A jubiláns kerekesszékében fogadott lakása ajtajában.
– Tudja, e nélkül már nem tudok mozogni, vele viszont még az orvoshoz is egyedül megyek – magyarázta a mindig mosolygós, békés természetű Katalin. – Magamra vagyok utalva – az egyetlen fiam és családja Spanyolországban él. Bár a Tudományos Akadémia „nagydoktora”, de nem tud fix állást kapni, hogy hazajöhessen. Én pedig folyamatosan reménykedek, hátha megérem…
A bajnoknő felelevenítette pályafutása kezdetét.
– Nem panaszkodhatok, hiszen Hódmezővásárhelyen igényes gimnáziumok működtek, egyik jobb volt, mint a másik. A sport a mindenkori testnevelőtől függött. Banga Sámuel a század elejétől a vívás elkötelezettje volt. Őt követte a világháború után egy katonatiszt, Belovay Péter. Tanfolyamokat tartott, onnan került ki a Gyuricza Jóska is, aki kétszeres világbajnok, olimpiai bronzérmes tőrvívóként karddal is vb-ezüstig jutott. A szomszédunk, egy gyógyszerész elvitt a vívóklubba, de az iskola nem engedte, hogy oda járjak, ahol csak felnőttek voltak. Megmutatták, miként kell csinálni a kitörést, én meg hazáig azt gyakoroltam. Vásárhelyen nem volt egyesület, a Szegedi Postás tagjaként Budapesten volt az első versenyem 1950-ben, ekkor lettem Márki Feri bácsi tanítványa. Már ott összefutottunk Dömölky Lídiával.
Juhász Katalin a vívás mellett tanult is, 1956-ban Szegeden vegyész szakon tanulva szerzett diplomát.
– Közben ünnepnek számított, hogy hetente kétszer vívhattunk. Akkoriban ez volt a kikapcsolódás és a fő szórakozási lehetőség is. Örültünk, ha feljöhettünk Budapestre, vagy ha Pécsre kétmotoros repülővel mehettünk versenyre. A leghátsó ülésen egy gépfegyveres katona vigyázott ránk… A diplomázást követően a Budapesti Haladásba irányítottak, ahol egy kitűnő mesterhez, Szabó Laci bácsihoz kerültem, aki a nagyobb mozgásszabadságot biztosító francia tőrrel oktatott. 1957-ben a vívókat és a pólósokat átdelegálták az OSC-hez. Abban az évben a főiskolai vb-n már másodikként végeztem, majd bekerültem a negyedik helyezett felnőtt vb-csapatba, 1959-ben megnyertük a világbajnokságot. Egy évvel később, a római olimpián ezüstérmesek lettünk, és egyetlen csapatkép sem készült rólunk! Akkoriban az olaszok, franciák és németek mellé feljöttek az oroszok, akik a legkeményebb ellenfeleink lettek. Nagy sikerként tartom számon, hogy velük szinte mindig csak a döntőben kerültünk össze.