Európa históriáját is alapjaiban befolyásolta a 907. július negyedikén vívott pozsonyi csata, a honfoglalást lezáró első honvédő háborúnk. Százezres nyugat-európai sereg rontott ránk Liutpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek vezetésével „kiirtani a magyarokat”. Árpád vezér negyvenezer könnyűlovast küldött a Pozsonnyal szemközti Duna-partra, hogy színlelt megfutásaival kifárassza, majd elűzze a támadókat. Taktikája bevált, az agresszorok jó része odaveszett, hajóik zöme a tüzes nyilak áldozataként a Duna mélyén végezte. Maga a kivagyi herceg is fűbe harapott, akárcsak érsek barátja. A nyugatiak bő évszázadig gondolni sem mertek újabb próbálkozásra, akkor is megbánták; István hadai szétverték a revánsra spekuláló II. Konrád császár seregét, még Bécset is elfoglalták. (1051-ben III. Henrik is „bepróbálkozott” Pozsonynál, neki meg a flottáját süllyesztette el egy Zotmund nevezetű szenvedélyes könnyűbúvár.)
Keveset tudunk a pozsonyi csatáról, és azt a keveset is elhallgatta előlünk a múltat végképp eltörölni akaró kommunizmus – a magyar diadal nem illett bele a „bűnös nép” koncepcióba. A „rendszerváltó” SZDSZ művelődéspolitikájában is jól látszott, hogy a liberálisok milyen igyekezettel ragaszkodnak a kultúra – benne a történelemtanítás – kézivezérléséhez. (Darabig az érettségiről is száműzték a tantárgyat.) Hát hogyne! Akinél a történelemoktatás gyeplője, azé a hatalom. Ismerős? Szinte csoda, hogy a győzelem millenniumára (1907) felállított tizenöt méteres turulszobor a kommunizmus éveiben is ott maradhatott a Gerecse sziklafalán.
Innen üzenjük kétfarkú Gergelynek: a XII. kerületi turult se kóstolgassa!
