Az ősbaloldaliság megrablása

A baloldaliságról szeretnék szólni, noha nem bal lábbal keltem föl. Bár ha a mostani baloldaliakra gondolok, máris mozdítanám a jobb lábam, a Szent Jobbot most nem is említem, aki nekem a Nemecsek Ernővel együtt nagybetűs, élő eszmeiség. Még akkor is, ha akadt olyan elfajzott, igaz, már palástja és jelleme vesztett szolgálója az Istennek és a gyülekezetnek, akinek nem egyéb „véres tetem-cafatnál”. Egyáltalán nem egy állon vágó jobb horog szándékával kívánom – kesztyűben sem nyúlnék ehhez a döglegyektől „glóriás”, brutálisan ostoba húsorganizmushoz – nyomatékosítólag megjegyezni: nyilván neki Jézus Krisztus szögekkel kiluggatott korpusza se jelent többet. Lehet, hogy a bebalzsamozott Leniné igen? Valószínű.
Érdekes viszont, hogy az emberiség kultúrhagyományaiban az emberi szívet a test bal oldalán érzi, érzékeli, noha az anatómusok szerint inkább középen tanyázik, mint az igazság. Az az igazság, tudja a fene, nem vagyok orvos, a lélek mérnöke szeretnék lenni, legalábbis József Attila szerint ez a költő feladata. Noha szerintem a lelkek mérnöke, úgyis, mint mérő, elbíráló, mégiscsak maga az Úristen.
Istenem, vegyük végre tudomásul, hogy akik ma úgymond baloldaliak, nem valódiak, pontos képzavarral élve, az ősi baloldaliságot, amely az emberek igazságérzetét vagyoni, szellemi, erkölcsi értelemben egyaránt hitelesen kifejezte az osztálytársadalmak kialakulása és torzulásai során, trójai falónak tekintik, úgy, hogy belülről ülik meg. Vagyis: a szólam mindig üres, a nyereg mindig teli. Előretörő hátsókkal, amelyek egyben a fejet is helyettesítik. Gondolatban mindenki vonja össze a két testpólust. Majd mondja ki, ne sietősen, két
g-vel. Visszatekintve, a kommunizmus egész története erről szól. Hiszen nem volt és nem lesz soha teljesen igazságos társadalmi elosztás, maximum kevésbé igazságtalan fokozatai az adott társadalom, ország fejlettségére utalnak. Mindig is lesz gazdasági, szellemi elit, de hogy ez miként alakul ki, és hogyan simul bele a nemzeti érték- és érdekrendszerbe, miként képviseli azt, és mennyire elviselhető ennek az elitnek a jelenléte, megint az adott ország társadalmi fejlettségét minősíti. Pontosabban, milyen mértékű és mennyire elviselhető az egyenlőtlenség. Amely, mint említettem, áttekintvén az emberiség történetét, mindig megmarad, osztályszinten is.
Tehát volt, van és lesz elégedetlenség, éppen azért jogos, mert eredendően az emberek benső igazságérzetéből fakad, végül is ez mozgatja a társadalmi fejlődést, szép meggyötört szóval: a haladást; ez az ősbaloldaliság, mivelhogy az érző szív is balra van. Fontos erjesztőerő a társadalmak életében. Ezért alakult ki a szociáldemokrácia, amely természete miatt a legnagyobb ellensége a kommunizmusnak, mert annak létterét veszélyezteti, mert nem az anyaország nemzetközi kiárusításán dolgozik, gondolkodik, hanem a társadalomban fellelhető, azt szétfeszítő nagy igazságtalanságok enyhítésére törekszik. Mindezt nem az ország kárára cselekszi, hanem érdekében. Európa eme térségében azért volt első dolguk a kommunistáknak a szociáldemokrácia – amely mindig is távol állt a proletárdiktatúrától – megszüntetése, hogy a tömegek bizalmába férkőzhessenek. Az értelmes munkásrétegeket csak úgy lehetett becsapva megnyerni, ha ezeket az eszméket, ha frázisszinten is, de ellopják, kisajátítják, ezért volt ördögien „okos” Marosánék részéről a szociáldemokrata párt erőszakos egyesítése a KMP-vel, a szocdem árulók, például Szakasitsék segédletével. Létfontosságú kérdéssé, a mi vagy ők kérdésévé vált, mivel a szociáldemokrata eszményeket a mindenkori történelmi, politikai idő tette élővé, termékenynyé, merthogy valódi igazságérzetre apellált, a szegényebb osztályok felemelkedéséért szállt síkra, gazdagítani akart és nem szegényíteni, adni kívánt és nem elvenni, mint tették, teszik ezt a kommunisták.
Nem véletlen, hogy a mai MSZP ismét megpróbálkozik a régi, Marosánék idején bevált trükkel, tehát a negyven éven át lejáratott, kiüresedett demagógiájukba a hiteles szocdem eszmei forrásokból életet csurgatni. Miért nézi le ennyire a magyar társadalmat? Azt hiszi, ha báránybőrbe búvik, elmúlik farkasszaga?
Elgondolkodtató, hogy manapság miért nincs, nem lehet Magyarországon egy erős bázisú szocdem párt. Kik félnek tőle és miért? Tán csak nem a rosszul, számunkra, kárunkra rosszul értelmezett globalizáció lobbitól lobos hívei? Talán mert a magyar szociáldemokrácia hőskorában és hagyományaiban magyar volt, akart maradni, a szegény tömegeket is a hazához igyekezett kötni? Hatalmas, máig izgalmas példa erre is az 1921 decembere elején megkötött Bethlen–Peyer-paktum. A megcsonkított kis ország, hiszen végeredményben két traumán esett már túl, a Kun Béla-féle tanácsköztársaságon és a trianoni döntésen: mindkettő – összefüggésben is egymással – végeredményben fölvetette a hamleti kérdést: lenni vagy nem lenni? Lenni! De ez csak úgy történhetett meg a nagyvilággal és a kisantanttal szemben, pontosabban: ellenére, ha összefog valamiképpen a magyar társadalom.
Vagyis a különböző politikai nézeteket valló erők integrálódnak egy nagyobb cél érdekében, s ez a magyarság fenn- és megmaradása. Mára már bizonyított tény, hogy a tanácsköztársaság az akkori európai helyzetben a magyarság elleni összeesküvés bázisa volt, az ország végleges elveszejtésére irányult. Napjainkban is látunk efféle, onnan származó gondolatokat, elképzeléseket fölizzani. A szociáldemokrata Peyerék, akik magyarok voltak és nem a nemzetközi bolsevizmus ügynökei, félretéve politikai nézetkülönbségeiket, abban a történelmi pillanatban, amikor az ország talpon maradásáról volt szó, támogatták a Bethlen-féle stabilizációs politikát, hazamentést. A történelem igazolta: helyesen cselekedtek. A társadalmi konszenzus nélkül – amely, mondjuk, ha a kommunisták maradnak uralmon, nem jöhetett volna létre – az ország kiszolgáltatik. Megtörtént a nemzeti összefogás és megmaradtunk.
Viszont mi történt 1956-ban? A szocdem pártot magába szippantó kommunista párt behívta az oroszokat, leverette a forradalmat – derék magyar emberek! –, aztán rengeteg vér árán összetákolta a legvidámabb barakkot. Kész röhej! Nos, ez a párt igyekszik szocdem eszmékkel is manipulálva, nosztalgiákat ébresztve, újra Magyarország vezető erejévé szerveződni. Ismételten csalás, kisajátítás, idegen tollakkal való ékeskedés, megrögzött hazudozás által. Nyilvánvaló az is, hogy az MSZP-nek létérdeke, hogy életerősen ne támadhasson fel a szocdem párt. Mert ha igen, akkor egy demokráciában, már ha valóban az, és nem különféle gúzsba kötő alkuk jelentik a „játszóteret”, felvetődhetne a kérdés: miért az internacionalizmus szikes talajából kinőtt MSZP ül a parlamentben, mint legnagyobbá felduzzasztott ellenzéki párt? Kik és miért nem ismerték fel – nem akarták? – a kommunisták semlegesítésére egy erős szocdem párt felépítését? Miért nem a nemzeti érzelmű, ám éppen ezért a nemzet érdekében hitelesen kritikus szocdem párt, mint oly sok helyen Nyugaton is, képviseli az ország egy nem elhanyagolható részének véleményét? A kérdés, tudom, költői, és mégis töprengésre késztet.
Az MSZP fölött elszáguldott a történelmi idő, olyan retrográd hagyományok jogfolytonosa, amelyekről azonkívül, hogy meg sem gyökereztek, kiderült, éppúgy alkalmatlanok a magyarság, mint az emberiség sorsának jobbítására. Sőt. Miért kell, kötelező ezt az önmagát lejárató, történelmi ócskavastelepet tovább fönntartani? Azt a kicsi erkölcsi hitelt is, amit birtokolni vél, a szocdemektől orozta el, s úgy járatja le, hogy rablógazdálkodik vele. Aki bitófákhoz szokott, ne legyen erdész, a fásítási programtól meg egyenesen kötelező távol tartani.
Nincsenek biztonságban tőle a csemeték.
A szerző költő