– Tavaly nyáron újpestiként mi hozta Kispestre a Magyar Futball Akadémiához?
– Az ittlétem alapja két vezető, Fehér Péter és Herczeg Vince, akiket nagyon tisztelek. Mindketten erős szakmai vonalat képviselnek, és itt az egész akadémia profi szinten működik. Ilyen közegben megfelelően lehet alkotni és itt olyan közvetlen stábom van, amilyen adott esetben még az NB I-ben sem volt régen. Megbecsülnek Kispesten, nagy szeretettel fogadtak, ez is az oka, hogy most itt vagyok.
– Mégis milyen Budapest Honvéd FC feliratú melegítőfelsőben lennie annak, akit a 2006-ban elhunyt olimpiai bajnok édesapja, a lila-fehérek legendás játékosa, Bene Ferenc miatt minden Újpesthez köt?
– A Honvédot mint klubot nagyon tisztelem a hazai és a külföldi eredményei miatt, de érzelmileg természetesen Újpesthez kötődöm, ezt mindenki tudja rólam. Hat évet dolgoztam ott összesen az utánpótlásban és az NB I-es csapatnál. Amikor hívtak a lila-fehérek, akkor az első szóra mentem, az érzelmek továbbra is ezer szállal kötnek Újpesthez.
Bene Ferenc: Ez egy küldetéstudat nálam
– Azt látom, hogy itt a Temesvár utcai bázison valóban nyugat-európaiak a körülmények, de mire gondolt még, amikor előbb azt mondta, hogy profin működik az egész akadémia?
– A Honvéd akadémiája országos szinten is az első háromban van a rangsorban, ez tőlem függetlenül is jól működő rendszer. S már én is a része vagyok. Az U17-es csapatnál rendelkezésemre áll egyéni képzésekért felelős edző, erőnléti edző, kapusedző, állandó pályaedző, videóelemző, és a legmodernebb eszközökkel mérhetjük a fiatalok teljesítményét. Nagyszerű konditerünk van, nagyon jó minőségű pályákkal rendelkezünk, minden feltétel adott a komoly munkához. A célom az, hogy segítsük a magyar futballt és képezzük a játékosokat a jövőnek. Szeretném, hogy minél többen bemutatkozhassanak a Honvéd első csapatában, és persze akár külföldre is kijussanak. Ez egy küldetéstudat nálam. Itt nem helyezésekben kell mérni a sikert. Remélem, hogy olyan rendszert tudunk működtetni, amiből később minőségi játékosok kerülnek ki. A Honvéd NB II-es csapata hosszú távon számít az utánpótláskorú játékosokra, miközben az akadémisták az NB III-ban szerepelhetnek hétről hétre a felnőttek között, ami azért más közeg. Ahhoz, hogy a Honvéd újra élvonalbeli legyen, meg kell találni az egészséges arányt.
– Újpesten mire számít a tulajdonosváltás után? Sikerülhet elindulnia felfelé a belga Roderick Duchetalet korszakát követően?
– Bízom benne. A legfontosabb cél egyelőre az volt, hogy az együttes bent maradjon az élvonalban, és ez meglesz Mészöly Géza irányításával. Az biztos, hogy az elmúlt tizenhárom évnél csak jobb jöhet... Remélem, a nyári átigazolási időszakban komoly tőkeerős háttérrel kialakítanak egy olyan ütőképes csapatot, amelyik dobogóra esélyes kerettel kezdi meg a következő idényt. Emellett nyilván az is fontos lenne, hogy az utánpótlást is rendbe rakják.
– Mit gondol, hány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a Ferencváros–Újpest derbin újra a bajnoki cím legyen a tét az Újpest számára is?
– A magyar labdarúgásnak az tenne jót, ha mind a két csapat az aranyéremért küzdene. De ez nagyon nehéz téma, mert kérdés, hogy melyik irányt választja a vezetés. Ha azonnal telerakja jó játékosokkal a csapatot, akkor akár rövid távon is előfordulhat, hogy a csapat a bajnoki címért küzdhet, ám ha hosszú vagy középtávú építkezést választ, akkor szerintem minimum három év kell hozzá.
– Kispesten mit lát a fiatalokon, akikkel dolgozik, mennyire motiváltak? Inkább feldobja őket az, hogy modern bentlakásos kollégiumban élhetnek és focizhatnak, vagy inkább elkényelmesedhetnek az akadémiákon?
– Több oldalról közelíteném meg a kérdést. Arra büszke vagyok, hogy a 2007-es korosztályból, amellyel nyolc-kilenc hónapja dolgozom, már hét-nyolc játékos bemutatkozott az NB III-as csapatban, tehát tizenhat évesen eljutott a felnőttközegbe, és ez jó irány. Ugyanakkor én is látom azt, sokan azt hiszik, ez a tökéletesen felszerelt akadémia mintegy vörös szőnyeg nekik, és innen egyenes út vezet a felnőttkeretbe. Ám ez koránt sincs így. Ezzel csak a lehetőséget kapják meg. Iszonyatos sokat kell még mellette dolgozni, és rendkívül motiváltnak kell lenni. Ezenkívül nem elég csak a napi két edzésen profinak lenni. Rengeteg összetevője van a sikernek, ügyelni kell a helyes táplálkozásra, a regenerációra, a pihenésre, például nem szabad éjszakában nyúlóan a telefont nyomkodni, mindennek megvan a maga ideje és mindennek fontos szerepe van abban, hogy profivá váljanak a játékosok. Fontosnak tartom, hogy a játékosok megértsék, nem feltétlenül lesz minden akadémistából profi labdarúgó. Ez nem olyan, mint egy lámpagyár, ahol a futószalagon minden lámpa elkészül a végén. Én csak olyan játékosokkal tudok dolgozni, akikben megvan az elhivatottság, a profi szemlélet, amit magam is próbálok sugallni nekik.
„Véresen komolyan veszem a munkát, és ezt édesapámtól örököltem”
– Ezt a hozzáállást az édesapjától örökölte?
– Igen, miközben játékosként a focitudásom fényévekre volt az övétől. De mondhatom, mindig a maximumra törekszem, ugyanolyan vehemenciával és átéléssel dolgozom edzőként, mint egykoron ő, legyen szó bármilyen korosztályról és bajnokságról. Véresen komolyan veszem a munkát, és ezt édesapámtól örököltem. S amit ő felépített az egész életében, erkölcsileg is, azt a magas lécet nem szeretném leverni.
– Ő már a pályafutása vége felé járt, amikor ön megszületett, 1978-ban. Édesapja akkor szerezte meg az Újpesti Dózsával a nyolcadik bajnoki címét. Mikor volt vele először Újpest-meccsen?
– Először a nyolcvanas évek közepén, 1985 vagy 1986-ban. Pályafutása csúcsán sajnos már nem láthattam játszani, így csupán a történeteire támaszkodhatom azokból az évekből. Élénken él bennem viszont az, hogy a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején pályaedzőként dolgozott Újpesten, én pedig a kispadon mellette ülhettem az idegenbeli mérkőzéseken. Vagy labdát szedtem a kapu mögött. Ott lehettem az öltözőben és a csapat buszán a játékosokkal. A gyerekkori élmények és érzések pedig meghatározták az ember motivációját játékosként és edzőként egyaránt.
– Így nyilván ön is labdarúgó akart lenni az első pillanattól kezdve.
– Szerettem volna én is minél magasabb szinten játszani, de azt nagyon hamar fel tudtam mérni, hogy meg sem közelítem édesapámat. Láttam, hogy nem tudok olyan magas szinten futballozni, mint amilyen célokat kitűztem magam elé, majd a sérülésem felgyorsította a váltást 2002-től. A térdem folyamatosan bedagadt, csak a műtét segített volna, ugyanakkor nem voltam válogatott, még stabil NB I-es játékos sem, vagyis fölöslegesnek ítéltem a beavatkozást. Ezután alacsonyabb osztályban játszottam és mellette gyerekekkel foglalkoztam akkoriban. Már tizenhét-tizennyolc évesen tudatosan készültem az edzői pályára, így idővel elvégeztem a megfelelő iskolákat és megszereztem az összes licencet. 2004-ben Soroksáron fejeztem be az aktív pályafutásomat, előtte pedig még külföldön, Finnországban kicsit belekóstoltam a profi labdarúgásba is.
Nagy élmény volt gólja
– Édesapja hogyan tudott segíteni önnek az edzősködésben?
– Még játékoskoromban is a mérkőzések után gyakran megbeszéltük a történéseket, főleg, hogy én is csatár voltam. Jó volt szakmailag elemezni a meccseket, hogy melyik edző miként cserél, milyen váratlan megoldásokat húz elő. Vagy az adott mérkőzésen melyik játékos milyen pozícióban a legalkalmasabb betölteni a taktikai feladatot. Jó érzés volt, hogy nem mint gyerekkel, a fiával beszélgetett, hanem inkább úgy, mint egy kollégájával. Ez nagyjából huszonkét éves koromtól tartott egészen a haláláig.
– Milyen élményei vannak még, amit az édesapjának köszönhet?
– Például amikor Verebes József mellett a válogatottnál dolgozott, 1987-ben ott lehettem a lengyelek elleni 5-3-ra megnyert Eb-selejtezőn. Labdaszedő voltam, amikor Détári Lajos becsavarta a pipába a labdát, emlékszem, ott pattogott a hálótartó vason. A találkozó után pedig az öltözőben láthattam az ünneplést. Nagyon sok a pozitív élmény. S ha már édesapámról beszélünk, soha nem szerettem az állandó összehasonlítást vele, mert teljesen irreális volt. Mindig igyekeztem önálló személyiségként helytállni, soha nem akartam kihasználni az ő nevét.
– Ugorjunk 2007-re és Pápára, mert itt dolgozott először felnőttcsapatnál, méghozzá pályaedzőként. Hogy került oda?
– Zoran Kunticsnak köszönhetem, akivel a Vasasban és a BKV Előrében együtt játszottam, és ő vitt Pápára az NB II-be. Ekkor már nagyon hiányzott az, hogy felnőttszinten is kipróbálhassam magam edzőként. Zoran profi mentalitású szakember és egy nagyon jó ember, akitől sokat tanulhattam. Fontos állomás volt az életemben Pápa, ahol debütáltam edzőként a felnőttek között, majd a következő nagy lépés Kozármisleny volt, ahol már vezetőedző lehetettem szintén a másodosztályban.
– Az első nagy dobása szintén Pápához köti vezetőedzőként. Miként emlékszik a 2011/12-es NB I-es bajnokságra?
– Közel áll hozzám a város, mert egy pici ékszerdoboz, nagyon szép, kis stadionnal, és abszolút pozitív közegbe kerültem, ahol mindenki segített bennünket. Amit nagyon sajnálok, hogy sokszor voltak anyagi problémáink, és emiatt a játékosok motivációja is hullámzott. Nem volt könnyű fiatal edzőként azzal szembesülni, hogy a játékosokat úgy kell motiválni, volt válogatott labdarúgókat is, hogy akár hónapokig nem kaptak fizetést. Ennek ellenére sikerült bennmaradnunk az NB I-ben, amire a mai napig nagyon büszke vagyok.
„Nekem így kerek az életem, de még sok kihívás áll előttem”
– A sikeres pápai kaland után három évig Diósgyőrben volt pályaedző és utánpótlás-igazgató, majd a 2015/16-os szezonban a Gyirmóttal megnyerte a másodosztályú bajnokságot. Mi az oka annak, hogy mégsem állandósult a helye az NB I-es edzők között?
– Szembesülnöm kellett azzal, hogy vezetőedzőként nem elég szakmailag törekedni a tökéletességre, fontos a kapcsolattartás a menedzserekkel, a klubvezetőkkel és a médiával is. És én ebben nem vagyok erős, nem tudom jól menedzselni magamat. Én inkább a munkában hiszek és szakmai oldalról közelítem meg a dolgokat. A DVTK-val Ligakupát nyertünk és döntősök voltunk a Magyar Kupában, éppen az Újpest ellen, a bajnokságban állandó telt ház előtt játszottunk, a Gyirmóttal feljutottunk az NB I-be, korábban Szentes Lázár mellett ezüstérmesek lettünk a lila-fehérekkel az NB I-ben. Büszke vagyok a Magyar Labdarúgó-szövetség alkalmazásában töltött hat évre is, amikor a korosztályos válogatottaknál tevékenykedtem. A 2001-es korosztállyal 4-0-ra vertük Olaszországot, 6-0-ra a svédeket. Világraszóló sikerem nem volt edzőként, de az említett pápai és gyirmóti időszak eredményeit szerintem bárki szívesen elfogadná. Többnyire megoldottam a feladataimat, kivétel lehet a legutóbbi felnőttcsapatom, a Vasas, igaz, a klub azóta már öt-hat edzőt elfogyasztott. Azt vallom, nem azt kell nézni, hogy az ember mit nem ért el, hanem azt, hogy hogy mit ért el. Tehát nekem így kerek az életem, de még sok kihívás áll előttem.
– A labdarúgás mellett esetleg van még másik sportág, amiért rajong?
– A tenisz örök szerelem, és az a helyzet, hogy már jobban szeretek teniszezni, mint focizni. A civil életben azonban az a legfontosabb, hogy a családom egészséges legyen és együtt maradjon életünk végéig. Van egy fantasztikus feleségem, aki szintén futballozik, méghozzá az NB I-ben. Van két kisfiunk, és ha tudunk jegyet venni, akkor igyekszünk együtt megnézni a válogatott mérkőzéseit; bár mostanában egyre nehezebb jegyhez jutni.
Bene Ferenc azt is elmondta, hogy a labdarúgó Eb-n mit vár a magyar válogatottól:
