A papagájkórus és a Nemzeti Színház

Elhiszem Ráday Mihálynak, hogy a megvalósult Nemzeti Színház épülete neki nem tetszik (Magyar Nemzet, január 31.). Nagyjából ismervén példamutató ízlését, kijelentése őszinteségében nem kételkedem. Engem ráadásul némi elfogultság is befolyásol, bizonyos baráti szálak okán. Az is bizonyos, hogy Ráday Mihályon kívül még számosan vannak, akiknek ugyanúgy nem tetszik ugyanaz, ami másoknak meg éppen hogy tetszik.
Ha a „nemtetszést” egy olyan ember nyilatkoztatja ki, mint Ráday Mihály, aki minden tehetségét és energiáját értékek mentésére áldozza, nyilvánvalóan alapvetően más minőséget képvisel, mint azoknak a kórusítélete, akikben ízlésüknek nem alanyi jogán született, nem formakultúrájukból fakadt ugyanez a vélemény, sokkal inkább egy minden országgyarapító erőfeszítést lebecsülő, irányított tendenciához való alkalmazkodásból.
Íme, két teljesen azonos vélemény micsoda lényegi különbséget tartalmazhat! Két ugyanazt micsoda ellentétes indítékok formázhatnak! Ami az építmény külső megjelenését illeti, mondhatnám, nekem is jobban tetszene, ha én terveztem volna, én valósíthattam volna meg, és én avathatnám. Ezt jelen esetben sokan elmondhatnák. Akárki alkotta volna is, bizonyára más megjelenést mutatna, ám lenne az bármilyen, sok embernek akkor sem tetszene, másoknak meg igen. Kinek ezért, kinek azért, így vagy úgy, mert rímelne vagy nem rímelne az ízlésével, kinek azért, mert örül minden gyarapodásnak, vagy éppen ellendrukkere minden pozitív eredménynek. (Lásd az expó meghiúsítását, holott nem volt kétséges, hogy a világkiállítás megvalósulása óriási kezdeti lendületet adhatott volna az ország felemelkedésének.)
A Nemzeti Színház ugyanennek a romboló széljárásnak ellenállva, minden betartás ellenére legalább megvalósult. Valami létrejött, amit jó másfél száz éve nem sikerült megvalósítani.
Persze azt nem mondom, hogy mindegy, milyen formában valósul meg egy ilyen nagy jelentőségű intézmény. Azt mondják, eklektikus. Igaz. Ám gondoljuk meg: Budapest minden élvezhető része eklektikus. Ettől szép! Még a globalizációs, nem eklektikus monstrumok, mint például a Ráday-riportban is említett Kálvin téri üvegdoboz, sem tudják teljesen elrondítani, bár az igyekezet mintha erre irányulna.
Mindezek után vessünk egy pillantást távolabbi korokra. Sok lenne e rövid vázlatban végigelemezni a stíluskorszakokat; vegyük példaképp a középkort. Ugyan milyen stíluselemekből építkezett? A román az antik-görög és ókeresztény formakincsből. És a gótika? A románra alapozta égretörését. És a reneszánsz? Visszanyúlt a görög-római emlékekhez. Na és a barokk? „Modernizálta” a reneszánszt. Az ebből kibomló rokokó ezt habosította tovább. És így tovább, és így tovább, napjainkig és napjainkon túl. Mindez annyit jelent, hogy minden korok művészete bizonyos, jól felismerhető keveredés eredménye, tehát eklektikus.
Mi a baj ezzel? Lényeg az összkép, a harmónia, az esztétikum. Ezen tulajdonságok meglétének vagy hiányának megítélési forrása felfogásom szerint csakis az egyéni ízlés lehet (a tömegízlés ízléstelen), ez a bennünk lakozó minőség határozhatja meg idegenkedésünket vagy affinitásunkat. Egy építmény elfogadásában fontos szerepet játszik még a megszokás is. Gondoljunk például a Louvre udvarán emelkedő, teljes egészében környezet- és testidegen üvegpiramisra. A Nemzeti Színház ráadásul egyelőre önmagában meghatározó, nem kell a környezetéhez alkalmazkodnia, a környezete idomítható őhozzá. Később majd természetes módon körbeveszi a város, és lassan majd ez az épület is olyan megszokott lesz, mint Budapest bármelyik eklektikus épülete, akár a Terror Háza is, habár amit ez a ház felidéz, örökké megszokhatatlan marad. (Bizonyára itt sem magával az épülettel van baj, sokkal inkább azzal, hogy jó néhány pártveterán – akiknek jog- és más utódok falaznak – kénytelen szembesülni szörnyű tetteivel.)
Ami a Nemzeti Színház megjelenésének kritikáját illeti, amíg a bírálat minden hátsó szándéktól és csoportbefolyástól független (legyen a megítélés elmarasztaló, dicsérő vagy éppen közömbös), addig minden észrevétel teljesen helyénvaló. Azonban ha a kritika félreérthetetlenül része egy olyan igyekezetnek, amely általában az országot gyarapító minden cselekvés ellenében akar hatni, akkor nyilvánvaló, hogy a papagájkórusnak nem a színház megjelenési formájával van baja, hanem puszta megjelenésével – és azokkal, akik megvalósították. Persze nem csak a Nemzeti Színházzal és a Terror Házával kapcsolható össze ez az észrevétel, vonatkozik ez például az organikus építészet (Makovecz) elleni fanyalgásra is.
Az ilyen ítélkezésnek már semmi köze tárgyához. Ebben az esetben egyéb természetű ellenérzések az irányadók. Például bizonyos szavaktól való idegenkedés. Ilyenektől: magyar, nemzeti, haza… Ezeket az ellenérzéseket, az ilyen természetű idegenkedést olyan szelek kavarják, nem feltétlenül belső indítékból, amelyek országunkat legfeljebb pénzkereseti terepként értelmezik. Nevezhető az ilyen magatartás a természetes, bennünk lakozó ízlés őszinte és spontán megnyilvánulásának.
Meggyőződésem, ezen a ponton ütközik a legélesebben Ráday Mihály „nemtetszése” a különféle hátsó szándékoktól vezérelt, mindenfajta „nemtetszéssel”. Ezek az „egyéb nemtetszések” teszik hiteltelenné a hiteles emberek véleményét is.
A mindenfajta, kívülről sugalmazott kritikai magatartás még egy jelentős ízlésbeli ellentmondást hordoz magában. Hogyan lehetséges, hogy ugyanarról fúj a tomboló szél, ahonnan a már említett organikus építészetet támadják, holott ez a két, permanensen támadott terület ég és föld?! Sem formakincsében, sem funkciójában, egész megjelenésében a legcsekélyebb mértékben sem rokonítható egymással. Vezérelhet-e őszinte ízlés ennyire ellentétes célpontú ellenérzést? Hacsak egy közös cél érdekében nem: lebecsülni mások alkotását.
Félő, hogy a szelek olyan lyukból fújnak, ahová 1964-ben a robbanóanyagot gyömöszölték, hogy gyönyörű, Blaha Lujza téri, eklektikus Nemzeti Színházunk megsemmisüljön.
A szerző díszlet- és látványtervező