Akinek 1950 szeptemberében még maradt illúziója a „népi demokráciával” kapcsolatban, azokban a napokban biztosan elveszítette. A Rákosi-féle Elnöki Tanács ekkor határozott törvényerejű rendeletben a hazai szerzetesrendek feloszlatásáról. (Csupán három férfi- és egy női rend fennmaradását engedélyezték.) A vezér úgy ítélte meg, a szerzetesrendek „a klerikális reakció” legfontosabb szervezetei. Előzetes felmérést persze nem végeztek az elvtársak, mindössze az egyházi vezetőknél „érdeklődtek”, tetszik-e nekik az új struktúra. Akik tudomásul vették, azokkal lepacsizott a Magyar Dolgozók Pártja, a mai MSZP elődje (őket utóbb „békepapoknak” keresztelte el a köznyelv), akik nem, azokat elvitte az ÁVH. (Mindszenty József hercegprímást már 1949 elején életfogytig tartó fegyházra ítélte a „független” magyar bíróság.) A lelkek gyámolítását átvették a szemináriumok és a Szabad Nép-félórák.
Magam a most kilencvenéves Bányai-Bavankiewicz László nyugalmazott plébánostól hallottam, hogyan zajlott az ÁVH újhatvani „templomlátogatása” azon az emlékezetes éjjelen. Hiába vették körül a templomot a hívők, az ávósok puskatussal agyba-főbe vertek mindenkit, betörtek a rendházba, az apácákat és a szerzeteseket eszméletvesztésig ütötték. A többi barbár fegyveres eközben Hatvan utcáit járta, reggelre vérben állt a város. Maga Péter Gábor ÁVH-vezér irányította a rohamosztagot. A reggel már az Andrássy (akkori nevén Sztálin) út 60. kazamatáiban érte az elhurcolt szerzeteseket. Ez történt ötvenben, Hatvanban, hetven éve.
Kíváncsian olvasnék erről egy blogbejegyzést a túlbérmálkozott Láriferitől.
