Románia ma nemzeti ünnepét tartja. 1918. december 1-jén mondta ki Gyulafehérvárra összehívott nemzetgyűlésük, hogy Erdély, a Partium és a Bánság (26 történelmi vármegyénk a hatvannégyből) ettől kezdve Románia része. (Hinnéd-e, hogy a kiszakított 103 ezer négyzetkilométer nagyobb, mint a megmaradt, csonka haza?) Odaát a Nagy Egyesülés napja örömünnep – nekünk szomorú mementó, el nem múló fájdalom. Természetesen a magyarlakta területeken is kötelező ünnepelni, a románság próbára teszi a megfosztott anyaország érzékenységét. Nem vitás, örömüket lelik benne: fájjon még jobban édes Erdély…
Persze nem minden magyarnak fáj… Gróf Károlyi Mihálynak biztosan nem fájt anno, hiszen kormánya ingyen bocsátott vasúti szerelvényeket a bevonuló román hivatalosságok rendelkezésére. De a budapesti Kempinski Hotelben 2002. december elsején, Adrian Năstase fogadásán megjelent magyar politikusoknak sem nagyon fájhatott – Medgyessy Péter miniszterelnök, Göncz Árpád exállamfő és MSZP-s, SZDSZ-es sleppjük derűsen koccintgatott a román kormányfővel.
Abban a bizonyos memorandumban román ígéretek is szerepeltek: teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára; egyenlő jog és teljes autonómia a megduzzadt ország összes felekezetének; korlátlan sajtó-, gyülekezési és egyesülési jog, miegyéb… Ígéret maradt szinte mind.
Azért szép emlék is köt minket december elsejéhez. 1800-ban ezen a napon születik a költő, aki majd Szózatba fogja önteni a máig éltető magyar reményt: „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Százezrek ajakán.” Higgyünk Vörösmarty Mihálynak!
