Ha lenne hozzá tálentumom, versben írnám ezt a jegyzetet, hiszen ma, április 11-én a költészet napja van. 1964 óta József Attila születésnapján tisztelgünk a költők és a költészet előtt – teszem hozzá, sűrűbben is tiszteleghetnénk. Igazolásképp Márai Sándort, a másik születésnapost hívom segítségül (Márai 1900-ban, József Attila 1905-ben született ezen a napon), aki szerint az égbolt is tele van költészettel, de a sírbolt is, a kutak mélye s a madarak zsigerei is, „minden, ami van, ami él, vagy valamilyen rezgésszám szerint hozzá tartozik ahhoz az ütemhez, mely a világot mozgatja és áthatja. A jó költő mindig erre az ütemre ügyel, figyelmesebben, mint a jambus-ra, vagy a trocheus-ra”. Máraitól tudjuk azt is, hogy József Attila (aki boldogult ifjúkoromban még a „munkásmozgalmi líra előfutáraként” szerepelt az iskolai tananyagban) látomásai, szóképei, titkos utalásai, az őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az egyetemes irodalomban. „Egy-egy szavával – írja – néha mélyebbre nyúlt, mint bárki más előtte”. Holott az igazi költészet – mily érdekes! – mindig a legegyszerűbb szavakat használja, még akkor is, ha a legnagyobbak szólaltatják meg. Hallgasd csak Petőfit! „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Ugyan ki szállna vitába Kosztolányi Dezsővel, aki szerint ez a legszebb magyar verssor? Ugyanő írja valahol: „A vers a költőnek a végtelennel való küzdelme, ki emberi nyelven nyújtja az istenit: a mulandóság formájában az örökkévalóságot.”
Kádár János
A képünkbe hazudott
Ami végig a levegőben lógott, bekövetkezett: 1956. november 4-én a szovjet megszállók elözönlötték Magyarországot. Úgy jöttek be, hogy valójában ki sem mentek.
