Az igazi kisvárosi sztár, akitől két olimpiát vettek el

Március 15-én Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetéssel ismerte el a magyar állam a kazincbarcikai súlyemelő és edző, Pátrovics Géza eddigi életútját. A kiváló sportember a mai napig rendszeres résztvevője a sportág veterán világversenyeinek. Élsportolóként három felnőtt Európa-bajnokságon volt negyedik, kétszer közel állt ahhoz, hogy olimpián is induljon. Nem engedték, miként az sem adatott meg neki, hogy Európa-bajnok tanítványa ötkarikás induló lehessen. Pátrovics Géza sosem hagyta el Kazincbarcikát, a szó legjobb értelmében vett kisvárosi sztár volt és marad egész életében.

Pátrovics Géza, akinek élete a súlyemelés Fotó: Takács József/Észak-Magyarország

– 1954-ben született Hajdúnánáson, de aztán nagyon hamar elköltöztek Borsod megyébe, Berentére. Milyen volt a gyermekkora?
– Sokszor visszasírom azokat az éveket – mondta el lapunknak Pátrovics Géza. – Számomra az volt a büntetés, ha esténként be kellett mennem a házba. Egész nap kint voltam a szabad levegőn. Bárcsak a mai gyerekek is tudnák, mennyit jelent ez a fajta szabadság. Attól tartok, a mai generációnak mindez nem több, mint szép mese. 

Pátrovics Géza, aki tizenhatszor nyert masters-világbajnokságot (Fotó: Takács József/Észak-Magyarország)

Pátrovics Géza és az éjszakai autóbuszok

– Amikor először elment súlyt emelni, viszonylag hamar hátat fordított a sportágnak. Miért tette ezt?
– Mert nem értem el az utolsó autóbuszt, amivel Miskolcról Kazincbarcikára haza tudtam volna jönni. Tizennyolc évesen, 1972-ben a müncheni olimpia súlyemelő versenyeit néztem a tévében, akkor annyira megfogott a látvány, a magyar csapat jó teljesítménye, Földi Imre aranyérme, hogy azonnal eljegyeztem magam a sportággal. Miskolcon este nyolckor kezdődtek az edzések, esélyem sem volt, hogy a tréning után késő este busszal hazamenjek. Olykor stoppal elvittek, de amikor nem, akkor bajba kerültem. Arról mégsem lehetett szó, hogy az éjszaka az országúton kódorogjak. Szinte már lemondtam az egészről, már csak azért is, mert 18 évesen hegesztőként bekerültem a barcikai erőműbe. (Később, 1975-ben átvett dolgozni a BorsodChem, ott dolgoztam.) Aztán 1974 január közepén jött a váratlan és számomra örömteli fordulat: akkor alakult meg a kazincbarcikai súlyemelő szakosztály. Én voltam az első, aki edzésre jelentkezett.

 Ám az öröm akkor sem tartott sokáig, mert szóltak, hogy legyek szíves a Néphadsereg gyöngyösi laktanyájában két évre szolgálatba helyezni magam.

Ekkor újra megtört a még el sem kezdődött sportkarrier, mert abban a laktanyában egy nyamvadt súlyzókészlet sem volt. Rágtam a parancsnokok fülét, szerezzenek már valahonnan, mert a pincét, ahol tréningezni lehetett volna, hamar megtaláltam. A leszerelés előtt két hónappal került Gyöngyösre súlyzó, akkor kezdtem el újra edzeni. Nem sokkal később beneveztem egy gödöllői versenyre, amelyen nagyon jól szerepeltem. Mindez akkora lendületet adott, hogy végleg a sportágban ragadtam.

– 1980-ban, Belgrádban, egy évvel később Lille-ben rendezték az Európa-bajnokságot, mindkét versenyen negyedik lett. Ekkor már 26 éves volt. Meglepődött, hogy egyszer csak jönni kezdtek a nemzetközi eredmények?
– Igen, mert akkoriban sem volt az jellemző, hogy valaki 26 évesen kerüljön be a súlyemelés nemzetközi élmezőnyébe. 1979-ben érkezett Kazincbarcikára Zsuga Imre, aki edzőként megláthatott bennem valamit, az ő segítségével lettem egyre jobb és erősebb. Ha nincs az 1984-es olimpiai bojkott, akkor szinte biztosan utaztam volna Los Angelesbe. Ezt elvették tőlem, meg a következő, 1988-as olimpiai szereplést is. Ez utóbbi nagyon csúnya történet volt.

– 34 éves volt 1988-ban, tényleg reális lehetőségként tekintett arra, hogy ott legyen Dél-Koreában az olimpián?
– 1988 tavaszán Cardiffban rendezték meg az Európa-bajnokságot, amelyen újra negyedik lettem. Az akkori szövetségi kapitány, Ambrus László még az Eb-t megelőzően, 1988 januárjában be is tett az olimpiára készülő keretbe. A végsőkig hittem abban, hogy utazhatok. Megkaptam a formaruhát, átestem minden ilyenkor szokásos és kötelező procedúrán, majd három héttel az olimpiai megnyitó előtt közölték, hogy nem leszek a csapat tagja. 

Pátrovics Géza, aki sosem hagyta el Kazincbarcikát (Fotó: Takács József/Észak-Magyarország)

Mindezt úgy tették meg, hogy az 56 kilós súlycsoportban nem volt magyar vetélytársam, azaz Szöulban nem emelt magyar ebben a kategóriában. Ez a döntés akkor nagyon megviselt, a mai napig nem tudtam feldolgozni. Nem is az bántott, hogy kimaradtam – ilyen bárkivel megeshet –, hanem az, hogy senki nem mondta meg a valódi okát a kihagyásnak. Ambrus László is csak ötölt-hatolt, azzal nyugtatott, hogy ez nem az ő döntése volt, hanem felsőbb szinten hozták meg a határozatot. A baj csak az, hogy erre a kérdésre, azaz a kihagyásom tényleges okára azóta sem kaptam választ. 

Tudtam, hogy ezzel a döntéssel az én olimpiai álmaimnak végleg befellegzett, mert 38 évesen már semmi esélyem nem volt a barcelonai olimpiai részvételre.

Ám talán ennél is jobban fájt, hogy az a tanítványom, Ráki Henrietta, aki a 2001-es Európa-bajnokságon szakításban aranyérmes, összetettben bronzérmes lett, szintén nem jutott ki az olimpiára. Úgy, hogy 2004 júniusában a kecskeméti Messzi István-emlékversenyen országos csúccsal nyerte a viadalt, majd másnap közölték vele, hogy nem utazhat Athénba. Ráadásul a döntést szövetségi kapitányként az a Zsuga Imre hozta meg, akinél jobban kevés emberhez kötődtem. Ráki számra ez a döntés szintén feldolgozhatatlannak bizonyult, soha nem tudta ezt megbocsátani.

– És ön?
– Én le tudtam ülni Zsugával, egymás szemébe tudtunk nézni, s megbeszéltük mindezt. Jó, hogy így történt, nem szerettem volna semmilyen régi sérelem miatt haragot tartani vele. Végül is Zsuga Imrének köszönhettem, hogy anno kitartottam a súlyemelés mellett, ha ő nincs, akkor szinte biztosan nem jutok el oda, ahová.

– 1989-ben, egy évvel a szöuli olimpia után az akkori magyar szövetségi kapitány, Hanzlik János azt mondta, hogy ügyes meg rendes gyerek ez a Pátrovics Géza, de későn kezdte a súlyemelést, hiányoznak nála az alapok, ezért nem vihette többre. Igaza volt?
– Nem. Azt kevesen tudják, hogy a súlyemelés előtt én versenyszerűen tornáztam, ez adta meg az alapokat, s a tornának köszönhettem azt is, hogy súlyemelőként soha nem sérültem meg. Hanzliknak egy dologban volt csak igaza: valóban nem 19 évesen szoktak elkezdeni súlyt emelni és nem 26 évesen kapja meg az ember az első komoly terhelést. De az én esetemben ez semmit sem befolyásolt.

– A meg nem valósult élsportálmok kergetését a veterán, más szóval masters súlyemelésben folytatta?
– Nézze, a veteránok között 16 világbajnoki és 18 Európa-bajnoki aranyérmet nyertem. Ha ezt álomkergetésnek nevezzük, akkor legyen az, én viszont büszke vagyok arra, amit ebben a mezőnyben elértem. 

Nekem a súlyemelés az a szerelem, ami sosem múlik el. Számomra annál nincs szebb zene, mint a súlyzók és a tárcsák csengése.

Ezért érdemes élni. Az sem mellékes, hogy 72 évesen is egészéges vagyok, ráadásul a súlyemelés segítségével az egész világot bejártam.

– Könnyen ment az átállás az élsportról a veterán súlyemelésre?
– Könnyen? Ne vicceljen. 1991-ben az ausztriai Salzburgban rendezték meg azt a veterán Európa-bajnokságot, amelyen első alkalommal indultam. A nevezési díj 300 schilling volt, ezt még ki tudtam saját zsebből fizetni, de arra már nem maradt 15 ezer forintom, hogy az utazást és a szállást finanszírozzam. Ekkor jelent meg velem egy interjú az Észak-Magyarország című lapban, ahol elmondtam a problémámat. Segélykiáltásként, utolsó lehetőségként tekintettem erre az interjúra. El sem hittem, hogy lesznek olyan emberek, akik segíteni fognak. Mégis sikerült kijutnom Salzburgba. 210 kilóval nyertem meg az 56 kilósok küzdelmét. Azt sem felejtem el soha, hogy 1994-ben, tehát 40 évesen még dobogós voltam a szekszárdi Húsos Kupán amely nem veterán verseny volt, majd onnan utaztam az ausztráliai veterán vb-re, Perth-be ahol öt korosztályos világcsúcsot állítottam fel, s világbajnok lettem. Azt az ausztráliai utazást a kazincbarcikai lakosok, üzletemberek, magánszemélyek dobták össze. A későbbiekben is rengeteget köszönhettem az itt élőknek, a megyei lakosoknak, azoknak, akik tudták, mire vagyok képes. A barcikai emberek önzetlensége sokszor csal könnyeket a szemembe. Talán ez volt az oka annak, hogy – bár voltak ajánlataim – soha nem költöztem el ebből a városból.

– Jó, hogy említi ezt, hiszen annak idején a vidéki sportolók – legyen szó bármilyen sportágról – hátrányban voltak a budapestiekkel szemben. Önnek sosem okozott nehézséget a kisvárosi lét?
– Soha. Pedig 1979-ben tényleg sokat rágták a fülemet, hogy hagyjam el a várost. Ráadásul akkor lakásom sem volt. Be is nyújtottam az igényemet a helyi tanácshoz, hogy szeretnék egy lakást. 

Nagyon jó – mondták, majd rátettek az igénylők listájára, ahol nagyjából ötszázan voltak előttem. Na, mondom, ebből sem lesz semmi.

Már annak is örülnöm kellett, hogy az erőműnél olyan sportállásba helyeztek, ahová nem kellett bejárnom. Pedig kezdetben azt akarták, hogy négy órát legyek bent a gyárban, de meggyőztem őket, hogy én akkor leszek jó súlyemelő, ha nem kell bemennem. Akkoriban az élsportolók közül sokan kapták meg ezt a kedvezményt. Aztán jött az 1980-as belgrádi Eb, a negyedik hely, amelyről a megye és az ország is beszélt. A versenyt adta a tévé, látták, mit csinálok a jugoszláv fővárosban. Mit ad Isten, a tanácsi várólistán az 501. helyről az elsők közé kerültem, majd nem sokkal később megkaptam azt a lakást, ahol ma is élek. Ettől a pillanattól fogva tudtam, hogy én nem mehetek el innen. Hogy nézett volna ki az, ha rút hálátlansággal elhagyom Kazincbarcikát?

– Talán az ön személye miatt is fordulhatott elő az a példátlan eset, hogy az 1992-es barcelonai olimpia 110 kilós bajnoka, a német Ronny Weller, majd a 2000-es Sydney-ben győztes ólomsúlyú iráni, Hosszein Rezazadeh is fellépett azokon a Világkupa-versenyeken, amelyeket Kazincbarcikán rendeztek meg?
– 2000 és 2003 között négyszer adott otthont a város a BorsodChem pénzdíjas világkupa-viadalnak, amelynek én voltam az egyik főszervezője. Sem előtte, sem azóta nem rendeztek ebben a városban ilyen rangos nemzetközi sporteseményt. 

Az irániak olimpiai bajnoka, Hosszein Rezazadeh is emelt Kazincbarcikán (Fotó: EMMANUEL DUNAND / AFP)

Ez volt az itteni súlyemelőélet aranykora. Az ön által említett két olimpiai bajnok mellett a mexikói Soraya Jimenez is emelt Barcikán, ő 2000-ben a női 58 kilóban nyert olimpiai aranyérmet. De az az amerikai Tara Nott is megfordult nálunk a 2002-es nagydíjon, aki a sportág történetének első női olimpiai bajnoka volt. 

Ezek a világsztárok persze elsősorban a pénz miatt vállalták el a fellépést, de ez nem von le semmit az akkori versenyek szakmai értékéből.

Azokban a napokban Kazincbarcika volt a világ súlyemelésének fővárosa. Sajnálom, hogy 2003 után nem lett folytatás, igaz, a magyar súlyemelésen is halálos sebet ejtett a 2004-es athéni olimpia doppingbotránya. 

– Nem szakad meg a szíve, ha azt látja, mi lett a súlyemelés sorsa Magyarországon?
– Szomorú vagyok, mert a magyar súlyemelés tényleg nagyon rossz állapotban van, s azokat a tehetségeket sem tudja megtartani, akik még hajlandóak lennének ezt a gyönyörű sportágat űzni. Az egyik tanítványom, Holló Szilárd 2015-ben a svédországi junior Európa-bajnokságon második lett, két évvel később a világbajnokságon nyolcadik. Ólomsúlyban versenyzett, Nagy Péter után ő lehetett volna a következő magyar, akiben benne volt a világszintű eredmény lehetősége. Benne is maradt. Úgy engedték el a kezét, mintha nem is létezett volna. Csodálkozunk azon, hogy elment egyetemre és a tanulást választotta? Ez csak egyetlen epizód, amely jól megmutatja, mi történt ebben a sportágban az elmúlt két évtizedben.

– Azért ne legyünk álszentek, a magyar súlyemelést a dopping tette tönkre. Az 1988-as szöuli olimpiai botrányt még túlélte a sportág, a 2004-es athénit nem. 
– Nem tudok ezzel vitatkozni. Szörnyű, hogy ilyesmi megtörténhetett.

– Ön sosem nyúlt tiltott szerekhez?
– Nem. Erre nagyon büszke vagyok. Ugyanakkor nem voltam vak, láttam, mi folyt a nyolcvanas években a magyar válogatottban. Az volt a szerencsém, hogy engem nem kényszerített senki, hogy bevegyem azokat a bogyókat, amelyeket a keretorvos letett az asztalra. Mások azonban másképp gondolkodtak, tudjuk, ennek mi lett a vége. A súlyemelésben mindig benne volt a dopping, de ez a világ élsportjára jellemző és egyáltalán nem súlyemelés-specifikus történet. 

Nem vagyok ostoba, tudom, hogy az emberi teljesítőképességnek is van határa. Ezen a határon pedig csak úgy lehet átmenni, ha az ember tiltott szerekhez nyúl.

Kit érdekelne, ha egy olimpián 11 másodperc alatt futnák le a 100 métert a világ leggyorsabb férfi atlétái? Senkit sem.

– Nyugtasson meg, hogy legalább a veterán súlyemelők között nincs doppingolás.
– Elszomorítom, mert van. Sajnos a masters kategóriában indulók között is vannak megtévedt emberek. Mindenki másképp csinálja. Van, aki tudatosan. Van, akinek egyéb nyavalya miatt ír fel olyan gyógyszert az orvos, ami rajta van a doppinglistán, s a szerencsétlen emelő így bukik le. Átlagosan kétévente vettem részt doppingellenőrzésen a veterán versenyeken, sosem kellett szégyenkezve, a kertek alatt hazajönnöm. Olyan is volt, hogy Lengyelországban világcsúccsal nyertem. 

Pátrovics Géza érmei Kazincbarcikán (Fotó: Takács József/Észak-Magyarország)

A verseny után odajött hozzám Bill Barton, aki az Európai Veterán Súlyemelő-szövetség elnöke volt, s arra kért, hogy várjam meg a következő napot, mert akkor érkeznek a doppingellenőrök. Simán hazautazhattam volna, mégsem tettem meg. Nekem soha nem volt takargatnivalóm. Ugyanakkor egy masters-világbajnokságon ezer felett van az indulók száma. Óhatatlan, hogy egy ekkora létszámnál vannak csalók – a jó hír az, hogy nincsenek sokan.

– Egy olyan ember, aki szinte az egész életét ebben a kisvárosban élte le, szokta-e Kazincbarcelonának nevezni Kazincbarcikát?
– Nem. Tudom, hogy mindez honnan ered, a röplabda és a futballdrukkerek találták ki a kétségtelenül vicces elnevezést. Ha már ez a két csapatsportág szóba került, a helyi röplabdameccseken gyakran megfordulok, ellentétben a futballal. Oda nem szeretek kimenni.

– Pedig a város csapata 2025-ben történelmi sikert ért el az NB I-be jutással.
– Tudom, de akkor sem. Az a közeg, az a szurkolói stílus, ami a helyi focit körbeveszi, nem az én világom. Egyszer kivittem meccsre a kisfiamat. Ott kellett hagynunk a mérkőzést, mert az a hangulat, ami kialakult, nem gyereknek, de nem is egy jóérzésű felnőttnek volt való. 

Néha a tévében bele-belenézek a maiak küzdelmeibe. Láttam a minap, amikor a Barcika Miskolcon verte meg a DVTK-t. Úgy ünnepeltek, mintha világbajnoki címet nyertek volna.

Mondjuk az tényleg nem volt mindennapos, amikor a szerencsétlen DVTK-drukkerek bánatukban a Barcikát éltették.

– 2026. március 15-én Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetéssel ismerték el azt a munkát, amit évtizedek óta ebben a sportágban végez. Hogyan tudta meg mindezt?
– 2025 őszén egy ismerősöm arra kért, adjak meg magamról pár adatot. Ekkor még nem gyanítottam semmit, arra azért odafigyeltem, hogy a bankszámlaszámom és a bankkártyám adatai ne kerüljenek nyilvánosságra. Megadtam a kért adatokat. Idén február 2-án tudtam meg, miről van szó. Március 13-án pedig a fővárosban megkaptam életem legrangosabb kitüntetését. Egy helyi, a médiában dolgozó barátommal mentem el az átadásra. Csak egy embert vihettem magammal, így a családom egyik tagját sem akartam azzal megsérteni, hogy nem jöhetnek el erre az eseményre. Mikor bemondták a nevemet, mikor ki kellett mennem átvenni a kitüntetést, kicsit zavarba jöttem. Azóta eltelt pár nap, sokat gondolkodtam a történteken. 

– Ez a kitüntetés hol helyezkedik el az eddig megnyert szakajtónyi érem, serleg és elismerés között?
– Mindenek felett áll. Már csak azért is, mert ezt az elismerést nem a Magyar Súlyemelő-szövetség, nem Kazincbarcika városa adta, hanem az ország. Ezért lehetett ez életem eddigi legfelemelőbb pillanata.

– Kinek fontos ma még Magyarországon a súlyemelés?
– Néhány olyan kiöregedett vénembernek, mint amilyen én is vagyok.

– Mindez nem hangzik túl biztatóan.
– Nem. Ha pedig mi is elmegyünk, tényleg az lesz a kérdés, mi lesz ezzel az anno szebb napokat látott sportággal. Nem vagyok optimista.