Ma ötven esztendeje, hetvenévesen halt meg Fekete István. Nevét ifjúsági regények, állattörténetek (Tüskevár, Téli berek, Vuk, Bogáncs) szerzőjeként emlegetjük. „Komolyabb” műveket is írt, ameddig tehette… Erős istenhitéről, emberségéről árulkodó első novellái Herczeg Ferenc Új Idők folyóiratában jelentek meg, és gyors sikert arattak – 1940-től már a Kisfaludy Társaság tagja, az ország 15 legjobb írójának egyike. A koppányi aga testamentumával és a Zsellérekkel díjakat nyert, utóbbi négy év alatt hét kiadást élt meg – szívszorító olvasmány. Nem politizál, csak leírja a valóságot. A Kun Béla utáni időkről így: „… ősz jött azután, s utána tél. (…) Szomorú, hideg, végtelen tél, mely alatt talán örökre fagyos marad a föld. Ami megmaradt a háborúból, rommá tette a bolsevizmus.”
A Rákosi-rendszer indexre tette, köteteit bezúzták, elégették. Az ÁVO elhurcolta, fél veséjét leverték, egyik szemére megvakították, végül egy katonai autóból egyszerűen kidobták a nyílt utcán. Évtizedes szilencium után ifjúságiregény-szerző lett… Kell-e kommentár?
Élete végén írja a Ballagó időben: „Hallgatom a szívem. Ha majd egyszer megáll, és elszakad a testemtől az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.”
Ő volt Fekete István, akinek rehabilitálására máig nem került sor. Neve A magyar irodalom története kötetben sem szerepel. Szégyen.
