– Nagyon izgul?
– Nem értem, miért izgulnék?
– Csak azért kérdem, mert nemrég azt nyilatkozta, hogy nagyon izgulós.
– Ja igen, emlékszem, de ez csak a pályára, a teniszmeccsekre vonatkozik, az interjúkra nem. Kétségtelen tény, a mai napig izgulok, ha meccset kell játszanom. Persze ezen nem kell senkinek sem csodálkoznia, hiszen a Davis-kupa döntője után visszavonuló Rafael Nadal is bevallotta, még most is izgul minden meccse előtt. De ez teljesen természetes, ezt nem lehet kinőni, maximum az a kérdés, ahogy tapasztaltabbá, idősebbé válik egy játékos, mennyire tudja mindezt kezelni, mennyire befolyásolja meccs közben a játékát.
– Ez az izgalom általános, vagy jelentősen befolyásolja, hogy ki áll a háló túloldalán?
– Természetesen hatással van az emberre, hogy éppen kivel játszik, de ugyanúgy az is növelheti az adrenalinszintedet, ha már nem egy első körös meccset, hanem mondjuk az elődöntőt vagy a döntőt játszod.
– Három játékossal az oldalán érte el a legnagyobb sikereit. Kristina Mladenovic párjaként négyszeres Grand Slam-győztes és kétszeres világbajnok lett, valamint vívtak még három elveszített GS-döntőt, míg Jaroszlava Szvedovával Wimbledonban játszott finálét, és Andrea Hlaváckovával is vb-címig jutott. Noha kétségtelenül Mladenoviccsal volt a legeredményesebb, nem biztos, hogy vele volt a legjobb a pályán egy csapatot alkotni. Ki a nyerő a három klasszisból?
– Ahogy mondta, a legsikeresebb időszakom Kikihez fűződik, vele passzoltam össze a legjobban. Ugyanakkor Hlaváckova éppen most, a WTA-világbajnokság alatt posztolta ki a közös világbajnoki győzelmünk emlékét. Vele rövid, de annál sikeresebb hónapokat játszottam együtt, hiszen 2017-ben a vb mellett négy tornagyőzelmet is arattunk. Ő éppen akkor ment férjhez, már a jövőjét tervezte a civil életben, ezért már nem a tenisz élvezte nála a prioritást, így a válásunk elkerülhetetlen volt. Emberileg viszont Szvedovával volt a legegyszerűbb és legjobb játszani, hiszen ő egy rendes, érett, korrekt partner volt, és azt sajnálom, hogy 2016-ban nem jött össze a wimbledoni siker, de hát a Williams nővérektől nem volt szégyen kikapni. De a fentiek is mutatják, nyilván velem sem volt olyan nehéz játszani, hiszen bárkivel is álltam össze, mindig sikerült kisebb vagy nagyobb tornán diadalmaskodnunk. Mindig tudtam a partnereimhez alkalmazkodni, hamar megtaláltam velük a közös hangot.
– Mladenoviccsal háromszor is egymásra találtak hosszabb-rövidebb időre. Mi volt az oka, hogy a harmadik nekifutás már egyáltalán nem úgy sikerült, ahogyan azt a legtöbben várták?
– Amikor 2014-ben elkezdtünk együtt játszani, már látszódott, hogy jó párost alkotunk. Még abban az évben döntőbe jutottunk Wimbledonban, majd 2015-ben három tornát nyertünk, Dubajban, Marrákesben és a római Mastersen lett miénk a győztes trófea. A legszebb éveket azonban a második közös időszakunkban éltük át, amikor kétszer-kétszer az Australian Openen és a Roland Garroson lettünk bajnokok, 2018-ban és 2019-ben pedig világbajnoki címet szereztünk, ott voltunk még két GS-fináléban, valamint nyertünk két WTA-tornát is. Sajnos 2020 végén a Covid, illetve a tokiói olimpián való szereplés lehetősége szétválasztott minket. A harmadik közös időszakunk valóban nem sikerült, hiszen mindössze három hónapig tartott.
– Hosszú és igencsak eredményes pályafutása során volt olyan torna, ahova úgy utazott ki, hogy nem tudta, kivel fog az adott viadalon párosban pályára lépni?
– Noha általában úgy megyek a versenyekre, hogy tudom, kivel játszom ott párosban, de idén előfordult velem Dohában, hogy mivel feljutottam az utolsó pillanatban a főtáblára, nem is terveztem a párosban való indulást. Aztán a helyszínen Donna Vekic megkeresett, hogy játszunk együtt, és én nem mondtam nemet. Nagyon sok játékossal és edzővel vagyok jóban, akik pontosan tudják, nem vagyok full béna a pályán, így ha arra kerül a sor, szívesen játszanak velem párost.
– Háromszor kvalifikált, kétszer el is indult az olimpián, ám egyik legkedveltebb pályáján, a Roland Garroson nem lehetett ott a párizsi ötkarikás játékokon. Pedig a szezon elején nagyon úgy tűnt, Bondár Annával párban minden esélyük megvolt arra, hogy kivívják az olimpiai indulási jogot.
– Kétségtelen tény, az idei szezon végül abszolút nem olyan lett, mint amilyet reméltem. Valóban megegyeztünk Annával abban az év elején, hogy a párizsi olimpiai részvétel érdekében összeállunk párosozni, ő azonban jobban preferálta az egyéni versenyzést, emiatt kisebb viadalokra utazott el, míg én a kvalifikációt szem előtt tartva a nagyobb tornákon akartam párosban indulni. Ez pedig azzal járt, hogy hamar partner nélkül maradtam. Emiatt jóval többet egyéniztem én is, míg párosban jóval kevesebbszer léptem pályára, mint szerettem volna, igaz, egy tornát így is sikerült megnyernem.
– Nagyon fáj, hogy nem léphetett pályára a párizsi olimpián?
– Egy olimpia mindenkinek nagyon fontos, és nem titkolom, nagyon szerettem volna ott lenni Párizsban. Igen picin múlt ugyan, de nem sikerült. Úgy vélem, ez Annának fájhat jobban, hiszen amíg nekem már megadatott, hogy kétszer is olimpikon legyek, addig neki ez lehetett volna az első alkalom. Ki tudja, lesz-e még alkalma pályára lépni valamelyik ötkarikás játékokon? Hiszen ne feledjük, olimpia csak négyévente van.
– Tisztázták már ezt egymással?
– Higgye el, nem volt mit tisztáznunk az elmaradt lehetőség miatt. Mindkettőnknek más és más célja volt, ráadásul a tenisz egyéni sportág, így tökéletesen érthető, ha Annának az egyes volt a prioritás. Ráadásul nem tagadhatom le, hogy néha én választottam az egyénit a páros helyett. Mindig is úgy gondoltam, minden okkal történik, így utólag azon sem töröm a fejem, hogy kettőnkkel mi lett volna, ha…
– Sokan egyébként ennek tulajdonították a Rómain rendezett WTA-tornán azt a sírva tett nyilatkozatát az első körös vereségét követően, hogy soha többet nem láthatjuk önt egyéni meccset játszani Magyarországon.
– Amikor a budapesti tornát rendezték, már nyomasztott, hogy addig nem értem el a kitűzött céljaimat, ráadásul párosban abszolút nem úgy ment, ahogyan azt szerettem volna. Pedig amikor jól ment a páros, az húzta maga után az egyénimet is. Ugyanakkor nem tagadom, az akkori horvát edzőmmel nagyon nem értettük meg egymást, ráadásul annyira nem voltunk összhangban, hogy nemcsak az edzést utáltatta meg velem, hanem még a teniszt is. Mindezt úgy, hogy világ életemben imádtam és imádok edzeni és teniszezni. Pedig nagyon szerettem hazai közönség előtt játszani, nyertem itthon WTA-tornát is, a FED-kupában top tízes játékost győztem le, de a Római mindig is más volt. Erről azonban többet nem akarok mondani.
– Nem gondolta meg magát azóta? Reménykedhetnek a magyar szurkolók?
– Bevallom, az egyéniben azóta sem látom a kitörési lehetőséget, egyszerűen nem dob fel, így kizárólag párosban indulok a különböző tornákon.
– Sokan nem értik, hogy az egyéniben eredményes játékosok miért nem teljesítenek hasonlóan párosban is, illetve ugyanez igaz fordítva is. Ennyire más a kettő?
– Aki nagyon jó párosban, az általában nem ér el semmilyen komoly eredményt egyéniben, míg fordítva azért ez nem így van, a kiváló egyéni játékosok igenis tudnak eredményesen játszani párosban. Persze embere válogatja, hiszen a dán Wozniacki, aki egyesben világelső volt, párosban nagyon nem érezte a pályát. Egyébként valóban két teljesen más játékról beszélhetünk, ugyanúgy, mint úszásban, ahol nem hasonlítgatják össze a gyorsúszót a mellúszóval, és fordítva.
– Régebben nagyon zavarta, amikor a közösségi médiában sokan nem becsomagolva a mondanivalójukat kommenteltek a posztjaihoz vagy az eredményeit közlő sporthírekhez. Később egy időre ki is zárta ezeket az életéből. Most éppen olvassa őket vagy hidegen hagyja, mit írnak egyesek?
– Amikor van időm, elolvasom a kommenteket, de már tudom kezelni a benne megfogalmazottakat. Elsősorban magammal kellett megbékélnem. Rá kellett jönnöm, ha valaki miattam veszíti el a pénzét egy fogadáson, sosem fog kedveset írni vagy éppen szakmailag hozzászólni az adott témához. Bármilyen hihetetlen, de a hozzászólások kilencven százaléka erről szól, és ami igazán érdekes, akkor is megkapom a magamét, amikor nyerek, mert a kommentelő éppen ellenem fogadott. Létezik az online bántalmazás, és ez már az én fiatal koromban is létezett, csak éppen senki sem készített fel arra, miként kell mindezt kezelni. Ma már nemegyszer vissza is írok, persze kizárólag a saját nevem alatt.
– Most ismét az édesapja, Babos Csaba irányítja az edzéseit. Nem először tér vissza hozzá, holott korábban nem mindig volt jó, hogy apa és lánya dolgozott együtt. Ezúttal működik?
– Érettebb, megfontoltabb lettem az évek során, így kijelenthető, hogy most már megint segít a vele zajló közös munka. Egyébként világéletünkben remek volt a viszonyunk egymással, bármivel fordultam hozzá, azonnal megpróbált segíteni. Nemrég még arra is hajlandó volt, hogy elkísérjen a legutóbbi két kínai versenyemre. Maradunk együtt, néhány versenyemre ő fog elkísérni, de a jövőmről ennél többet nem szeretnék mondani. Ha minden kitisztul és összeáll, akkor pár hét múlva bejelentem, hogyan tovább. Egy biztos, nem hagyom abba, megvan a motivációm a folytatáshoz.
– Mennyire megfelelő az utánpótlás a magyar teniszben?
– Sajnos nagyon kevés, sőt egyre kevesebb gyerek sportol, és ez a teniszben is súlyos probléma. Annak idején egy Budapest- vagy Vidék-bajnokságon a 64-es főtábla mellett többlépcsős selejtezőket is rendeztek, míg ma már szinte nincs is olyan hazai viadal, ahol az a tábla megtelne. Sajnos mindez meglátszik az utánpótlás eredményein is, hiszen a juniorok között nem is olyan régen még világelsők kerültek ki a magyar fiatalok közül, míg ma ott tartunk, hogy nincs magyar játékos a junior GS-tornákon. Tervben volt, hogy itt, Sopronban létrehozunk egy akadémiát a tehetséges fiataloknak. Nagyon szeretném, ha ez megvalósulna, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy saját erőből, állami támogatás nélkül nem lehet mindezt összehozni.
– Többször is előfordul, hogy egy-egy klub gyerekedzéseire ellátogat népszerűsíteni a sportágat. Közel áll önhöz a gyerekekkel való foglalkozás?
– Amikor tudok, elmegyek a gyerekek edzéseire, legutóbb Győrben beálltam sorversenyezni közéjük, ütögettem velük, valamint válaszoltam a kérdéseikre. Szeretem őket, jól kijövök velük, de azt még nem tudom elképzelni, hogy naponta foglalkozzam velük. Ugyanakkor egy kifejezetten gyermekekkel foglalkozó klub tevékenységéhez szívesen adnám a nevemet, és ha a lehetőségeim engedik, személyesen is segítenék az ottani munkában.
Sosem válok megélhetési influenszerré
– Évekkel ezelőtt Fucsovics Mártonnal vállvetve küzdöttek a Magyar Teniszszövetség korábbi vezetőségével. Az akkori elöljárók már a múlt homályába vesztek. Milyen a kapcsolata a jelenlegi vezetőséggel?
– Mivel idén nincs szerződésem a szövetséggel, így nem is vagyok velük napi kapcsolatban. Nem is nagyon edzem a Nemzeti Edzésközpontban, a saját életem, elképzeléseim alapján döntök a dolgaimról. Annyit azért hozzátennék, hogy sok helyen jártam már a világban, így van némi rálátásom a dolgokra, ezért állítom, az, amit ma NEK-nek neveznek, annak nem teljesen így kellene kinéznie és működnie.
– Rengeteg sportoló vagy ismert ember posztol rendszeresen, amivel a személyes bevételét növeli, önnél viszont nem találtunk ilyen bejegyzéseket a közösségi oldalain. Miért?
– Nekem szerencsére nincs erre szükségem, hiszen komoly, hosszú távú partnerekkel működöm együtt. Éppen ezért még a nagyobb bevételért sem válok megélhetési influenszerré, azaz nem fogok posztolni azért, hogy valahol kapjak egy ingyenkávét. Nem titok, elégedett vagyok azzal, amit elértem, számomra az a lényeg, hogy innen, a soproni Lőverekből indulva hova tudtam elérni.
