Apa a játszótéren

Az Almássy teret sajátos háromszögben közre-fogó házakat vizsgálgatom. Két-, három-, mi több, ötszintes épületek átgondolatlannak tűnő karéja. Többségük – amennyire meg tudom ítélni – azonos időben épült. A vasminiszter, Baross Gábor korának külföldi ihletettségű stílusjegyei Rottenbiller főépítész úr kézjegyével honosítva. A klasszicizáló homlokzatok előtt posztmodern hivalkodásban fogant mászókák ágaskodnak. Fegyveres őr óvta, pedáns rendben tartott önkormányzati játszótér. A kapukat sötétedéskor zárjuk! – figyelmeztet a magas kerítésre erősített tábla.Nézem a lányomat. Felemás érzés kísért meg. Az egyik fele kellemesen átmelegít a hidegben. Derűs, akár a harmincas–negyvenes évek vallási tárgyú tucatfestményei. Legalábbis én mindig ilyesfélét érzek e képek láttán, vitrinektől zsúfolt, dohszagú szobákban. „Milyen önálló! Milyen ügyes, okos, nagy lány!” Efféle közhelyek csiklandozzák lelkemet. Ilyenkor derűsen mosolygok, a kicsit figyelve. Már egyedül öltözködik. Sőt a harisnyanadrágba is segítség nélkül bújik. De még azt is tudja, melyik ruhadarabot komódja melyik fiókjában találja. Mi több, egyedül megy vécére. Nem kell felhívni figyelmét a sürgető szükség közeledtére. S már nem kell strázsálni a résnyire nyitott vécéajtóban. Másrészt szorongok. Tudom, napról napra feleslegesebbé válok itt, a többi apróság közt felnőttként, akár bármely szülő. Marad a felelősség. Ha valami helytelent cselekedne, én vinném el a balhét.– Melyikünk ér előbb oda? – visítja egy kisfiú. A hang irányába kapom a fejem. Lányom már félúton szaporázza lépteit a kijelölt célfelé. Lelkesen rohan, de a fiúcska ügyesebb.Ki tudja, milyen barátokat választ majd?Nyolc-kilenc éves fiúkból álló hangos társaság szállja meg a játszóteret. Mindössze öten vannak, mégis úgy viselkednek, mintha rajtuk kívül senki nem lenne a parkban. Tipikus belvárosi utcakölykök. Annyira arcátlanok, hogy az ember legszívesebben gondolkodás nélkül pofon kapná mindegyiket. Szotyolát köpködve veszik birtokukba a közeli mászókát.– Ott a Péter! – üvölt fel egyikük.A nevezett minden bizonnyal komoly tekintéllyel bírhat. A fiúk rohanva veszik körül azutca túlsó oldalán. Visszafelé jöttükben elcsípem, miről beszélnek.– Mondd el a kicsinek! – így Péter. Közben ledobják magukat a játékra. Körbejár a szotyolás zacskó.– Tud róla – köp a kavicsra egyikük.– A csapat... a banda tagja akar lenni – vesz egy magot a másik. – Tud már róla.– Nem mehetünk vissza többet. Még én sem.– Mi kipakoltuk a szekrényt, de nem törtük össze.– Apád tud róla? – kérdi Pétertől a dzsoggingot és tarka sportcipőt viselő fiú. Ő a társaság legszegényesebben öltözött tagja. Ruháikból ítélve nem az alsó tízezer sarjai. Mint minden kiskamasz, szolgai módon követik a divatot. Egyéniségük felhígul a magas talpú, holdjáró lábbelik, a kapucnis pulóverek, a valószínűtlenül trapéz, oldalzsebes nadrágok egyformaságában. Persze lehet, hogy mindegyik ruhadarab olcsó, ám ügyes kínai utánzat. Ki tudja? Mindenesetre kimért lassúsággal használják a menő szófordulatokat, kifejezéseket. Nem paráznak sokat a témán, húznak hintázni.Hiába, mégiscsak gyerekek.Lányom után kutatok a tekintetemmel. A távoli mászókán kapaszkodik felfelé. Egyedül. Még egyedül.