Elképesztő csoda volt mindaz, ami a magyarokkal történt hétfőn este a horvátok legyőzésekor. Egy, a szó képletes értelmében agyonvert csapat kezdett el csúszni-mászni, olyan feltámadást produkálni, amely ritka ebben a sportágban. Azért nekünk volt már ilyenben részünk. 2003-ban a portugáliai férfi vb-n a jugoszlávok elleni kétszeri hosszabbításba fulladó csata végén még közvetlen olimpiai kijutást ünnepelhettünk. 2007-ben ugyancsak a férfi válogatott a németországi vb-n elképesztő módon verte meg a dánokat. De fordított esetet is tudunk mondani – sajnos. A 2000-ben, Sydney-ben rendezett magyar–dán olimpiai döntőt, netán a 2003-as női vb-döntőt, amikor a dánok és a franciák ellen buktunk el úgy, ahogy nem lehet és úgy, ahogy most a horvátok megmutatták, hogy lehet.
KÉRDÉSEK VANNAK, VÁLASZOK LESZNEK?
A megmagyarázhatatalan dolgok világbajnoksága. Ez volt ez a két hét a magyar csapat számára. Hiába kérdeztem, faggattam a játékosokat, hogy mi történt velük abban a kétszer negyedórában, amikor totálisan összeomlottak Montenegró és Svédország ellen – nem jött válasz. Fizikális gondok? Nem. Lelki bajok? Ki tudja.
Miként arra sincs épkézláb magyarázat, hogyan tudtuk megnyerni ezt az utolsó meccset a horvátok ellen. Most még nincsenek meg a válaszok, de mihamarabb meg kell lenniük! Akkor követnénk el ugyanis óriási hibát, ha most, az olimpiai selejtező elérése miatt a felmerülő problémákat a szőnyeg alá sepernénk és azt kiáltoznánk: nincs itt semmi látnivaló.
GOLOVIN KAPITÁNY METAMORFÓZISA
Persze arra, hogy mi történt a horvátok ellen, lehet mondani, hogy szerencsénk volt (amúgy az volt, hogy a brazilok egy nappal korábban legyőzték a cseheket, ezzel tétmeccset csináltak a magyaroknak a horvátok elleni ütközetből), magam inkább arra hajlok, hogy végre kijött az igazi tudás ezekből a lányokból. Ez a katartikus élmény olyan erőket szabadíthat most fel ezekből a lányokból, amely a későbbiekben kamatozhat. Mert ebben a csapatban igenis benne van (volt) ez a teljesítmény, csak éppen nem sikerült kiaknázni. Még annak a szövetségi kapitánynak, Golovin Vlagyimirnak sem, akinél tisztességesebb, jószándékúbb, rendesebb ember kevés ült ezen a kispadon az idők során. Vova éjjel-nappal az ellenfelekkel foglalkozott, elemzett, készült, meccsekre járt, ember ennél többet nem csinálhatott. Ám a kritikus szituációkban mégsem tudott egyről a kettőre jutni. 2021-ben vette át a válogatottat, azóta volt két világbajnokságon és egy Európa-bajnokságon, de az áttörés nem sikerült neki.
Pedig lényegében azzal a játékosanyaggal dolgozhatott, amelyet a korábbi, fényes sikereket hozó utánpótlás-világversenyeken edzett. Az ő esete a legjobb példája annak, hogy egy sikeres utánpótlás edző nem biztos, hogy ugyanolyan sikeres felnőtt kapitány tud lenni.
Pont olyan ez, mint amikor egy junior vb megnyerése után a szurkoló azt várja, hogy egy csipesszel megfogjuk az aranyos lányokat, áttesszük őket a felnőttbe és a sportág következő tíz éve megoldott. Ez így nem megy, ennek évek óta látjuk tanújelét. A döntéshozók most nincsenek könnyű helyzetben, mert egyrészt a csapat nem teljesítette a kitűzött célt, azaz nem jutott a negyeddöntőbe, másrészt viszont elérte az olimpiai selejtezőt.
Mindig az utolsó élmény a legerősebb. Hogy aztán áprilisban ki ül majd a magyar válogatott kispadján, azt – szerencsére – nem nekem kell eldönteni. Egyet azonban nem érdemes elfeledni: Golovin kapitánykodása alatt egyszer sem tudott a legjobb csapattal versenyezni, mert a keret tagjai állandó sérüléssel küzdöttek. Azért megnéztem volna a válogatottat és a kapitányt, ha tényleg mindenki rendelkezésére áll.
