Ahogy mondani szoktuk, az élet nagy rendező. A szomorújátékoknak is mestere.
Ezen merengtem minap, amikor arról jött hír, hogy a halálra ítélt öttusa egyik hazai edzőapostola, Nyulászi András mesteredző, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének birtokosa, a „Tanár Úr” is itt hagyott bennünket. Mindkettejüket – a sportágat is, mesterét is – múlt időbe zárta a sors.
Hogy a kilencvenesztendős mester, az Újpesti Dózsa öttusaszakosztályának megalapítója, világnagyságok felfedezője, edzője elment, az sajnos az élet rendje. Azzal viszont nem tudok megbékélni, miért jutott ugyanerre a végre Pierre de Coubertin báró modern pentatlonja. Rejtély. Hiszen éppen ő, az újkori olimpiák életre hívója álmodta meg a legendás öttusát: „Kell legyen egy sportág, amely a férfiasság mintaképe.”
Ebből az ötletből született a pentatlon: lovaglás, vívás, lövészet, úszás, futás. (Hogy mi benne a legvonzóbb? Talán az, hogy egymással homlokegyenest más sportágakban kell „tusakodni”. Egészen más kell a lüktető víváshoz, mint az idegrendszert kikapcsoló, álmos lövészethez, más az edzésmonotóniát követelő úszáshoz, futáshoz, megint más az erélyt, szuggesztivitást igénylő lovagláshoz. Az öttusázó a sokoldalúsága révén lett a sport polihisztora.)
Ezért is volt annyira megdöbbentő, hogy a Nemzetközi Öttusaszövetség a tavaly őszi kongresszusán kimondta: a lovaglás a 2024-es olimpia után már nem lesz része a sportágnak. Egyfajta mesterséges „akadályversenyt” iktatnak be helyette. Édes Istenem!
A párizsi játékokon búcsúzik az igazi – a „lovas” – öttusa: 1912–2024 – élt 112 évet.
A hivatalos „magyarázat” szerint „a lovaglás akadályt jelent az öttusa fejlődésében gyakorlati és anyagi szempontból is”. No igen. Meg kell felelni az üzleti elvárásoknak, főképp a nézettségnek, hogy eladható reklámhordozó legyen az egész a tévében, az újságokban, mindenütt.
Szomorú vége lett Nyulászi Tanár Úr legendás sportágának. Lovaglás nélkül olyan az öttusa, mint az erdő madárdal nélkül. Nekünk, magyaroknak különösen a szívünkhöz nőtt. Ha másért nem, mert az olimpiák örökrangsorában mi álltunk az élen kilenc arany-, nyolc ezüst- és hat bronzéremmel. Egyéniben öt bajnokunkért szólt a magyar himnusz. Felállva sorolom őket: Németh Ferenc, Török Ferenc, Balczó András, Martinek János, Vörös Zsuzsa.
Jómagam úgy hatvan éve vagyok benne az öttusában. Nyakig. Attól a csodálatos naptól kezdve, amikor a Kertész utcai elemi iskola testnevelő tanára, Nyulászi András nekem szegezte a kérdést: aztán lenne-e kedvem az öttusához? Nem kellett kétszer kérdeznie… (Tanár Úr maga is kiváló versenyző, többszörös bajnok volt, méghozzá az azóta megszűnt téli öttusában – lovaglás, vívás, lövészet, sífutás, -lesiklás –, sőt a síelő szakágban is az elsők közt jegyezték.)
