagyok, maradok a vasutasoknál. Leteszem a telefont, csöngetnek, a postás hoz egy borítékot, kibontom, hát a hivatalos értesítés van benne, hogy felvettek az orvosira. Két perccel azok után, hogy Robi felajánlotta a segítségét.