időjárás -1°C Mária 2021. December 8.
logo
Ez történt száz év

A Habsburgok trónfosztására szólítja fel Magyarországot az antant

Megyeri Dávid
2021.11.03. 21:15 2021.11.03. 21:29
A Habsburgok trónfosztására szólítja fel Magyarországot az antant

Az antant a kivédett királypuccs után a Habsburg-ház trónfosztását írja elő számunkra. A kisantantnak viszont megtiltják a beavatkozást. Bethlen István a szomszéd államok agresszivitásában a gyengeség jelét látja. A miniszterelnök kijelenti: ragaszkodik a békéhez, s nem gyáva politika az, amely nem megy fejjel a falnak. Tisza István meggyilkolásának harmadik évfordulóján a sajtó előre tervezettnek nevezi a terrorakciót. A kormányzó kegyelmet ad a királyi államcsíny-kísérlet, a nyugatmagyarországi felkelés, s a forradalmak résztvevőinek.

Kezdenek csitulni IV. Károly, a jogainak gyakorlásáról régebben már lemondott király váratlan puccskísérletének nemzetközi hullámai, miután a Bethlen István vezette konzervatív magyar kormány jól kezelte a rendkívül nehéz helyzetet. Az antant hatalmak budapesti követei jegyzéket nyújtanak át október 31-én a miniszterelnöknek, amelyben a Habsburg-ház detronizációját tartják szükségesnek. „A nagykövetek tanácsa, amely megelégedéssel látta, hogy a magyar kormány megfelelő intézkedéseket tett azon célból, hogy Károly exkirály újabb kísérletének rögtön véget vessen, ennek dacára megállapította, hogy mindeddig a magyar kormány nem tett eleget a szövetséges hatalmak azon határozatának, amely a trónvesztés proklamálásának szükségességéről szól. A trónról való lemondás, amelyre úgy látszik, hogy rá akarja bírni az exkirályt, nem tekinthető ezen határozat végrehajtásának.” Hozzáteszik: „aggodalommal vannak eltelve a növekvő izgatottság miatt, amelyet a restaurációnak ezen újabb kísérlete a Magyarországgal szomszédos államokban előidézett és tevékenyen közreműködnek annak lecsillapításában.” Mindemiatt „felszólítják a magyar kormányt, hogy proklamálja haladéktalanul Károly exkirály trónvesztését és hogy ezt a trónvesztést a nagykövetek tanácsának 1920. február 4-én és 1921. április 1-én hozott határozata értelmében terjessze ki egyidejűleg a Habsburg-ház valamennyi tagjára.”

A Bethen-kabinet válaszát is közzéteszik. „Tekintve, hogy a magyar kormány az ország jelenlegi súlyos helyzetében, melyet a szomszédos államok fokozódó katonai intézkedései idéztek elő, rá van utalva a szövetséges nagyhatalmak támogatására, a kormány számára jelenlegi kényszerhelyzetében nem volt más választás, mint a nagyhatalmaknak ezt az újabb határozatát elfogadni.” Leírják: a minisztertanács egyhangúlag hozta meg döntését, amit nemcsak az antant-nagyhatalmakkal, hanem a csehszlovák, a jugoszláv és a román államok budapesti képviselőivel is közöltek. „Minthogy az antant-nagyhatalmak kívánságának a törvényhozás által való elfogadására záros határidőt szabtak, a kormány a nemzetgyűlés sürgős összehívása iránt a szükséges intézkedéseket megteszi.”

„Elhárult a kisantant beavatkozásának veszedelme” – írja november 4-én a Pesti Hírlap. A Magyar Távirati Iroda azt jelenti Párizsból, hogy a kisantant követeléseit viszautasítják. Benes csehszlovák külügyminiszter válasza után ugyanis, „amelyben a nagyköveti értekezlet álláspontját minden feltétel nélkül magáévá tette, úgy látszik, hogy minden fegyveres beavatkozás veszélye elhárult. Ami a mozgósítási költségek megtérítésére vonatkozó kérelmet illeti, a nagyhatalmak közvéleménye teljes mértékben egyetért abban, hogy ezt a kívánságot vissza kell utasítani.” Visszautasítják a csehek és szerbek kívánságát is, hogy a lefegyverzés ellenőrzésében működjenek közre. Semmiféle olyan változtatásról nem lehet szó, ami túlmenne a békeszerződés határozatainak keretein.

Bécsből arról adnak hírt a Neue Pressére hivatkozva, hogy a cseh kormánynak azt a választ adja a nagyköveti értekezlet: „A nagyhatalmak teljesítették a kisantant legfőbb kívánságait, Magyarország kötelességévé tették, hogy legkésőbb november 7-ig proklamálja a Habsburg-ház tagjainak trónfosztását.” Méltatják a magyar kabinetet: „A mozgósítási költségek megtérítése kérdésében a nagyantant ragaszkodik eddigi álláspontjához. A budapesti kormány lojális magatartásával szemben nem volna méltányos a puccskísérlet pénzügyi következményeiért a magyar népet tenni felelőssé, annál kevésbé, mert a kisantant a nagyhatalmak határozott kívánsága ellenére mozgósított, pedig a nagyhatalmak felhívták, hogy bízzék az ő beavatkozásuk eredményében.” Ezalatt a Deutsche Tageszeitung azt jelenti Rómából, hogy „a belgrádi olasz követ újabb erélyes lépést tett a délszláv kormánynál, amelyet felszólított, hogy tartózkodjék minden katonai akciótól Magyarországgal szemben.” A Reuters tömören közli: „A nagykövetek tanácsa felszólította a kisantantot, hogy szereljen le.”

A Habsburg-ház trónfosztását kimondó előterjesztés vitájában 4-én Bethlen István leszögezi: „a javaslat nem a normális alkotmányos életünk fejlődésének a következménye, hanem elkerülhetetlenné tették a két utolsó hét eseményei.” Kiemeli, hogy két körülmény változtatta meg rövid idő alatt a helyzetet: „egyfelől az a könnyelmű kísérlet, amelynek áldozatává vált a király és a dinasztia, valamint a nemzet nyugalma is, másfelől az a mohó törekvés, amely ezen kísérlet nyomán szomszédainknál jelentkezett, hogy belső ügyeinkbe beavatkozzanak és hogy fegyveres erővel rákényszerítsenek bennünket azon követelések teljesítésére, amelyeket velünk szemben felállítottak.” Hozzáfűzi azonban: „a magyar kormány és a magyar nemzet nevében ünnepies óvást kell emelnem minden külföldi beavatkozás ellen. […] hiszen a magyar kormány azt, amit tett, önszántából tette”, s az egyoldalú restaurációval szemben a magyar kormány szegült ellen és tette lehetetlenné. Szerinte az eseményeket csak ürügyül használták fel ellenünk, „nemcsak a belügyeinkbe avatkoztak be, hanem még a trianoni szerződésen túlmenő követeléseket is támasztottak. […] Én csak jelzem, hogy mely kérdésekről volt szó: Magyarország lefegyverzéséről.” Megjegyzi: „csak mosolyognom lehet afelett, hogy még a mozgósítási költségeket is reánk akarták róni, holott mi a magunk részéről mindent elkövettünk, hogy az a cselekvés, amely az ország belső nyugalmát megbontotta, lehetetlenné tétessék.” Úgy véli, azért akartak beavatkozni mások, „hogy ennek a nemzetnek szabad elhatározása befolyásoltassék. A magyar nemzetnek azonban ezen beavatkozás ellenére is a békés utat kell választania és kell hogy továbbra is azt válassza. Mikor a magyar nemzet ezt teszi, akkor remélem végre le fog esni Európa szeméről az a hályog, amely eddig vaksággal sújtotta Európát, mert eddig minket úgy állítottak a világ elé, mint békebontókat. Mint olyanokat, akik fegyverkezünk, akik más államok belügyeibe törekszünk beavatkozni, s akik agresszív célokat és szándékokat követünk. Most végre láthatja Európa, hogy Közép-Európa békéjét mi mentettük meg. Most láthatják, hogy nem a mi agresszivitásunk, hanem mások agresszivitása volt az, amely Közép-Európa békéjét fenyegette.” Hangsúlyozza: velünk szemben az a magyarázata az agresszív fellépésnek, „hogy Magyarország ma sem szűnt meg a Kárpátok medencéjén belül gyarorolni azt az erkölcsi vonzerőt, amely szinte észrevétlenül húzza vissza az elszakított részeken lakó népeket Szent István koronájához, s amely vonzerőt az utódállamok a népeikre sohasem voltak képesek gyakorolni.” A kisantant megalakulásának és ellenségességének okaira is kitér. „Előttünk eddig érthetetlen volt, hogy miért van szükség egy olyan államszövetségre, amely 42 millió alattvalót egyesít egy államszövetségben egy hét és fél millió lakossal bíró állammal szemben. Én azt hiszem, a mostani események után egész Európa előtt világossá lesz, hogy miért volt erre szükség. Mert vagy defenzív ez a szövetség és akkor ez nyílt bevallása volna annak a belső gyengeségnek, amelyben ezen államok leledzenek, vagy nincs rá szükség. S ha defenzív szempontból nincs rá szükség, akkor csakis agresszív szempontból lehet szükséges.” Rávilágít: „nem azért beteg Közép-Európa helyzete, mintha mi beteges ambíciókat táplálnánk. Hanem azért, mert még ennek a gyenge Magyarországnak a szomszédságát sem akarják megtűrni. És beteg azért, mert visszaadták ugyan Magyarország függetlenségét, ellenben elvették ennek a függetlenségnek minden attribútumát.” Úgy összegez: a beteggé tétel után a direkt beavatkozás útjára próbáltak lépni velünk szemben, ami ellen „csak egy fegyverünk van: szilárdan ragaszkodjunk a békéhez. Lehet, hogy vannak ebben a Házban emberek, akik ezt a politikát gyáva politikának fogják minősíteni, azonban nem gyáva politika az, amely nem megy fejjel neki a falnak. Mi ezentúl is kérjük a magunk részére a nagyhatalmak jóindulatát, mert mi a békés politika ösvényein akarunk megmaradni.” A nemzetgyűlési napló zárójeles megjegyzése: „Hosszantartó élénk éljenzés és taps a Ház minden oldalán.”

A Hermina úti Róheim-villa, ahol gróf Tisza Istvánt meggyilkolták                                                                                                                                               Fotó: Wikipédia

Országszerte megemlékeznek gróf Tisza István volt miniszterelnöknek az 1918. október végi, álforradalmi puccs első napján, 31-én történt meggyilkolásáról. A Pesti Hírlap november 2-án írja: „ezen a napon a nemzeti függetlenség kinyilvánítása egybeesett és összeszövődött Tisza István előre tervezett és szervezett meggyilkolásával: ez leszen ennek a napnak a történelmi bélyege, amely minden időkre végzetes árnyékot borít rá. […] A mi őszirózsás forradalmunkról azt kellene mondani, hogy már az első napon megette önmagát, megcáfolta és csúffá tette saját eszméi jelentőségét, mert Tisza István véres teteme a forradalom keresztútján már az első napon jelezte, hogy a megváltó-hivatás becstelen kalandorok kezébe került és a nagy felszabadulás örve alatt a magyar nép legszentebb vágya egy összetoborzott csőcselék terrorisztikus cégévé aljasult.”

Horthy Miklós kormányzó 5-én amnesztiában részesíti a királypuccs, valamint a nyugatmagyarországi felkelés résztvevőit. Mint írja, „megbocsátást kívánok gyakorolni azokkal szemben, akik a magyar néplélek hagyományos érzéseinek hatása alatt az ország helyzetének és valódi érdekeinek félreismerésével vagy lelkiismeretlen ámítók által félrevezetve és megtévesztve, öntudatlan részesei lettek a fennálló alkotmányos rend és uralom ellen legutóbb intézett támadásnak, másrészt hazafias érzésük megértő méltánylásával azokkal szemben is, akik önfeláldozó készséggel siettek a megcsonkításra ítélt haza területi épségének önhatalmú védelmére, amennyiben a törvényes jogrend ellen vétettek.” Ez kiterjed a forradalmak idejére is: „a feledés fátyolát kívánom borítani azokra a nem nyereségvágyból elkövetett bűncselekményekre is, amelyeket a bűnös forradalmak szenvedései nyomán keletkezett szenvedélyek és indulatok hatása alatt követtek el.”