Öt napig siratta az olimpiát a 13-szoros világbajnok

Nem igényel különösebb magyarázatot, mi hiányzik annak a sportolónak a pályafutásából, aki három olimpiai ezüstérme mellett tizenháromszoros világbajnok. Szabó Szilvia kora kiemelkedő képességű kajakosa volt, azonban nem adatott meg neki, hogy olimpiai arannyal koronázza meg a pályafutását. Ezt ma már nem bánja, két gyermek édesanyjaként és sikeres sportvezetőként így is harmonikus életet él.

Budapest 20191120 Kajak kenu 2019 Nemzeti Sport Fotó Tumbász Hédi Szabó Szilvia Fotó: TumbaszHedi

– Már három évtizede sem kellett hozzá csodabogárnak lenni, mégis, hogyan, miért esett a választása a kajakra?
– Nem én választottam, hanem az apukám. Előtte művészi tornáztam, de a szüleim azt érzékelték, hogy az nem kötötte le a fölösleges energiámat. Apukám azt szerette volna, hogy ha már sportolok, akkor komolyan vegyem, legyen esélyem azt a legmagasabb szinten űzni. Békásmegyeren laktunk, lett volna közelebb is vízitelep, de ezért vitt le az akkori Újpesti Dózsába.

– És ahogy lenni szokott, egyből magával ragadta a vízi élet hangulata.
– Ellenkezőleg, néhány nap után otthon azt mondtam, én ezt nem akarom csinálni. Ősz volt, hideg, rossz idő, emlékszem, sokat esett az eső. Nem is szálltunk vízre, ellenben sokat futottunk, amit én soha nem szerettem, és soha nem is ment igazán jól. Ráadásul későn, tizenegy évesen kezdtem kajakozni, jelentős volt a lemaradásom a többiekhez képest.

Nem tartották tehetségesnek, mégis gyorsan kajakozott

– Mi adta meg a lökést ahhoz, hogy mégis ott ragadjon?
– Az öltözőszekrény… A szüleim nem parancsoltak rám, csak arra kértek, csináljam egy hónapig, aztán majd meglátjuk. A nevelőedzőm, Nagy Katalin nagyon jó pedagógus volt, tudta, a lustaságomat hogyan lehet a javamra fordítani.

Az öltözőszekrénynek nagy varázsa volt, csak a jobbaknak dukált, akiket irigyeltem azért, hogy nem kell minden egyes nap magukkal vinniük a teljes felszerelést. Azért hajtottam, hogy nekem is járjon. Később pedig azért, hogy jusson jó lapát, én még falapáttal kezdtem kajakozni, aztán olyan kajak, amelyik nem lyukas. Más idők voltak…

Az első évben a versenyeket csak játéknak fogtam fel, integettem a szüleimnek, nem érdekelt, ha akár tök utolsó vagyok. Aztán egyre jobban mentem, ami persze motivációt adott, kezdett pislákolni bennem a versenyszellem, imponált, ha jól szerepeltem, pláne, ha nyertem egy versenyen.

– Meg tudná fogalmazni, miben mutatkozott meg a tehetsége?
– Talán meglepő, de egyáltalán nem számítottam tehetségesnek. Egyrészt a szüleim támogatásának köszönhettem az eredményeimet, tényleg mindenben mögöttem álltak, illetve annak, hogy a Dózsában nagyon jó kezekbe kerültem. Nagy Katalin megtanított jó technikával kajakozni, ami a mi sportágunkban a legfontosabb. Később, már ifiként eljutottam Japánba versenyre, ami akkoriban azért nagy szó volt, szóval felismertem, hogy vihetem valamire a kajakozásban. Emlékszem, már jegyzett versenyző voltam, amikor kellett felmérésekre járnunk, ahol rendre azt hozták ki, engem tulajdonképpen el kellene tanácsolni a sportágtól, mert hogy nem tudok futni, nem vagyok elég magas és elégtelen a tüdőkapacitásom is. Érdekes, a kajak mégis jól haladt alattam. Amikor Fábiánné Rozsnyói Katalin megkapta a felmérési eredményeket, rendre nemes egyszerűséggel széttépte a papírt, hozzátéve, őt ez nem érdekli, csak az, milyen gyorsan kajakozom. 

– Aki bekerült Fábiánné Rozsnyói Katalin csoportjába, azzal már potenciális világbajnokként számoltak. Ön mikor kezdett dolgozni Kati nénivel?
– Hivatalosan 1997-ben, amikor először jutottam ki világbajnokságra és a négyessel első éves felnőttként ezüstérmet szereztem, de már korábban ismertük egymást. Nagy Katalin is Fábiánné tanítványa volt, Kati néni már korábban is foglalkozott velem egy-egy edzésen, javítgatta a technikámat, igyekezett motiválni. Az ő figyelme volt talán a legnagyobb dicséret. Az ő szellemisége áthatotta az egész csapatunkat, érdekes módon gyerekként én soha nem is voltam például vízitúrázni, mint sokan mások, elég korán bekerültem a darálóba, azt nevelték belém, hogy minden edzés verseny, mindig a maximumra kell törekedni. Talán annak köszönhetően emelkedtem ki, hogy ez a légkör engem nem nyomasztott, ellenkezőleg, arra ösztökélt, próbáljak a legjobb lenni, s idővel képes voltam fanatikusan küzdeni a céljaimért.

– Egy közepesen érzékeny kérdést hadd vessek közbe. Különösen felnőtt korban a női kajakosok is férfias izmokat pakolnak magukra. A női önképét ez nem sértette sohasem?
– Nem. Nyilván sokszor szembesültem én is azzal akár szórakozóhelyeken is, Úristen, milyen széles hátatok, vállatok van. Ezt mindig a helyén tudtam kezelni, tudtam, hogy miért vagyok izmos és erős, és úgy voltam vele, ha valakit ez zavar, akkor az az ő problémája.

– A sydney-i olimpián két számban is indult, kettesben Kovács Katalinnal és a négyes tagjaként, ráadásul mindkettőben esélyesként. Két ezüst lett belőle. Tudott neki örülni?
– Még nagyon fiatal, csupán huszonkét éves voltam akkor, elragadott az olimpia hangulata. Persze jobb lett volna nyerni, amikor a négyessel célba értünk, először csalódott voltam, de ez gyorsan átfordult. Életem első olimpiáján örültem a két ezüstnek, pláne amikor hazaérve megtapasztaltam a szurkolók szeretetét.

– Fábiánné persze nem volt elégedett, sőt kiborította a bilit, Kőbán Ritát felelőssé téve a négyes második helyezéséért. Feszélyezte ez az intermezzo?
– Igyekeztem nem foglalkozni ezzel, boldog voltam a két ezüsttel. Nyilván Ritával volt közöttünk némi generációs ellentét.

Aranyévek után csalódás Athénban

– Ezután következtek a legszebb, a legsikeresebb esztendők. 2001, 2002, 2003 – egymást követő három évben három világbajnokságon három-négy-három aranyérem volt a termés, köztük két olimpiai számban a kettessel és a négyessel. Bóta Kingával alkotott akkoriban megbonthatatlan párost, a négyesben pedig még Kovács Katalin és Viski Erzsébet ült benne.
– Kirázott a hideg, ahogy ezt így elsorolta.

A Kovács Katalin, Szabó Szilvia, Viski Erzsébet, Bóta Kinga összetételű négyes éveken át uralta a női mezőnyt (Fotó: AFP/Mladen Antonov )

– Három éven keresztül végigverték a világot, olykor döbbenetesen nagy fölénnyel, majd Athénban a négyes megint csak második lett a németek mögött, kettesben pedig nem is indulhatott, mert elvesztették a hazai válogatót a hirtelenjében alakult Kovács, Janics duóval szemben. Az athéni olimpia máig keserű emlék?
– A négyes döntője után öt napig sírtunk… Rengeteg edzettünk nemcsak abban az évben, hanem az egész olimpiai ciklusban. Nekünk állt a zászló, úgy éreztük, mindent megtettünk a siker érdekében, mégsem adatott meg a győzelem, a német négyes több év után újra előkerült.

Én akkor ráadásul nemcsak az ott elszalasztott aranyérmet, hanem a jövőt is elsirattam, valahogy éreztem, hogy újabb négy évet nem tudok ilyen keményen végig csinálni. 

– 2004-ben az teremtett új helyzetet, hogy Janics Natasa megkapta a magyar állampolgárságot, magyar színekben indulhatott az olimpián. A hazai válogatón egyesben legyőzte Kovács Katalint, amivel alaposan felkavarta a vizet. Ráadásul Kovács és Janics párosban is összeült, s legyőzték önt és Bótát. Tartotta magát a szóbeszéd, hogy éppen ön akadályozhatta volna meg a dolgok vázolt alakulását, ha Fábiánné tanácsára már tavasszal összeül Janiccsal, ön azonban kitartott Bóta Kinga mellett. Megbánta, hogy így döntött?
– Magam is hallottam ezt a levezetést, ami azért nem egészen felel meg a valóságnak. Nos, Natasával már 2003-ban összeültünk, amikor Kinga betegeskedett és bizonytalan volt, hogy fel tud-e épülni a világbajnokságra. Szerencsére meggyógyult és az újabb világbajnoki arany volt a bizonyíték rá, hogy jók vagyunk együtt. Maradjunk annyiban, akkoriban a mi csoportunkat nem az jellemezte, hogy a sportolók döntenek fontos kérdésekben. Senki nem tudja, mi lett volna ha... Igen, szerettem volna, nem, nagyon akartam olimpiát nyerni, de nem mindenáron. Kingával a mai napi jó barátnők vagyunk, s szakmailag is minden okunk megvolt arra, hogy bízzunk egymásban. Valósággal meggyászoltam az athéni olimpiát, hosszú idő kellett ahhoz, hogy begyógyuljanak a sebek, bennem Athénban azonban végleg megtört a lelkesedés.

– A folytatás is ismert. Az olimpia után több társával egyetemben elköszönt Fábiánnétól, 2005-ben még Európa-bajnoki aranyat nyert kétszáz méteren és még a világbajnokságról is aranyéremmel tért haza, 2006-ban viszont, csupán 28 évesen visszavonult. Nem túl korán?
– Évekkel korábban eldöntöttem, hogy az első olyan évben, amikor nem jutok ki világversenyre, abbahagyom. Ehhez tartottam magam. 2006-ban az akkor csupán tizenkilenc éves Kozák Danutával – akivel verseny előtt pár nappal ültem össze – csupán egy arasznyival kaptunk ki a Kovács, Janics duótól ötszáz méteren, de tartottam magam az elhatározásomhoz. Még akkor is jól ment a kajakozás, de éreztem, hogy nincs már meg bennem a régi tűz, úgy pedig nincs értelme. Ha valamit, hát egyedül azt sajnálom, milyen kár, hogy a mi időnkben egy országból még nem indulhatott két egység az olimpián. 

Keserédesen az athéni dobogón (Fotó: AFP/Mladen Antonov)

– Háromszoros olimpiai ezüstérmes, tizenháromszoros világbajnok, irigylésre méltó eredményeket ért el, a pályafutása mégis Kovács Katalin és Janics Natasa árnyékában telt el. Bántotta?
– Eszemben sincs elvitatni, amit ők elértek, de tény, a többiek kicsit háttérbe szorultak mögöttük. Mielőtt megkérdezné, senkire sem haragszom.

Évekkel ezelőtt Kati nénivel is átestem a tisztítótűz jellegű beszélgetésen. Én is örömmel sorakoztam fel mögé a színpadon, amikor idén januárban átvehette az életműdíjat.

Civilként is a kajak-kenu vonzásában

– 2006-ban csak a versenyzésnek fordított a hátat, a sportágnak nem, hiszen 2018-ig a Magyar Kajak-kenu Szövetségben dolgozott marketingesként. Mi volt a feladata?
– Minden, ami ebbe beletartozik. Sajtótájékoztatók szervezése, a versenypályák feldekorálása, kampányok szervezése, a sportolók ruházatának ellenőrzése, kapcsolattartás a sportolókkal és a partnerekkel. Annyi előnyöm mindenképpen volt, hogy pontosan tudtam egy-egy versenyző kifogásáról, hogy az indokolt-e, vagy csupán kényelem. Közben született két gyermekem, akik a versenypályán és a szövetségben nőttek fel. Aztán amikor Csenge felső tagozatba, Márk pedig iskolába kezdett járni, éreztem, hogy ezt már nem tudom összeegyeztetni a mindennapos munkával, ezért váltottam.

Szabó Szilvia és Bóta Kinga az olimpiai és a világbajnoki érmekkel

– Mivel foglalkozik manapság?
– A BOM Alapítvány operatív igazgatója vagyok, Kingával ismét egy hajóban evezek ebben a munkakörben. Korábban csak a kajak-kenuval foglalkoztam, immár az összes olimpiai sportággal. A Berzeviczy Albert Tanulmányi Ösztöndíjprogramon keresztül támogatjuk azokat a sportolókat, akik fontosnak tartják azt, hogy a sportkarrier mellett tanulmányokat is végezzenek, és ami talán még fontosabb, igyekszünk őket segíteni abban is, hogy amikor eljön a sportkarrier vége, akkor találjanak új kihívást az életben. A saját túlzás nélkül drámai példámon keresztül is tudom bizonyítani, hogy a sportpályafutás alatt szerzett baráti kapcsolatok később is nagy segítségükre lehetnek.

– Mire gondol?
– Tavaly nyáron az egyik nagy nyári viharban a villám belecsapott a házunkba, a teljes tetőszerkezet leégett és persze egyéb károsodást is szenvedett a családi fészkünk. Kérnem sem kellett, amikor értesültek róla, korábbi kajakosok és persze a barátaink és ismerőseink is önként jelentkeztek segíteni, ennek is köszönhetően három hónap alatt sikerült helyrepofozni az otthonunkat.

– Írásban ezt másként nem lehet érzékeltetni, muszáj megjegyeznem, miközben ezt mondja, könnybe lábad a szeme.
– Azt hiszem, ezt nem is kell magyarázni. Elmondhatatlanul jó érzés megtapasztalni mások szeretetét, önzetlen segítségét.

– A gyerekei kajakosként követik a példáját?
– A férjemmel, aki szintén kajakos volt, egyáltalán nem erőltettük a kajakot, csak arra biztattuk őket, hogy sportoljanak. Csenge a röplabda után meglepetésemre a küzdősportokban teljesedik ki, Márk pedig vív, Imre Géza már mondta is, üdv az aggódó anyukák klubjában… Megígértem neki, igyekszem visszafogottan viselkedni Márk versenyein.

– Végezetül mit szól hozzá, hogy megszakadni látszik a magyar női kajak több évtizedes dominanciája, a tavalyi és az idei világbajnokságon a mieink gyengén szerepeltek.
– Sajnos több éves tendencia következménye a mostani eredménytelenség, már évek óta azt látom, hogy a fiatalok nagyon nehezen lépnek át a felnőtt kategóriába, pedig sok tehetséges utánpótlás kajakos van a sportágunkban. Talán a fókusz van rossz helyen. Az ifi évek után az U23-ra készülnek, pedig akkor már a felnőtt versenyre kellene. Ha nem sikerül a felnőtt, akkor még mindig ott az U23, viszont annak csak biztonsági hálónak kellene lennie. Akarni kell azt a sikert, le kell tenni a névjegyüket mielőbb a felnőttek között. Ezt próbálom mindig minél több fiatal kajakosnak elmondani, de mivel nem vagyok jelenleg a sportág közelében, egyelőre csak szorítok, hogy mielőbb találják meg a megfelelő irányt.

Borítókép: Szabó Szilvia ma is sportos közegben él és dolgozik (Fotó: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi)