Egykori öttusázók találkozója volt szombaton a Pest vármegyei Pátyon, a Bellandor Lovasklub telepén. (Az obsitosok egyikeként én is ott lehettem.) Nagy csapat a mi kis pentatloncsapatunk, igazi közösség. Az öttusa Trianonja óta különösen…
Emlékezni jöttünk arra az igazi öttusára, amitől tavaly nyáron kellett elbúcsúznunk, arra a modern pentatlonra, amit még az újkori olimpiák életre hívója, Pierre de Coubertin báró álmodott meg: „Kell legyen egy sportág, amely a férfiasság mintaképe.” Ebből született a sportág: lovaglás, vívás, lövészet, úszás és futás. Nekünk, magyaroknak különösen a szívünkhöz nőtt, hiszen az olimpiák örökrangsorát tíz arannyal mi vezettük. A számok sorrendjét olykor változtatták, ám a tusák mindig ugyanazok maradtak – egészen a párizsi játékokig… Hivatalos helyen ugyanis addigra kimondatott: „A lovaglás akadályt jelent az öttusa továbbfejlődésében.” (Helyére valami testidegen, fals ugribugri került.) Számított is az évszázados hagyomány, az olimpiai eszme, Coubertin szelleme, a versenyzők könnye… A brutális jelenkornak útjában volt a meleg tekintetű, kócos sörényű öttusaló, száműzte hát. Erdőből a madárdalt.
