Korabeli krónikák tanúsítják, már az akkori Nyugat-Európa is megérte a pénzét… A százezres, zömében német ajkú ármádia – ­Lotharingiai Károly Szent Liga-serege – 1686 nyarának elején indult a 145 éve török kézen lévő Buda alá. Nem a török kiűzése izgatta a hercegek, grófok vezette zsoldosokat, sokkal inkább a remélt javak. Ma úgy mondanánk, a kasszát keresték. (Mesés budai török kincsekről szólt a fáma.) A sereg ötödét kitevő magyarokat, a lovas hajdúkat eleinte nem is akarták bevenni az „internacionalista brigádba”, később is (amikor kiderült, hogy hosszúra nyúlik a harc) csak ágyútölteléknek szánták őket.

1686. szeptember másodikán került le Buda ormáról a lófarkas hadijelvény, de a java csak utána következett… Mint a tatárjárás idején. A győztesek, miután a néhány száz „eladható” fogoly kivételével mindenkit lemészároltak, kincsek után kutatva feldúlták a még épen maradt várat. A fővezér három nap szabad fosztogatást, „leánykérést” engedélyezett katonáinak. (Ismerős? Hogyne. Pár évszázaddal később majd a „felszabadító” szovjet ármádia kapcsán találkozunk hasonló „programmal”.) Ebbe aztán annyira belemélyedtek a daliák, hogy még az ostromtüzek oltásával sem törődtek. A város szinte valamennyi háza leégett.

Így tért vissza Európa Budára.

A folytatás sem érdektelen. A győztes rablólovagok a Habsburg Birodalom meghódított területének tekintették Magyarországot, Lipót császár még Erdélyt is „oltalma alá helyezte”, majd felszámolta a hajdúk évszázados szabadságát, jobbággyá tette őket. Hálából, amiért oroszlánrészt vállaltak a török kiűzésében.

Ízelítőt – előételt – kaptunk a művelt Nyugatból.