Még a tízet sem töltöttem be, amikor már a hét hat napján, télen-nyáron hajnalban keltem, hogy le ne késsem a reggeli úszóedzéseket. Hat órakor kezdődtek a tréningek, s ahhoz, hogy odaérjek az öreg Császárba, legkésőbb öt tízkor ki kellett pattannom az ágyból. Pattannom? Kászálódnom, vacognom, keseregnem… De mese nem volt, hiszen nyolckor már csöngettek az iskolában.
Akkortájt, a hatvanas évek elején még nemigen voltak fedett uszodák Budapesten. Az úszók, pólósok, öttusázók zöme a legnagyobb zimankóban is nyitott medencében gyakorolt. Ma is vacogni kezdek, ha visszabújok annak a tizenéves legénynek a bőrébe, aki pajtásaival naponta ott reszketett a Csaszi nyitott ötvenes medencéjének rajtkövénél a koromsötét januári hajnalokon. – Mire vártok? – nógatott a Tanár Úr. – Ugorjatok már! – Nem volt apelláta.
Áldom a Tanár Úr nevét. Évtizedek távolából mondom, kellettek azok a zord hajnalok. Ha újrakezdhetném, ugyanezt tenném. Csak kaptam azoktól a reggelektől. Nyolc órakor, amikor kipiroslott arccal beértem (berobogtam az utolsó percben) az osztályterembe, valami fölszabadító érzés, amolyan magabiztosságféle áradt el bennem, ahogy körülnéztem. Győztesek éreznek ilyesmit a célban.
Kicsit elszaladtam a szomorú hírektől.
In memoriam, öttusa! Isten veled, Tanár Úr!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!