– Már három évtizede sem kellett hozzá csodabogárnak lenni, mégis, hogyan, miért esett a választása a kajakra?
– Nem én választottam, hanem az apukám. Előtte művészi tornáztam, de a szüleim azt érzékelték, hogy az nem kötötte le a fölösleges energiámat. Apukám azt szerette volna, hogy ha már sportolok, akkor komolyan vegyem, legyen esélyem azt a legmagasabb szinten űzni. Békásmegyeren laktunk, lett volna közelebb is vízitelep, de ezért vitt le az akkori Újpesti Dózsába.
– És ahogy lenni szokott, egyből magával ragadta a vízi élet hangulata.
– Ellenkezőleg, néhány nap után otthon azt mondtam, én ezt nem akarom csinálni. Ősz volt, hideg, rossz idő, emlékszem, sokat esett az eső. Nem is szálltunk vízre, ellenben sokat futottunk, amit én soha nem szerettem, és soha nem is ment igazán jól. Ráadásul későn, tizenegy évesen kezdtem kajakozni, jelentős volt a lemaradásom a többiekhez képest.
Nem tartották tehetségesnek, mégis gyorsan kajakozott
– Mi adta meg a lökést ahhoz, hogy mégis ott ragadjon?
– Az öltözőszekrény… A szüleim nem parancsoltak rám, csak arra kértek, csináljam egy hónapig, aztán majd meglátjuk. A nevelőedzőm, Nagy Katalin nagyon jó pedagógus volt, tudta, a lustaságomat hogyan lehet a javamra fordítani.
Az öltözőszekrénynek nagy varázsa volt, csak a jobbaknak dukált, akiket irigyeltem azért, hogy nem kell minden egyes nap magukkal vinniük a teljes felszerelést. Azért hajtottam, hogy nekem is járjon. Később pedig azért, hogy jusson jó lapát, én még falapáttal kezdtem kajakozni, aztán olyan kajak, amelyik nem lyukas. Más idők voltak…
Az első évben a versenyeket csak játéknak fogtam fel, integettem a szüleimnek, nem érdekelt, ha akár tök utolsó vagyok. Aztán egyre jobban mentem, ami persze motivációt adott, kezdett pislákolni bennem a versenyszellem, imponált, ha jól szerepeltem, pláne, ha nyertem egy versenyen.
– Meg tudná fogalmazni, miben mutatkozott meg a tehetsége?
– Talán meglepő, de egyáltalán nem számítottam tehetségesnek. Egyrészt a szüleim támogatásának köszönhettem az eredményeimet, tényleg mindenben mögöttem álltak, illetve annak, hogy a Dózsában nagyon jó kezekbe kerültem. Nagy Katalin megtanított jó technikával kajakozni, ami a mi sportágunkban a legfontosabb. Később, már ifiként eljutottam Japánba versenyre, ami akkoriban azért nagy szó volt, szóval felismertem, hogy vihetem valamire a kajakozásban. Emlékszem, már jegyzett versenyző voltam, amikor kellett felmérésekre járnunk, ahol rendre azt hozták ki, engem tulajdonképpen el kellene tanácsolni a sportágtól, mert hogy nem tudok futni, nem vagyok elég magas és elégtelen a tüdőkapacitásom is. Érdekes, a kajak mégis jól haladt alattam. Amikor Fábiánné Rozsnyói Katalin megkapta a felmérési eredményeket, rendre nemes egyszerűséggel széttépte a papírt, hozzátéve, őt ez nem érdekli, csak az, milyen gyorsan kajakozom.