Hatvan éves lett Marilyn Monroe elátkozott filmje

1961. február 1-jén, 60 éve mutatták be a Kallódó emberek (The Misfits) című filmet. Vérbeli szuperprodukciónak szánták: a legendás John Huston (A máltai sólyom) rendezte, az éra legnagyobb sztárszínészei, Clark Gable, Marilyn Monroe és Montgomery Clift szerepeltek benne, a forgatókönyvet pedig Monroe férje, a neves drámaíró Arthur Miller (Az ügynök halála) írta mozifilmes debütálásaként. A film és alkotóinak utóélete végül balszerencsésen alakult, mindenesetre így is kétségtelenül figyelemreméltó (noha nem hibátlan) alkotásról van szó – írja az Origó.

Különleges festmény egy különleges emberről Forrás: Pexels

Katonák és cowboyok, akik a maguk urai voltak, de immár a korabeli munkásosztály megalázó és nyomorúságos sorsa várja őket. Eljárt felettük az idő, mint a filmbeli „elfajzott, kivetett”, vadlovak felett, akiket azért mészároltak le, nehogy elegyék a füvet a tehenek elől, hírmondóik pedig kutyeledelként végzik a boltok polcain. A film afféle modern, kortárs, mítoszromboló westernként is értelmezhető, amiben a műfaj klasszikusainak John Wayne-szerű maszkulin héroszai immár vesztesekké degradálódtak egy gépiesített, urbánus civilizációban. Alfahímekből gyilkosok és állatkínzók lettek álmaik nőjének szemében.

A férfikarakterek tehát nem tudnak adaptálódni koruk gyökeres változásaihoz, legalábbis addig, amíg fel nem tűnik a színen Roslyn-Monroe érzékeny, empatikus és erős karaktere. Mint a klasszikus westernek hőse, ezúttal ő a változás ügynöke, aki végül megváltást hoz Gay karakterének. Aki – legyen ez számára morális győzelem vagy akár bukás – mivel rászánja magát az alkalmazkodásra, mintegy jutalmul megkapja a nőt.

Különleges festmény, egy különleges emberről
Fotó: Pexels

A film sztárjainak szerepei meglehetősen önazonosak: Montgomery Cliftnek szinte az autóbalesete és az önpusztítása is bele lett írva a filmbe (csak ezúttal rodeóval teszi tönkre magát), a kor nagy férfisztárja, Clark Gable pedig ezúttal osztozik a rivaldafényen egy még nála is híresebb nővel, akinek egyrészt ez a film is alaposan kiaknázza a vonzerejét (hamisítatlan férfitekintet, ahogyan a kamera fényképezi), másfelől szokatlanul domináns és markáns karaktert formál meg (amilyen a fáma szerint maga Marilyn Monroe is volt a szőke szexbomba skatulyája mögött).

Figyelemreméltó filmről van tehát szó drámaként és rendhagyó westernként is, ami ugyanakkor nem hibátlan: Arthur Miller le sem tagadhatta volna, hogy drámaíróként tapasztalt, nem pedig forgatókönyvíróként, stílusa ugyanis olykor teátrális. Karakterei (különösen szócsöve, Guido) életszerű párbeszédek helyett kinyilatkoztatnak, mintha csak színpadon lépnének fel. (Színdarabként viszont azért működne kevésbé ez az ötfős kamaradráma, mert a rodeó és a vadlovak befogásának bravúrosan megrendezett, látványos jelenetei mozivásznat követelnek.)

A film bukása a kasszáknál mintha a hollywoodi stúdiófőnökök korabeli érvelését bizonyította volna (mely szerint a drámák nem hoznak annyi pénzt, mint a zsánerfilmek), viszont a Kallódó emberek korát megelőző filmként is értelmezhető (a kritikai megítélése legalábbis javult az évtizedek alatt). Nem csak a hagyományos férfiszerepek, a western zsánere és a film sztárjai járták a végüket akkoriban ugyanis, hanem a „régi Hollywood” is, ami a hatvanas években elveszítette a közönségét, akiket aztán a „hollywoodi reneszánsz” alkotói az európai modern művészfilmesek (Godard, Fellini és társaik) vívmányaival (illetve azok hollywoodi műfajokba táplálásával) igyekeztek visszacsábítani, azaz hasonló filmekkel próbáltak alkalmazkodni a korszellemhez, mint John Huston hattyúdala (ennek a rövid „reneszánsznak” aztán a Star Wars, A cápa és A keresztapa posztmodern „Új-Hollywoodja” vetett véget).

Az eredeti cikket ITT érheti el.