Azokban az internet előtti „ólmos” években – még az átkosban – hírlapíró ember írógéppel fabrikálta a cikkét, ami aztán, apróbb-nagyobb kitérők után, kézirat formájában került le a nyomdába. (Igazi kéziratot képzeljünk el, a flekkpapíron hemzsegtek a különféle törlések, beszúrások, tipográfiai utasítások – el lehet képzelni a szegény szedőt, mire kiigazodott a sok krikszkraksz útvesztőiben.) A lapzárta környéki kapkodás miatt nem mindig volt felhőtlen a viszony nyomdász és újságíró között, sűrűn civódtunk, akár egy szenvedélyes délolasz házaspár.
A szedőterem volt a nyomdász és a hírlapíró találkozási pontja. Késő esti órán, lapzártakor itt kellett megjelennie a rovat ügyeletes munkatársának, hogy kéznél legyen az újságcsinálás utolsó fázisánál, az „adjusztálásnál”, az ólomsorok helyretételénél. Kezdő slapajként, ha éppen én voltam az inspekciós, bizony összeszorult a gyomrom, amikor benyitottam a szedőterembe, pedig a nyomdászember zord külseje mögött érző szív dobogott. Hogy befogadjon a csapat, annak egyetlen titka volt: sose játssza el az ember ott a nagy újságírót. Emlékszem, hányszor megesett, hogy a gépi szedő, bár nem volt tiszte, felszólt a szerkesztőségbe, ha szedés közben hibát talált a kéziratomban – és szinte mindig igaza volt. (Nagymellényű kollégáknak nem járt az ilyen.) És akit befogadtak, annak, mint cimborának, bizony a karcos kritikát is el kellett fogadnia. Így, az évek távolából, azt hiszem, sokat köszönhetek nekik.
Ma, a nyomdászok hagyományos János-napján ők jutottak az eszembe.
