Médiaistenség bajban

Talán egy esztendeje is van már, hogy megírtam egy történetet ezeken a hasábokon. Megismétlem: Ceausescu kivégzésének évfordulóján az egyik német televízió szerkesztőt küldött Bukarestbe riportot készíteni, vajon hogyan vélekednek a románok a Ceausescu-rendszerről, a „régi időkről”, magáról a diktátorról (Kárpátok géniusza stb.), és hogyan a szabadságról. Egyik legkedvesebb barátom, a kolozsvári születésű operatőr rendszeresen dolgozott a németeknek, mivel tökéletesen beszéli a román nyelvet. Akkor is őt kérték fel, együtt utazott a német szerkesztővel, forgattak már napok óta, amikor is egy este felhívták őket telefonon a televízió németországi központjából. Érdeklődtek, hogy s mint, milyen anyagok készültek, majd egyszer csak a következő kérdést tette fel az arctalan nagyfőnök: – És olyan anyagotok van már, hogy egy lepusztult külsejű román melós virágot tesz Ceausescu sírjára, aztán hosszan kivillamosozik valami külvárosi lakótelepre, bemegy a lakásába, a konyhában gyertyát gyújt, és arról beszél, hogy mennyivel jobb volt régen, amikor még élt a kondukátor?– Hát ilyen speciel nincs... – felelte a barátom.– Akkor holnap adjatok valakinek száz márkát, és majd lesz! – hangzott az instrukció onnan a művelt Nyugatról.Barátom másnap hazautazott. Azóta nem dolgozik a német televíziónak. Azonban önök, kedves olvasók emlékezzenek vissza, 1991–92 táján ellepte a nyugati a sajtót az a vélekedés, hogy mi, itt az ázsiai félvad pusztaságok szélén gyűlöljük a szabadságot, és visszavágyunk a kommunizmusba. Száz márkákért készültek az ilyen riportok, hogy a gömbölyded burgerek és citoyenek szörnyülködhessenek kicsit, a nyugati baloldali értelmiség pedig igazolhassa azt a tételét, azt a rögeszméjét, hogy lám, nem is volt olyan sok baj azzal a kommunizmussal, most, hogy vége, visszasírja minden alattvalója. És valószínűleg örültek az ilyen riportoknak azok a gazdasági körök és politikusok is, akik megrémültek az Európai Unió bővítésétől, akik gyarmatokat akartak (akarnak) látni ebben a régióban, akik tizenegy esztendővel a XX. század legundorítóbb diktatúráinak bukása után még mindig azon vitatkozgatnak, vajon mi itt, Kelet-Közép-Európában elég felkészültek s főleg méltók vagyunk-e, hogy lábunkat a fényességes Nyugat küszöbére tegyük.Ez a fenti kis történet – ez minden történet.A modernkori média elirigyelte Hollywoodtól az „álomgyár” státusát, és szakmányban valóságot gyárt. Vagy megrendelésre, vagy a nézettségi indexek kívánalmai szerint. Mindez szemérmesen kezdődött. Mondhatni összekacsintva, mosolyogva. Emlékezzenek csak pár cseh fiatal zseniális húzására, az olajfalókról készült „dokumentumfilmre”. Lélegzet-visszafojtva nézte a világ, hogy micsoda élőlényt produkált az evolúció, aztán az alkotók leleplezték önmagukat, és a szemünk közé nevettek, mondván, lám-lám, azt teszünk veletek, amit csak akarunk.Ekkor még volt erkölcs. Ez még csak jelzés volt, hogy a média – mint kiélesített fegyver – bármire képes, jó lesz vele vigyázni. Aztán hamarosan megbukott egy német „sztárriporter”, aki éveken át hamis interjúkat, megrendezett riportokat, pénzért készült valóságot szállított az elhülyült fogyasztóknak.De ez csak a jéghegy csúcsa.És mostantól legyünk nagyon pontosak! Megbukott Magyarország egyik „sztárriportere”. Enynyi történt. Frei Tamás a modernkori média bevett szokásai szerint pénzért gyártott valóságot. Megfizetett egy embert, egy diák-színjátszóköri statisztát, amúgy tisztes bolti eladót, hogy játssza el egy rettenthetetlen orosz bérgyilkos szerepét. Egy nagyon nagy ország nagyon sok millió polgárából választott valakit, egy szürke eminenciást, és joggal gondolta, ebből nem lehet baj. De lett. Ugyanis Frei Tamás nem mérte fel az önnön pszichológiai állapotából következő veszélyeket. Pedig nagyok ezek a veszélyek. Aki valóságot akar hazudni, mégpedig szenzációsat, s közben tudja – ő legalább tudja! – mit is művel valójában, az vagy megretten, vagy „elmegy a falig”.Frei Tamás elment a falig. Vagy azon túl is, kicsivel. Olyan kérdést írt bele a statisztának szóló forgatókönyvbe a szenzáció végett, amelyet nem lett volna szabad. Ízlésbéli és morális veszélyérzete hagyta cserben, pedig Frei nem buta és nem tehetségtelen, nem véletlenül járt Moszkvában az IMO-ra, a szovjet diplomataképzőbe, ahová – és ezt minden gúny nélkül mondom – nem vettek fel akárkit. És mégis megkérdezte a derék szatócstól, hogy mennyiért ölné meg a magyar miniszterelnököt. Ha ezt az egyet nem kérdezi meg, továbbra is gyárthatta volna a valóságot. Meglelhette volna még éveken át az ebolavírust rejtő bokrot, menekülhetett volna veszélyes tűzharcból úgy, hogy azért menekülő csónakjának nagytotálja is meglegyen a partról... De Frei elrontotta.Pedig nem rajtunk múlt. „Ő legalább tudta, mit művel” – írtam néhány sorral feljebb, s ebben a kijelentésben benne van egy másik állítás: nézők, fogyasztók milliói nem tudták és nem tudják, szerte a világon. És itt álljunk meg egy pillanatra! Tegyük fel az egyetlen fontos kérdést: miért nem tudták, miért nem tudják? Miképpen létezhet, hogy emberek elhiszik: egy bérgyilkos odaül őfelsége, a média kamerája elé, és saját arcával beszámol a munkájáról. Ez maga a lehetetlenség. És mégis... Én láttam – azt hiszem – a tökéletes fogyasztót. Amerikában láttam őt. Háza garázsában beült az autójába. Elhajtott a bankba, ahol nem kellett kiszállnia ahhoz, hogy készpénzt vegyen fel. A pénzzel elhajtott a szupermarketba, nem szállt ki, csak odaadta listáját az alkalmazottnak, aki összeszedte a holmikat, s mindent szépen bezacskózva betett a csomagtartóba. Fogyasztó pedig hazahajtott, beállt a garázsba, előszedte a csipszeket meg a kólát, valahogy elvonszolta magát a tévéig, leült, zabált, és nézte a képernyőt.Ő a tökéletes fogyasztó. Belőle él a világmédia – ő hiszi el a bérgyilkost, ő hisz el mindent.De vissza Freihez...Feltehető egy másik megoldás is, mégpedig az, hogy Frei Tamást „megvezették”. (Mennyire jellemző szavunk ez is! Mi az, hogy megvezették? Hazudtak neki, átverték, átejtették, hülyét csináltak belőle vagy maximum az orránál fogva vezették – e kifejezéseknek van értelmük...) Szóval Frei kapcsolatba lépett bizonyos körökkel (alvilággal), hogy egy bérgyilkossal kíván interjút készíteni. Erre az alvilág hajnalig röhögött, azután találtak neki egy bolti eladót, akit vagy lefizettek (ők, az alvilág), vagy megfenyegettek, hogy játssza el szegény hülye magyar sztárriporternek a rettenthetetlen bérgyilkost. Mondom, ez a jóindulatú feltételezés. Ez esetben azonban felmerül a kérdés, hogyan lehet ilyen szimplán, ilyen ostobán, ilyen egyszerűen átverni egy „sztárriportert”? Ha elutazott Frei Moszkvába abban a hiszemben, hogy ott vár rá a gyilkos, hogyan nem fogott gyanút egyetlenegyszer sem? S az utolsó kérdés az, vajon miért menne bele az alvilág egy ilyen játékba?De nézzük Frei védekezését, és kérdezzünk tovább. A riporter azt mondja, számlákkal tudja igazolni, kinek mennyit fizetett. Na most ezen a ponton elhagy egy pillanatra a lélekjelenlét. Frei – mint mondja – az alvilág körein keresztül jutott el beszélgetőpartneréhez, s e hosszú, konspiratív szervezés alatt veszélyes körökkel érintkezett, és sok-sok pénzt fizetett. Oké. És erről vannak számlái? Azért elképzelem a magyarországi alvilági összekötőt – nevezzük eztán Rossz Bélának! –, amint így szól: – Rendben, Tamás, elintézem a kapcsolatot az oroszországi maffiózóval, ötszázezer lesz.– Rendben! – mondja erre Frei Tamás. – Akkor arra kérlek, állíts ki a bt.-d nevére egy számlát ötszáz plusz áfáról, és le ne felejtsd az SZJ-számot!Ne nézzük már egymást teljesen hülyének, kérem szépen!És itt véget is érhetne a mi történetünk Frei Tamással, de a mi történetünk itt kezdődik. Mert ugyanennek a médiának egy másik szereplője, Juszt László belépett az eseményekbe – a maga módján. És most legyünk még pontosabbak: Juszt László leleplezte Frei Tamást. Juszt László talán az egyetlen ember ma Magyarországon, aki a távoli Oroszországban sok millió ember közül negyvennyolc óra alatt nyomára bukkan a szürke kis eminenciásnak, a derék szatócsnak.Juszt tehát elrepül Moszkvába, és röptében kikapja a tűt a szénakazalból. Ott ül kamerája előtt a szatócs, szegény Frei bérgyilkosa, és elmondja a forgatás részleteit. Hogyan keresték meg, mennyit fizettek neki, hogyan kapott forgatókönyvet, amelyben meg voltak írva a válaszok. Juszt bravúrjához nem fér kétség, és itt megint befejezhetnénk a történetet, de nem tehetjük, ugyanis Juszt László magyar „sztárriporter” elkövetett egy lényegesen ocsmányabb dolgot, mint Frei Tamás. Juszt László azt állította, hogy az egész álriport Orbán Viktor miniszterelnök és a magyar kormány megbízásából készült, azért, hogy a Magyar Hírlap-ügy után ismét – úgymond – lejárathassák a sajtót, és a kormány – úgymond – „bekebelezze az RTL Klubot”. Ez az állítás képtelenségében és ostobaságában magasan felülmúlja Frei hazugságát – pedig Juszt sem buta, és nem is tehetségtelen. Csak Juszt pszichológiai alapállapota a sértettség, vagy fogalmazhatunk úgy is, megőrült benne a boldogtalanság, amiért kirúgták a közszolgálati televízióból.Juszt tehát úgy leplezi le Freit, hogy megkísérli az egész gusztustalanságba belerángatni a kormányt és a miniszterelnököt. A hét végi lapok (Blikk, Mai Lap) címlapon hozzák, hogy szerinte Orbán áll az álinterjú mögött, és hogy „ajánlatot” tett Freinek, nevezetesen: ha Frei „bevallja”, hogy Orbántól kapta a megbízást, akkor ő eláll a leleplező interjú bemutatásától. Ezzel Juszt még a szakmai hitel látszatát is sutba vágja a paranoiások lendületes mozdulatával, hiszen micsoda riporter az, aki nem mutatja be a szenzációt valamiért cserébe. Ráadásul Juszt azt is tudja, Frei zsarolható állapotban van, egész karrierje ott szűköl a sarokban, és ugyan miből állna ezt mondania: „Igen, egy hűvös, esős keddi napon hivatott a miniszterelnök, és közölte, csináljak már egy álriportot egy orosz bérgyilkossal, aztán kérdezzem meg tőle, mennyiért ölné meg a miniszterelnök urat, mert akkor majd tiltakozás lesz és felháborodás, és akkor végre bekebelezhetjük az RTL Klubot...” Ha Frei ezt mondja, akkor a miniszterelnök majd tiltakozik, de az semmit nem jelent, ő aztán tiltakozhat, a sajtó majd leleplez, őrjöng, Freinek minden meg lesz bocsátva, a magyar média egész ganéja meg duplán rászárad a Magyar Köztársaság kormányára.Ez volt Juszt terve. De nem így lett, és Jusztban feltámadt a félsz. Most megpróbál kimászni a maga ásta gödörből. A Juventus rádiónak már így nyilatkozik: az egészet azért csinálta, mert „a miniszterelnök azt mondta a vasárnap esti A Hétben, hogy ő fél és a családja is fél. Szerettem volna elmondani, hogy nincs mitől félnie a miniszterelnöknek, ennyi”.Ennek kapcsán azért érdemes idézni, mit is mondott Orbán Viktor, mert Orbán Viktor habitusából nem következik az a kijelentés, hogy félek. A vonatkozó idézet tehát: „Az ügy nem személyes, tehát nem az a baj, hogy velem ilyesmi megtörténhet, hanem az a probléma, hogy ilyesmi Magyarországon megtörténhet bárkivel. Tehát miközben nem akarom elviccelni a dolgot, miközben azért dolgozik Magyarországon mindenki, meg az emberek is azt várják, hogy a bűncselekmények száma csökkenjen, lehetőleg egyre kevesebb ember essen áldozatul bűncselekményeknek, akkor nem helyes arról beszélni, hogy kinek mennyi az ára, kit mennyiért lehet láb alól eltenni. Arról van szó, hogy ma ez a közbeszédnek témája lehet. (...) Hát ez a helyzet. Az egymillió dollár egy tekintélyes summa, végül is nem kell a magyar nézőknek úgy érezni, hogy alábecsülték a miniszterelnököt, azt hiszem.”Ennyit Orbán Viktor félelméről. Vagyis Juszt belehazudott az éterbe (megint), de most már azért, hogy meneküljön. Miután Freit odaállították a Kereszttűzbe a Nap-keltében, Juszt betelefonált az adásba és kijelentette: „Azt, hogy én Freit Orbán Viktorral hozom össze, csak Frei nyilatkozataiban szerepel, ezt ő állítja.” Nem úgy van az mégsem, legalábbis a bulvárlapokból és a Népszabadságból nem ez derül ki, és Juszt még nem perelte be egyiket sem. Összegezve tehát: Juszt belekeveri az egész pitiánerségbe a politikát, megzsarolja Freit, majd megijed, és megpróbál a hazugságaiból kihátrálni. Ennyi hát... Megdőlt a magyar média.Napnál világosabban látszik ez, leginkább abból, ahogy a „sztárok” megpróbálják meg- és félremagyarázni a végterméket, ami rákerült az asztalra. Az ATV hétfői sajtóklubjában Bolgár György viszi a prímet, konokul a politikáról beszél, megengedő és feltételes mondatokban, mintha a politikának bármi köze lenne az ügyhöz. (Persze van: Juszt belehazudta.) Aczél Endre legalább elmondja, nem érti, miképpen gondolhatja bárki egy bérgyilkosról, hogy kamera elé áll, azon túl ő is értetlenkedik, és a világért nem mondaná ki, hogy Frei Tamás pénzért gyárt „valóságot”. Mészáros Tamásnak is van egy őszinte pillanata, amikor kijelenti: a politika Juszt általi bevitele a történetbe képtelen összeesküvés-elmélet – de a lényeget, hogy Frei álriportot készített, ő sem hajlandó kimondani. A hétfő reggeli Nap-keltében aztán tovább tart az értetlenkedés, most ez a jelszó: „hát nem is értjük, mi történt igazából”.Itt egy kis időre ismét térjünk vissza Frei Tamáshoz. Frei bepereli Jusztot, és bizonyítékokat követel. Mégpedig kettőt: a forgatókönyvet és valami felvételt, amin Andrej, a statiszta látható valamilyen előadáson. No, ez legalább olyan jó, mint a számla. Mert 1.: miért is kellene meglennie annak a „forgatókönyvnek”? Talán bizony Wim Wenders írta saját kezével, így joggal feltételezhető, hogy a derék szatócs elrakta örök emlékül? És ha volt forgatókönyv, ahogy maga az érintett állítja, akkor bizony nem Frei Tamás elemi érdeke volt, hogy a forgatás befejezése utáni másodpercben megsemmisítse az összes létező példányt? 2. Egy saját bevallása szerint iskolai színjátszókörökben valaha műkedvelőként fellépő moszkvai bolti eladóról ugyan mi a fenéért lenne felvétel? Hát könyörgöm! Mi a barátaimmal 1982 telén előadtuk a Szilágyi Erzsébet Gimnázium zenetermében Mrozek Nyílt tengeren című drámáját tokkal-vonóval, még sincs róla felvétel, pedig az apám ráadásul operatőr! Miről beszél, kedves Frei Tamás?Itt egyetlen bizonyíték kell, és ezt most már egy debil is be tudja szerezni. Most már mindenki ismeri Andrejt, a legfrissebb hír, hogy az orosz nagykövetség jegyzéket intézett a magyar külügyhöz az ügyben, hát akkor meg kell kérni szépen a nagy Oroszország államigazgatását, nézzék meg ennek a jóembernek a személyi adatait. Ha azokban az szerepel, hogy Andrej büntetlen előéletű bolti eladó, akkor Frei Tamás vagy hazug, vagy teljesen hülye, ha pedig az, hogy Andrej bérgyilkos, akkor Juszt László hazudott ebben is, é