A mai politikai baloldal közös gyökerei

Érdemes volt megnézni a Thürmer Gyulával készült interjút 2002. január 26-án az ATV esti adásában. Azt hittem, hogy 14 hónapos vizsgálati fogságom után már kevés újat tanulhatok a proletárdiktatúra eklatáns képviselőitől. Tévedtem, s most közreadom legújabb okulásaimat.
Az 1957. május 1-jén tüntető tömeg „megbocsátott” Kádár Jánosnak. Mit is? A kis Gyula hátulgombolós volt akkor, de így visszafelé olvasva a történelmet, csodálatos következtetésekre jut. Ha igaz az a tétel, hogy a forradalomba mindenkit saját sérelme és meggyőződése hajtott bele, akkor – alig néhány hónappal a szabadságharc leverése után – ugyan miben lett volna egységes az a több százezer ember? Már Kádár diadalmas bejelentése előtt is mindenki tudhatta, hogy helyreállt a proletárdiktatúra, s aki nem volt önmaga ellensége, annak ajánlatos volt megjelennie a párttitkár hívó szavára. A diktatúra elvégre mindig félelmen alapul. Viszont ki tudhatta még akkor, hogy már folynak a kivégzések, sőt Nagy Imre és társai köztudomás szerint még Romániában voltak, relatív biztonságban. S ugyan ki tudhatta, hogy már készül a minden ígéretet megcsúfoló monstre per, sőt: még a 60-as években is akaszt majd Kádár hóhérja ’56 miatt? Azt sem bocsáthatták meg a jó magyarok Kádárnak, hogy Farkas Mihály buzgó társaként segítette Rajkot kötélre juttatni, hiszen mindez évtizedekkel később vált köztudomásúvá. Ha pedig valóban megbocsátották neki ’56 elárulását, és a szovjet gyarmati rend helyreállítását, akkor alighanem az a tarisznyahit diadalmaskodott, amely oly szívesen ült fel az életszínvonal emelésére tett kegyes ígéreteknek. Súlyos vereség utáni traumában éltünk, a Nyugattól elhagyatva, s az emberek élni – túlélni – akartak.

A magyarságot Ázsiába vitték
Az egész világ volt szemtanúja annak, hogy mi lett a sztálini változat után győztesnek meghirdetett lenini út vége. A legyőzendő Európához képest milyen volt az a csodálatos szocialista bőség, amely – állítólag – még visszamenő hatálylyal is megért minden árulást, önfeladást, eladósodást, lélekvesztést, ázsiai muzsikmentalitást. Ha igaz az, hogy a magyar dolgozó nép nagy tömegei a maffiózó feleségének erkölcsiségét vették át, amely szerint nem számít, honnan jön a pénz, csak jöjjön, akkor valóban ez a Kádár-rendszer legfényesebb diadala. Tökéletesen sikerült a magyarságot Európától elfordítani és Ázsiába vinni.

Nemsokára összenő, ami összetartozik
Kodály Zoltán, s vele együtt a magyar értelmiség java egyszerre akart látni bennünket magyarnak és európainak. Az a proletárdiktatúra, amelyben Thürmer Gyula szocializálódott, se magyarnak, se európainak nem akarhatta az országot, hiszen így nem lett volna alkalmas szovjet gyarmatnak. A Thürmer Gyula pártja által olyan következetesen munkált új embertípus, a felsőbbrendű szocialista ember per definitionem ateista volt, a családot tudatosan alárendelte a szocialista állam kívánalmainak, hazája pedig az internacionalista nagyvilág volt, ahol csak osztályérdekek létezhettek, nemzeti és egyéb kötődések nélkül. Szép új világ…
Azt is hallhatta a néző, hogy Thürmer Gyula „kevesebb erőszakot alkalmazott volna ’56 után”. Valóban nem tudná, hogy a kétszeres szovjet beavatkozás bábállamot restaurált, amelynek vezetője moszkvai parancsokat hajtott végre haláláig? Egyébként is, elvállalta magáénak a proletárdiktatúrát, amelynek szabályai szerint nem bánhatott kesztyűs kézzel a „nép ellenségeivel”. Még ő sem engedhette meg magának Thürmer Gyula álnaivul elképzelt humanizmusát, hiszen hamar megmutatták volna neki, hol áll a rangban második akasztófa a gyűjtőfogház udvarán! Szelektív történelmi emlékezet Thürmeré, s ha ezzel a mentalitással akarja győzelemre vezetni a munkásosztály százezreit, akkor valójában világcsaló, aki megakadályozza az őt követőket a kikecmergésben a kommunisták hamis történelmi tudatából. Ő ne tudná, hogy aki a célt akarja, annak akarnia kell az eszközt is? Azt a tudatosan kegyetlen megtorlást az ő későbbi karrierje érdekében is alkalmazták az elvtársai! Máig azokból az előnyökből él, amelyeket a forradalom elárulásáért nyert a gyarmati tisztviselő réteg a megszállótól. Aki csúsztatásokkal tanítja önmaga történelmére a munkásosztályt, akarhatja-e igazán a javát? Miféle történelem az, amelyben nagy fehér foltok teszik érthetetlenné a jelen lényeges elemeit?
Kádár rendszere egyébként sem ítélhető meg önmagában, hiszen a Szovjetunió megszálló ereje nélkül létre sem jöhetett volna. Életében és halálában a világrendszer része volt, amelyet önmaga eredendő hibái vittek a sírba. Elképesztő hallgatni, miként ígérgetnek jólétet és biztonságot annak a rendszernek az emlékére hivatkozva, amely európai mértékkel mérve bokaszintű jólétet hozott, miközben süketen és vakon sodródott a csőd felé. Erre emlékeznek vissza az elvtársak diadalmas jóléti korszakként, s állítják róla, hogy az ő segítségükkel viszszahozható! Az a rossz rendszer ugyanis kizsákmányoló volt, mert elpazarolta az erőszakkal kicsikart egyéni teljesítményeket (negatív végeredményű input-output mérleg). Össze is rogyott, nálunk például 21 milliárd dollár örökséget hagyva maga után, a vért, szenvedést, lélektorzulást és sorsok százezreinek kettőbe törését nem is említve. Ugyan melyik kelet-európai nép hálás a szovjet megszállásért? Thürmer olyan munkásosztállyal gondolja igazát bebizonyítani Európa szívében, amely az ő ideológiájának súlya alatt veszítette el európai és nemzeti arculatát! Ha valaki hisz az ő ámításának, akkor éppen erről az ázsiai provincializmusról tesz fényes bizonyságot.
Az is tételként hangzott el a beszélgetésben, hogy „nem kellene már emlegetni ’56-ot”. Sőt: eleve hiba volt nemzeti ünneppé megtenni, hiszen megosztja a társadalmat. Ugyan hogyan bántak ők ezzel a nevezetes dátummal a maguk 33 esztendeje alatt, s a hatalom közelében miért nem fájt nekik annak szüntelen, hencegő „emlegetése”, ami a Kádár-rendszer legitimációja volt?
Medgyessy miért ne lehetne szociálisan érzékeny bankár? – kérdezte partnerétől Thürmer. Elfeledte volna, mit tanult a proletárdiktatúra évtizedeiben, amikor megacélozta kommunista hitét? A kapitalista ugyanis – s akad-e jellegzetesebb tőkésosztály-ellenség a bankárnál? – még a hátán lévő inget is kizsákmányolással szerezte! Az osztályharc ezért nem ismerheti a kíméletet; az ilyen kispolgári érzelgősség gyöngíti a munkásosztály harci elszántságát, s „objektíve” az ellenséget erősíti. S most azt halljuk a proletáriátus utolsó bástyájának kapitányától, hogy Medgyessy bankár „az más”.
A közös kampányolással elért 1947-es totális győzelem után másoknak is volt tanulnivalója. A szociáldemokrata párt a munkásegység jelszavának bedőlve adta fel függetlenségét, miután jobbik felét a szalámitaktika végezte ki, a maradékot pedig a fényesen megünnepelt egyesülési kongresszust követőleg ritkította meg a moszkovita négyes fogat. Marosán elvtárs beszélhetne erről, aki pártjának legfőbb árulójaként Rákosi helyettese lett az MDP élén, majd hamar a börtönben találta magát, Szakasits elvtársával együtt. Még szerencséjük is volt, hogy nem Rajk után akasztották őket, vagy Zöld Sándort követve kellett kiirtsák egész családjukat, önmagukkal együtt. Azóta sincs szociáldemokrácia nálunk. Az egykori hóhér ugyan befekszik az özvegy ágyába, de – visszatérve Thürmerhez – kinek van itt félnivalója kitől? Ha az MSZP valóban európai szociáldemokrata párt, akkor merészel-e ismét kommunistákkal szövetkezni? Ha csak névleg az, akkor ugyan „összeforr, ami összetartozik”, de az új tőkések jól teszik, ha kezük ügyébe helyezik a proletárdiktatúra ősi fegyvereit, s ők intézik el ezeket a fejlődésképtelen ázsiai elvtársakat – amíg még megtehetik. Az osztályharc dialektikája nem csak Thürmer fegyvere, azé a Thürmeré, aki most olyan nyíltan ajánlkozik szövetségesnek Orbán megbuktatásához.

A bukott világrend örökösei
Aki úgy élte át az elmúlt fél évszázadot, hogy a vereségek sora sem verte ki fejéből az emlékeket, annak talán joga van megkérdezni: az osztályharc haszonélvezői gondoltak-e csak egyszer is az általuk származás szerinti üldözöttekre, akiknek a sorsa éppen annyira jellemezte Kádár rendszerét, mint az ő annyi nosztalgiával emlegetett „létbiztonságuk és jó életük”? Nem először esett meg a történelemben, hogy egy társadalmi rend – sőt világrend – a bűneibe bukott bele. Csak az előnyökre emlékezni, a felelősség elvállalása nélkül olyan primitív, gyermekien naiv magatartás, amely nem méltó az ország „jogos gazdájaként” az egész szocializmus hivatkozási alapját jelentő munkásosztályhoz.

A szerző a TIB elnöke