A jubiláns kerekesszékében fogadott lakása ajtajában.
– Tudja, e nélkül már nem tudok mozogni, vele viszont még az orvoshoz is egyedül megyek – magyarázta a mindig mosolygós, békés természetű Katalin. – Magamra vagyok utalva – az egyetlen fiam és családja Spanyolországban él. Bár a Tudományos Akadémia „nagydoktora”, de nem tud fix állást kapni, hogy hazajöhessen. Én pedig folyamatosan reménykedek, hátha megérem…
A bajnoknő felelevenítette pályafutása kezdetét.
– Nem panaszkodhatok, hiszen Hódmezővásárhelyen igényes gimnáziumok működtek, egyik jobb volt, mint a másik. A sport a mindenkori testnevelőtől függött. Banga Sámuel a század elejétől a vívás elkötelezettje volt. Őt követte a világháború után egy katonatiszt, Belovay Péter. Tanfolyamokat tartott, onnan került ki a Gyuricza Jóska is, aki kétszeres világbajnok, olimpiai bronzérmes tőrvívóként karddal is vb-ezüstig jutott. A szomszédunk, egy gyógyszerész elvitt a vívóklubba, de az iskola nem engedte, hogy oda járjak, ahol csak felnőttek voltak. Megmutatták, miként kell csinálni a kitörést, én meg hazáig azt gyakoroltam. Vásárhelyen nem volt egyesület, a Szegedi Postás tagjaként Budapesten volt az első versenyem 1950-ben, ekkor lettem Márki Feri bácsi tanítványa. Már ott összefutottunk Dömölky Lídiával.
Juhász Katalin a vívás mellett tanult is, 1956-ban Szegeden vegyész szakon tanulva szerzett diplomát.
– Közben ünnepnek számított, hogy hetente kétszer vívhattunk. Akkoriban ez volt a kikapcsolódás és a fő szórakozási lehetőség is. Örültünk, ha feljöhettünk Budapestre, vagy ha Pécsre kétmotoros repülővel mehettünk versenyre. A leghátsó ülésen egy gépfegyveres katona vigyázott ránk… A diplomázást követően a Budapesti Haladásba irányítottak, ahol egy kitűnő mesterhez, Szabó Laci bácsihoz kerültem, aki a nagyobb mozgásszabadságot biztosító francia tőrrel oktatott. 1957-ben a vívókat és a pólósokat átdelegálták az OSC-hez. Abban az évben a főiskolai vb-n már másodikként végeztem, majd bekerültem a negyedik helyezett felnőtt vb-csapatba, 1959-ben megnyertük a világbajnokságot. Egy évvel később, a római olimpián ezüstérmesek lettünk, és egyetlen csapatkép sem készült rólunk! Akkoriban az olaszok, franciák és németek mellé feljöttek az oroszok, akik a legkeményebb ellenfeleink lettek. Nagy sikerként tartom számon, hogy velük szinte mindig csak a döntőben kerültünk össze.
Juhász Katalint egészen 35 éves koráig, 1967-ig stabil tagja tudott maradni a válogatottnak.
– Tény, nem kapkodtak utánam, de szerencsére kiderült, hogy szükség van rám. Valamennyi korábbi edzőm katonai vívómester volt, akik nagyon komoly technikai felkészültséget adtak, ráadásul kimondottan élveztem is a vívást. Különösen az 1962-es, Buenos Airesben megrendezett vb maradt emlékezetes számomra. Anyagi okok miatt a lehető legkisebb létszámmal utaztunk, ráadásul nem volt vízumunk. A repülőtéren órákat kellett várnunk, amíg az ott élő magyarok intézkedtek. Végül a csapat első lett, én pedig egyéniben holtverseny után vívhattam az első helyért, végül bronzérmet vehettem át.
Juhász Katalin a legnagyobb sikerét 1964-ben a tokiói olimpián érte el, ahol tagja volt az aranyérmes csapatnak.
– Reális eséllyel készültünk, emberileg is együtt voltunk. A nagyon erőszakosan vívó szovjetek ellen a tokiói döntő előtt az volt a terv, hogy mindenki hozzon két asszót, s közben valaki csak nyer hármat a 9-7-hez. A dolgok azután ennél sokkal izgalmasabban alakultak, hiszen csak akkor lehettünk elsők, ha az utolsó négy asszót kivétel nélkül megnyerjük. Ágoston, Rejtő, Juhász, Dömölky sorrendben léptünk pástra, és sikerült! Összesítésben Ágoston egy, Rejtő és én három-három, Dömölky két győzelemmel járult hozzá a végső sikerhez. Az oroszok között is volt igen technikás csapattag, de összességében a rendkívüli rámenősség, a mindenáron győzni akarás jellemezte őket. A Piroska étteremben volt egy magyar pincér, aki minden magyar győztesnek adott egy arany nyakláncot, amit édesanyámnak ajándékoztam. Az egyik magyar egy teherautónyi narancsot hozott, mások ökörsütést szerveztek nekünk… Én egyébként az 1956-os, melbourne-i győztes kardcsapat tagjával, az Amerikába került Magay Danival töltöttem a napjaim jelentős részét, hiszen mi Szegedről igen jól ismertük egymást.
A bajnoknő pályafutásának végül a labdarúgás vetett véget.
– Férjhez mentem, majd 1965 elején fociztunk, lett egy csúnya térdsérülésem, egy teljes évem kimaradt. Az operációt követően egy hónapig nem állhattam a lábamra. 1966-ban is volt egy műtétem, de az év végén mégis kijutottam Mexikóba és Kubába is. Az 1967-es vb-n, Montrealban még csapattag voltam, de a döntőben nem vívhattam. Ezzel a csapatarannyal el is búcsúztam, 1968 elején hivatalosan is visszavonultam. Senki egyetlen szóval sem tartóztatott…
A sportpályafutás után elhelyezkedett a tanult szakmájában.
– Vegyészként dolgoztam az Akkumulátor- és Szárazelem Gyárban, 1971-ben született az egyetlen fiam, Géza, aki a Műszaki Egyetemen 1995-ben villamosmérnökként végzett. Később ösztöndíjasként az amerikai Indiana államban, a Notre Dame-i egyetemen doktorált, Oxfordban és Münchenben is tovább képezte magát. Végül – egyéves hazai tartózkodás után – a spanyolországi Baszkföldön él, és a bilbaói egyetemen kvantumfizikával foglalkozik. Örülök, hogy valamennyi állomáshelyén meglátogathattam. Nagyon tetszik nekem, hogy az MTA doktori díszoklevelében az anyja leánykori neve is fel van tüntetve! Minden nyavalyám ellenére még itt vagyok, és alapvetően boldog embernek érzem magamat.
