„Elhárult a kisantant beavatkozásának veszedelme” – írja november 4-én a Pesti Hírlap. A Magyar Távirati Iroda azt jelenti Párizsból, hogy a kisantant követeléseit viszautasítják. Benes csehszlovák külügyminiszter válasza után ugyanis, „amelyben a nagyköveti értekezlet álláspontját minden feltétel nélkül magáévá tette, úgy látszik, hogy minden fegyveres beavatkozás veszélye elhárult. Ami a mozgósítási költségek megtérítésére vonatkozó kérelmet illeti, a nagyhatalmak közvéleménye teljes mértékben egyetért abban, hogy ezt a kívánságot vissza kell utasítani.” Visszautasítják a csehek és szerbek kívánságát is, hogy a lefegyverzés ellenőrzésében működjenek közre. Semmiféle olyan változtatásról nem lehet szó, ami túlmenne a békeszerződés határozatainak keretein.
Bécsből arról adnak hírt a Neue Pressére hivatkozva, hogy a cseh kormánynak azt a választ adja a nagyköveti értekezlet: „A nagyhatalmak teljesítették a kisantant legfőbb kívánságait, Magyarország kötelességévé tették, hogy legkésőbb november 7-ig proklamálja a Habsburg-ház tagjainak trónfosztását.” Méltatják a magyar kabinetet: „A mozgósítási költségek megtérítése kérdésében a nagyantant ragaszkodik eddigi álláspontjához. A budapesti kormány lojális magatartásával szemben nem volna méltányos a puccskísérlet pénzügyi következményeiért a magyar népet tenni felelőssé, annál kevésbé, mert a kisantant a nagyhatalmak határozott kívánsága ellenére mozgósított, pedig a nagyhatalmak felhívták, hogy bízzék az ő beavatkozásuk eredményében.” Ezalatt a Deutsche Tageszeitung azt jelenti Rómából, hogy „a belgrádi olasz követ újabb erélyes lépést tett a délszláv kormánynál, amelyet felszólított, hogy tartózkodjék minden katonai akciótól Magyarországgal szemben.” A Reuters tömören közli: „A nagykövetek tanácsa felszólította a kisantantot, hogy szereljen le.”
A Habsburg-ház trónfosztását kimondó előterjesztés vitájában 4-én Bethlen István leszögezi: „a javaslat nem a normális alkotmányos életünk fejlődésének a következménye, hanem elkerülhetetlenné tették a két utolsó hét eseményei.” Kiemeli, hogy két körülmény változtatta meg rövid idő alatt a helyzetet: „egyfelől az a könnyelmű kísérlet, amelynek áldozatává vált a király és a dinasztia, valamint a nemzet nyugalma is, másfelől az a mohó törekvés, amely ezen kísérlet nyomán szomszédainknál jelentkezett, hogy belső ügyeinkbe beavatkozzanak és hogy fegyveres erővel rákényszerítsenek bennünket azon követelések teljesítésére, amelyeket velünk szemben felállítottak.” Hozzáfűzi azonban: „a magyar kormány és a magyar nemzet nevében ünnepies óvást kell emelnem minden külföldi beavatkozás ellen. […] hiszen a magyar kormány azt, amit tett, önszántából tette”, s az egyoldalú restaurációval szemben a magyar kormány szegült ellen és tette lehetetlenné. Szerinte az eseményeket csak ürügyül használták fel ellenünk, „nemcsak a belügyeinkbe avatkoztak be, hanem még a trianoni szerződésen túlmenő követeléseket is támasztottak. […] Én csak jelzem, hogy mely kérdésekről volt szó: Magyarország lefegyverzéséről.” Megjegyzi: „csak mosolyognom lehet afelett, hogy még a mozgósítási költségeket is reánk akarták róni, holott mi a magunk részéről mindent elkövettünk, hogy az a cselekvés, amely az ország belső nyugalmát megbontotta, lehetetlenné tétessék.” Úgy véli, azért akartak beavatkozni mások, „hogy ennek a nemzetnek szabad elhatározása befolyásoltassék. A magyar nemzetnek azonban ezen beavatkozás ellenére is a békés utat kell választania és kell hogy továbbra is azt válassza. Mikor a magyar nemzet ezt teszi, akkor remélem végre le fog esni Európa szeméről az a hályog, amely eddig vaksággal sújtotta Európát, mert eddig minket úgy állítottak a világ elé, mint békebontókat. Mint olyanokat, akik fegyverkezünk, akik más államok belügyeibe törekszünk beavatkozni, s akik agresszív célokat és szándékokat követünk. Most végre láthatja Európa, hogy Közép-Európa békéjét mi mentettük meg. Most láthatják, hogy nem a mi agresszivitásunk, hanem mások agresszivitása volt az, amely Közép-Európa békéjét fenyegette.” Hangsúlyozza: velünk szemben az a magyarázata az agresszív fellépésnek, „hogy Magyarország ma sem szűnt meg a Kárpátok medencéjén belül gyarorolni azt az erkölcsi vonzerőt, amely szinte észrevétlenül húzza vissza az elszakított részeken lakó népeket Szent István koronájához, s amely vonzerőt az utódállamok a népeikre sohasem voltak képesek gyakorolni.” A kisantant megalakulásának és ellenségességének okaira is kitér. „Előttünk eddig érthetetlen volt, hogy miért van szükség egy olyan államszövetségre, amely 42 millió alattvalót egyesít egy államszövetségben egy hét és fél millió lakossal bíró állammal szemben. Én azt hiszem, a mostani események után egész Európa előtt világossá lesz, hogy miért volt erre szükség. Mert vagy defenzív ez a szövetség és akkor ez nyílt bevallása volna annak a belső gyengeségnek, amelyben ezen államok leledzenek, vagy nincs rá szükség. S ha defenzív szempontból nincs rá szükség, akkor csakis agresszív szempontból lehet szükséges.” Rávilágít: „nem azért beteg Közép-Európa helyzete, mintha mi beteges ambíciókat táplálnánk. Hanem azért, mert még ennek a gyenge Magyarországnak a szomszédságát sem akarják megtűrni. És beteg azért, mert visszaadták ugyan Magyarország függetlenségét, ellenben elvették ennek a függetlenségnek minden attribútumát.” Úgy összegez: a beteggé tétel után a direkt beavatkozás útjára próbáltak lépni velünk szemben, ami ellen „csak egy fegyverünk van: szilárdan ragaszkodjunk a békéhez. Lehet, hogy vannak ebben a Házban emberek, akik ezt a politikát gyáva politikának fogják minősíteni, azonban nem gyáva politika az, amely nem megy fejjel neki a falnak. Mi ezentúl is kérjük a magunk részére a nagyhatalmak jóindulatát, mert mi a békés politika ösvényein akarunk megmaradni.” A nemzetgyűlési napló zárójeles megjegyzése: „Hosszantartó élénk éljenzés és taps a Ház minden oldalán.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!