Jelentem: én nem félek! Ezektől?

A modern időkben divat lett kiáltványok, tiltakozások alá odaírni jeles embereknek nevüket, súlyt adván a szövegnek. Néha nagy bátorság kellett ehhez, különösen a komenista világban – gondoljunk csak a Charta ’77 cseh aláírói és béke(munka)táborbeli támogatóik sorsára. Méltóságot adot a kiállás, a bátorság, a diktatúrával szembeni dac; azóta nem volna szabad könnyen élni a kézjegyzés becsületével. Volt már egy demokratikus charta, s én mégis csodálkozom, mire képes néhány ember.
Olvasom az „Otthont Magyarországból! Bátor új évet!” címzetű szöveget, amely 2002. január 15-én kelt – tehát tizenkét évvel a felszabadulás után. Átfutva a jól szervezett paranoia unalmas és szellemtelen dokumentumát, az ellenzéki választási kampány melléktermékét már természetes élőhelyére, a szemétbe akartam továbbítani, amikor is a névsorra siklott a szemem. A legújabb kori főkiállók, beolvasók és leplezők örökkön ismétlődő – Bauer, Eörsi, Fényi, Iványi etc. etc. – névsorába ékelődve néhány friss szereplőt fedeztem fel. Vagyis inkább: izgalmas, rég látott neveket, a múltból ragyogó vörös lámpát meg alig pislogó kékes börtönizzót.
Például: Bozsik Valéria író. Csak távolról derengett valami: így az Új Magyar Irodalmi Lexikont néztem meg memóriám frissítésére: de sajna, az egyetlen érdekesség a megtalált rövidke szócikkben: „Középiskolai tanulmányait megszakítva, 1945 után politikai munkatárs lett, majd sajtószervezői munkát végzett…”; művei felsorolásánál egyetlen ismerős címre sem akadtam. De megtaláltam könyvespolcomon egy nem jelzett művet: „A nógrádi kommunisták harca az ellenforradalom ellen. Budapest, 1957. Kossuth Kiadó.” A szerző: az aláíró.
Tartalma érdektelen: a szokásos fröcsögés, nyers hazudozás, halottgyalázás – a füzet a kádárista önigazolások sorozatába tartozik. Ami érdekes: az írónő névvel vállalta művét. Büszke gesztus. Az akkoriban született szépszámú megyei és intézményi aljaskodások és feljelentések (negatív hősként szerepelni egy ilyenben börtönt jelenthetett) leginkább név nélkül, nemegyszer álneves szerzőkkel láttak napvilágot. Talán féltek valamitől a tollnokok? S most e rettegés tört elő megint? Ma a gesztus újfent hősies: Bozsik ismét leírja a nevét, mert megint itt az ellenforradalom. Csülökre!
De hogyan kerül a nevezett Bozsik mellé a kifogástalan úriember természetű Litván György? Börtönviselt ötvenhatos elítéltként, az ötvenhatos intézet alapító igazgatójaként, nem tudta ki az, akivel együtt olvassák majd a nevét? Szepesi Györgyével még, ki ugyan népszerű sportriporter volt, de ’56-ban saját kollégái közösítették ki viselt dolgaiért. A reformistának nevezett Nyers Rezsőével, aki KB-tagként megszavazta Nagy Imre kivégzését. Várnai Ferenc és Réti Ervin, a pártsajtó egykori jeles manipulátorai most kiállnak megint a sáncra, hősiességükbe kicsit talán belerettenve, ezért írják alá a bátorságot kívánó újévi üdvözletet – mint ahogy nyilas kollégáik a körülzárt főváros népét biztatgatták Bátorság! köszöntéssel a maguk idejében. Romok és pusztulás követték a szót – ezt akarják megint?
Agárdi Péter neve is ott virít, a képzett irodalomtörténészé; fő műve mégsem e tudományban született, hanem a késő kádári ellenzék ideológiai kinyírását programozó, a III/III-nak muníciót adó MSZMP KB-tanulmány, ávológiai szakmunka. Megbélyegzett abban nem egy mostani – és hajdani! – aláírót (Kis János-, Radnóti Sándor-, Tamás Gáspár Miklós-féléket is). Mi történhetett, hogy ezek ma itt mellé sorakoznak? S mi is volt akkor? Magam a szamizdat Beszélőben olvastam a szöveget, az egyik kiadó: Kőszeg Ferenc most mint „volt orszgyűl. képv.” szerepel. Így egyedül. Pedig, ha jól számolom, 12 volt és jelenlegi országgyűlési tag van a mostan tárgyalt listán. Mind szocialista vagy szabad demokrata. Úgy szerepelnek, mint egykor Kádár munkás az Elnöki Tanács tagnévsorában. Miért?
„Morális megtisztulást!” – virít a fekete betű. Ki követeli? P. Szűcs Julianna, az erkölcsi nulla, aki az Agárdi-félék működése nyomán kinyírt Mozgó Világ tetemébe beletoccsanva kezdett főszerkesztősködni, s tán még ma is azt teszi? (Ezt nem tudhatom, mert azóta sem veszem kezembe a lapot.) Meg Juszt László hírlapíró, akinek valamiért mégis csak mennie kellett a köztévéből – ő követel másoktól megtisztulást? „Sokszínűséget békességben!” – mondja egy különös kisebbség is. Bányász, Göbölyös, Nagy János – nagyobb e csapatban a vörös nyugdíjas nagykövetek átlaglétszáma, mint az ország népességének egészében. Hogyan talált rá a szervezőbizottság e szoc. brigádra? Egyenként keresték meg őket, vagy véletlenül éppen együtt ultiztak – valahol?
Ismerve néhány aláíró intelligenciáját és tájékozottságát, nem hihetem, hogy véletlen és jelentéktelen a csapatösszeállás. De mit jelent? A szöveg maga semmit sem ér – de az aláírások? Így, egy csokorban? Mi az üzenet? „Sokan félünk!” – kezdődik a szöveg. Jelentem: én nem! Ezektől?
Volt már valami ilyen, hazudozással népfrontot alapító megmozdulás. Demokratikus charta: kartács a demokráciára. Később parlamentáris úton vette át a hatalmat az akkor kovácsolódó, Vasas-színű (piros/kék) koalíció, a Kádár kedvenc mezébe öltözött csapat. Nem köztudott, hogy e mozgalom létrehozása a Tölgyessy elnökölte SZDSZ-vezetés ellen is irányult. Kellett egy pótkeret, amelyet szükség esetén párttá lehet feltölteni, s így kérni részt az osztozkodáskor a pártbéli hatalmon kívül rekedt fiúknak. A szabad demokraták ügyvivői testülete, benne jómagam, először nem csatlakozott a chartához, mi nem voltunk benne még formailag sem. (Később furcsa körülmények között szinte mindenki aláírta. Én nem. Más történet ez már. Arcpirító.) Pedig valójában nem láttuk át teljesen a dolog veszélyességét és lehető következményeit – sem az országra, sem magunkra nézvést.
A szokásos ügyvivői értekezleten egy cikket nézegettünk: a charta tüntetéséről tudósított a Magyar Narancs. Mint résztvevő, Horn elnök látszott az egyik képen, két illető támogatta, mert… hogy is mondjam, rozsdás már a politikusi nyelvezetem… na: vélelmezhetően alkoholos befolyásoltság állapotában volt. Igen nagyon. Nem bontakozott ki pezsgő vita, úgy emlékszem, volt, aki akarta ugyan a demonstratív csatlakozást, de a lap kézről kézre járt. Talán nem is szavaztunk.
Olvasgatnám, nézegetném azt a régi cikket, de nincsen meg. Nem kellene valakinek elővennie? Mert mi ugyan nem voksoltunk, nem írtunk alá – de az ország később szavazott; ismeretes az eredmény. A képeket használni kell, nézegetni, a szövegeket olvasni. Hogy jobban múljék az idő.
Rálapoztam egy elemzésre érdemes, furcsa könyvben egy III/III-as „tanulmányra”. Talán nem Agárdi súgta. A közreadó Kiszely Gábor nem fűz hozzá kommentárt, én tehát papírok után kotorászok: hogyan kerül Mónus Illés a szabad demokrata ősatyák közé? A belügyi dolgozat „Alternatív csoportok és mozgalmak összefoglaló elemzése, 1988 december” címet viseli. A szabad demokratákról szóló fejezetben az elemző az (akkor még) szövetség alakuló gyűlésén, a Jurta Színházban, 1988. november 13-án elfogadott Elvi Nyilatkozatot is kivonatolja. Sorol (odaírt, nem aláírt!) neveket: Széchenyi, Kossuth – elég is, emlékszem: megszavaztuk nagy ovációval a szöveget. Szerepelt benne a mártír szociáldemokrata. Vagy rosszul emlékszem. Ki figyelt a részletekre? Csodálatos volt a hangulat! Keresem a korabeli, apró, sokszorosított lapocskát, az „első kiadást”, de nem lelem. Irány a világháló, s csakugyan: a párt honlapján megtalálom az Elvi Nyilatkozat szövegét. Mónus nélkül.
Emlékszem már: Mérleg utcai koromban egyszer beszéltünk erről az „eltűnésről” (mivel már a legendás kék könyvben, a ’89 tavaszán közrebocsátott „pártalapvetésben” is mai formájában szerepel a nyilatkozat) egy, a kezdeti időkben a kormányrúd körül ügyködő szereplővel. Szerinte Magyar Bálint maga vette ki a nevet a sorból, megindokolván: … mindegy mivel. Tetszik érteni: egy demokratikus testület, az alapító gyűlés elfogad egy Elvi Nyilatkozatot, irányt adván a szövetségnek, s egy ugyanazok által választott tisztségviselő helyesnek és lehetőnek tartja átszabni a szöveget. Mostanság a minisztériumok kukái mellett erkölcscsőszködő csapat bajnoka. Az Elvi Nyilatkozat nem különösen érdekes ma már. De az az idő tájt született gyakorlatot ne feledjük.
Oknyomozó cikket olvasok szokásos napilapomban, a Medgyessy majdnem szocialista miniszterelnök-jelölt vélelmezhető háttércsapatának leírását. Benne egy név: Gyurcsány Ferenc. Ismerős. De nem csak az elmúlt évek újságjainak gazdasági rovataiból – valami plakáton láttam a nevét, képét: jó régen! Politikain? Lehet, hiszen a KISZ oszlopa volt, a komenisták „ifjúsági politikájának” egyik alakítója. Talán valami márchuszonegy-áprilisnégy-forradalmiifjúságinapok nevű hogyishívják meghirdetett szereplője volt? Nem! Egy kicsi, tenyérnyi fénymásolt lapra emlékszem, az Oktogonon volt kiragasztva.
Olvasgatok. Pozsonyi Ádám írt egy jó könyvet a magyar punk történetéről. Benne szerepel az Anyátok zenekar kapcsán az alábbi: „Az egyik koncertplakát ürügyén kisebb botrány is kerekedik, mert a zenekar a plakáthoz felhasználta az egyik Demisz-aktivista újságból kivágott fényképét – egy Reparon végbélkúp elbűvölő társaságában –, ám csupán azért, mert amint egy rádióinterjúból kiderül: Az újságban megláttuk ezt a képet, és egy ilyen fejet egyszerűen nem lehetett kihagyni. A cikket, azt nem olvastuk el, ami körülötte volt.”
Ez a karakter: Gyurcsány. Most se lett kihagyva. De mi van a többivel?

A szerző az SZDSZ egykori ügyvivője