Májusban Párizsba utazna

A hálószoba falán a komáromi várparancsnokság szózatának eredeti példánya Klapka György aláírásával, a vitrinben és a polcokon kereskedelmi mennyiségű relikvia, olimpiai érem, Fair Play-díj, elismerés, kitüntetés, dokumentum, díszkardok és -tőrök minden­felé. Amott festmények, rézkarcok, egyik-másik kellőképpen pajzán – olyan Kamuti Jenő otthona, mint egy eklektikus múzeum. A össz­képet Marcipán, a hatéves, zsemleszínű golden retriever teszi teljessé, aki kitartóan nyomja be az orrát a térdemen nyugtatott bal karom alá, kikövetelve a kötelező simogatást.

A legendás tőrvívóval Melbourne-ben akár győzhetett is volna a magyar csapat – de ki sem vitték Fotó: Mirkó István

– Ötvenhat…

– Október 23-án délután apámat megválasztották a MÁV központi forradalmi bizottsága elnökének. Emiatt utána ült egy évet, bár túl sok bűne nem volt, legfeljebb annyi, hogy november 3-án, amikor már biztos volt, hogy az orosz tankok bejönnek, utasítást adott, Záhonynál robbantsák fel a Tisza vasúti hídját. De ezzel sem tudta megakadályozni az inváziót. Bár mi a Szabad Európát hallgatva abban reménykedtünk, hogy az amerikai hadsereg előbb ideér, mint a szovjet. De el sem indultak.

A legendás tőrvívóval Melbourne-ben akár győzhetett is volna a magyar csapat – de ki sem vitték
Fotó: Mirkó István

– Önnek nem lett baja az apja viselt dolgaiból?

– Dehogynem. Bár jól tanultam, az első év végén a tanulmányi osztály vezetője magához hívott: „Kamuti elvtárs, ugye tudja, hogy az édesapja még börtönben van? Magát most legalább egy tárgyból meg kell buktatnom.” Emiatt egy évvel később végeztem.

– De Bay Béla miért nem vitte ki Melbourne-be?

– Október elején leült velem beszélgetni, ő valahogy megérezte, hogy itt Pesten balhé lesz, és azt mondta, rám itthon lesz szükség, mert kitör a forradalom. „Tizenkilenc éves vagy, biztos vagyok benne, hogy jól vívnál odakint, de maradj itthon, apádnak szüksége lesz rád. Lesz még olimpiád bőven.” Lett is, öt. Csak azért sajnálom, hogy nem vitt ki, mert – mások véleménye szerint is – velem megnyertük volna a tőrcsapatot. Gyuricza, Fülöp Misi, Marosi, Somodi, bombacsapatunk volt, amely harmadik lett, velem tutira győzünk, kirobbanó formában voltam.

– Bár egy évet elvesztett az orvosin, azért a sportpályafutása nem tört meg.

– Nem, ’57-ben már kivittek a moszkvai VIT-re. A szerelvény első három kocsijában voltunk mi, sportolók, utána öt kocsiban az ifjúkommunisták. Munkácson megállt a vonat az indóháznál, két oldalt állmagasságban deszkakerítés, az embereknek csak a feje látszott, könyörögtek, hogy menjünk oda, hadd szorítsák meg a kezünket. Mind magyarok voltak, de az őrök nem engedték meg, hogy leszálljunk. Ott zokogtunk a vagonokba zárva.

– Mikor állt a legközelebb az olimpiai aranyéremhez?

– Furcsa módon nem valamelyik ezüstérmem alkalmából. 1964, Tokió. Az olaszok és a franciák egymásnak zsűriztek, ha olasz vívott, francia volt a zsűrielnök, és viszont. Az előző mérkőzésen magyar zsűrielnök ítélkezett egy francia ellen, ez nem tetszett nekik, szóltak a franciák az olaszoknak, hogy magyar nem nyerhet. A nyolcból a négybe jutásért a francia Magnannal vívtam, a világ legjobbjával, 10-9-re kaptam ki sorozatos bírói tévedésekkel. Az volt az egyetlen vereségem az egész olimpián.

– Mexikóvárosban nem állt közel az aranyhoz?

– Dehogynem. Ion Drîmbă, az a temesvári srác, akinek az anyja magyar volt, odajött hozzám. „Te, Jenő, segíts már nekem, te is magyar vagy, én is magyar vagyok, hadd mutassam meg ezeknek a románoknak, hogy mit tudok. De valahogy elfogyott az erőm. Muresannal vívok, nem tudnám elviselni, hogy kikapjak tőle.” A lényeg az, javasoltam neki, hogy szerezzen be valamilyen gyógyszert fáradtság ellen. Ezt megfogadta, és ennek hatására mindenkit leszúrt, olimpiai bajnok lett, én második.

– Nem volt doppingvizsgálat?

– Dehogynem. Ülünk a váróban, Drîmbă odasúgja: „Bevettem ezt a szert, most mi lesz?” Azt mondtam neki, húzza az időt, egy idő után úgyis megunják. Így is történt, Drîmbă mondta nekik, hogy nem tud pisilni, erre kiengedték, negyedóra múlva visszajött a tiszta vizelettel. Akkoriban ez még így ment.

– Orvos létére nem fél a koronavírustól?

– Igen is meg nem is. A minap lementem kocsival a Hélia Szállóhoz, ott nekünk, olimpikonoknak félárú belépő jár, leparkolok, készülök bemenni…

– És?

– A kocsiban maradtam. Hazamegyek, kérdezi a lányom, nem voltál a Héliá­ban? Voltam, de csak előtte. Nem mentem be… Amúgy nyolc éve letettem a szikét, de most, a járvány idején felajánlottam, hogy pro bono bemegyek segíteni, diagnosztaként. De azt mondták, köszönik szépen, inkább nem. Megértem, azért ez komoly dolog, emberi életekről van szó. Bizakodó vagyok, májusban lenne egy párizsi utunk, Fouchéval (Udvarhelyi Gábor szövetségi kapitány) utazunk, addigra az orvostudomány csak legyőzi a vírust.