Nem igazán kedvelem a közvélemény-kutatókat. Tisztelet a kivételnek, de sok a nyomulós, kérdéseikben gyakran ott lapul a remélt válasz. Alább egy rendhagyó, több évtizedes felmérés részleteibe avatom be az olvasót.

Az érdeklődő hölgy arról kérdezett, mik a médiaszokásaim, melyik rádiót hallgatom, melyik tévét nézem, járatok-e újságot, és ha igen, ­miért épp azt, amikor annyi más is kapható.

Váratlanul ért a médiakutató érkezése, épp a lakásba besunnyogó tarka nőstény macskának ciccogtam a sezlon alatt (oda osont be a piszok), amikor a kapucsengő megszólalt, vagyis egy olyan pillanatban jött, amikor az emberben nincs igazán letisztulva a saját sajtómércéje, ellenben borzasztóan ingerült az arcátlan macska miatt, mellkasa zihál, a papucsa meg fordítva van a lábán. Mondtam is mindjárt, bocsánat, bejött ez a pimasz macska, csak kapjam el a nyomorultat, hajítom rögtön a virágágyásba. Erre a hölgy is elkezdett ciccegni, vagyis innét kezdve már ketten ciccegtünk négykézlábra ereszkedve – ha ekkor betoppan a feleségem, nem tudom, mit mondok.

Persze a kérdések sem maradtak el. Hány rádió van a házban, hány szól egyszerre, miért szól, kinek szól, meg hogy hírműsorokat hallgatok-e vagy a lakodalmas rockot. Még cifrább volt a család televíziózási szokásait firtató kérdéskör: hányan ülünk egyszerre a készülék előtt, szidjuk-e a politikusokat vagy csak lehalkítjuk a nagyon ordenárékat. A gagyisajtóhoz való viszonyomról is érdeklődött a hölgy, mire kifejtettem, viszolygok tőlük, szakadjon rájuk az újságosbódé. (Erre nem volt rubrika a nyomtatványon.) Meggyőzhettem a vendégemet, mert gyorsan elcsomagolt, én meg újra négykézlábra ereszkedtem macskát ciccegetni.