Jóérzésű médiafogyasztónak már egy ideje elege van a Magyar Péterrel kapcsolatos cifra hírekből, a családromboló és pártalapító történetekből, teli velük a padlás. Bár nyilván felröppennek még különféle szaftos sztorik a kivagyi kalandorról – hajaj! –, legtöbbünkben már összeállt a Magyar-portré. Minek terheljük tovább a gyomrunkat? (Innen kezdve egyébként is megy minden és mindenki magától – túlpörgött hősünk például előbb-utóbb a lecsóba.) Azért ha majd leülepszik a sértett spion rút története, lesznek itt bőséggel megszívlelendő tanulságok is az egészséges lelkületű emberek számára. Az egyik ilyet épp a minapi lapszámunkban pedzegette Huth Gergely kollégám (Az erő mindig alulról jön, április 10., szerda): „Magyar Péter kiugrása pél­dául jó alkalom a sokunkat irritáló egyéb magyarpéterek azonosítására és kiszorítására a kormányzás környékéről.”

Bizony ám! Merthogy kár is lenne tagadni vagy szemlesütve, füldugóval elmenni amellett, hogy milyen felemás indulatok jönnek felszínre az emberekből, amikor rádöbbennek: egy szimpla „miniszterférjségből” is milyen jól meg lehet élni. És visszaélni vele. Főleg, ha az illetőnek „hajlama” van az ilyesmire. Hab (romlott hab) a tortán: a köpönyeget váltó, sunyi hordószónok a mi adónkból kapta azokat a havi négymilliókat. Bicska kinyílik a zsebben, pulzusszám felszaporodik… Bizony, mondom néktek, a saját porta előtt sem árt söprögetni. Tiszta udvar, rendes ház. (Szinte már hallom az aggodalmaskodókat: nem lesz nekem valami bajom ebből a cikkből ebben a megveszekedett orbáni diktatúrában?)