Amerika (fals) hangja, avagy egy írás ellentmondásai

Mint arról az MTI tudósított, Ari Fleischer, a Fehér Ház szóvivője jelentette be, hogy George Bush amerikai elnök felhívta telefonon Orbán Viktort és gratulált neki a Tufts Egyetemen történt díszdoktorrá avatása alkalmából. A napokban viszont a „tekintélyes” Washington Post egyik számában – az ellenzéki lapokban nyomatékosan „jól informáltnak” és „vezető publicistának” nevezett – Jackson Diehl azt írta, hogy a Bush-kormányzat megtagadta a magyar kormányfő fehér házi látogatását. A két hír hátterében ellentmondás van. A cikk szerint Bush a „lebensraumról” szóló „mérgező” beszéde miatt nem fogadta Orbánt, a Tufts Egyetemen viszont Stephen Bosworth dékán többek között Orbán Viktor a demokratikus elvekkel kapcsolatos bátor magatartásával és a liberális elvek melletti kiállásával indokolta a megtiszteltetést. A „jól informált” szerző tudni véli azt is, hogy a Bush-adminisztáció most az ellenzéki szocialisták választási győzelméért szorít: remélik, hogy Orbán rendreutasítása a választásokon az MSZP felé billenti a mérleg nyelvét. A Népszabadság kérdéseire adott válaszában Jackson Diehl óvatosan meghátrált azzal, hogy cikke „alapvetően” a NATO-ról és nem a budapesti politikáról szól.
Ez egyszerűen nem igaz.
A „lebensraum” miatti állítólagos felháborodás túl konkrét ahhoz, hogy elhihessük Diehlnek azt is: Bush és Orbán találkozója azért nem jött össze, hogy Orbánt így utasítsák rendre és ezzel segítsék elő a szocialisták győzelmét. Bushéknak ugyanis a magyar közvélemény számára nyilvánvalóvá kellett volna tenniük az állítólagos „rendreutasítás” hátterét, ami nem történt meg. Magyarországon fogalma sem volt senkinek, hogy egyáltalán van ilyen háttér, hogy Busht ilyen politikai motiváció mozgatja. Kivéve az ellenzéki magyar sajtót. Azt azonban nem feltételezhetjük, hogy a magyar politikai folyamatok befolyásolása végett a Bush-adminisztráció informális kapcsolatot tart fenn a magyar ellenzéki sajtóval. Márpedig erre a következtésre kellene jutnunk, hiszen Diehl cikkéig az amerikai sajtó egyáltalán nem foglalkozott azzal, amit – a látszat szerint – magyar ellenzéki körökben hetek óta tudnak, s Jackson Diehl sincs tisztában azzal, hogy amit ő most bizalmasan megtudott kormányzati körökből, az Magyarországon már réges-rég vitatéma. Sem ő nem védekezik ezzel, sem az ellenzéki sajtó nem csodálkozik ezen.
Ha olyan természetű és súlyú politikai fenntartásai lennének az amerikai kormányzatnak a magyar kormányfővel szemben, mint amilyeneket Diehl megfogalmazott, akkor a Fehér Ház azt nyilvánosan is szóvá tette volna, legalábbis Bush elnök nem kezdeményezett volna telefonbeszélgetést, amit meg ha valamilyen politikai megfontolásból mégis megejtenek, akkor azt – úgy logikus – nem hozzák nyilvánosságra. Így most az a benyomás alakulhat ki, hogy az elnöki adminisztráció más hangot üt meg nyilvánosan és a diplomáciai színfalak mögött, a tényleges álláspontját szokatlan módon, közvetve, a Washington Post publicistájának kiszivárogtatva teszi közzé. (Az ellenzéki sajtóban már fel is bukkantak ilyen tartalmú „szakértői” vélemények.) Diehl nem egyszerűen a saját, merőben szubjektív értékelését adta közre, nem a saját nevében beszélt, mint a térség és a NATO szakértője, hanem a Bush-kormányzat álláspontját fejtegette. A kérdés az, hogy az ily módon tolmácsolt álláspont hivatalosnak tekinthető-e.
Nancy G. Brinker, az USA budapesti nagykövete most kínos helyzetbe kerülhet. Akár hivatalos, bár még oly udvarias keretek között, akár egy nem hivatalos villásreggelin valószínűleg számot kell adnia Bush elnök tényleges és hivatalosnak tekintendő álláspontjáról. Brinker válláról leveheti persze a terhet Ari Fleischer szóvivő is a helyettes külügyi szóvivő és a budapesti követség sajtósa után, ha Bushék fontosnak tartják, hogy egy önmagában jelentéktelen, de egy szövetséges országban belpolitikai bonyodalmat okozó cikkre reagáljanak. Fontos mellékszála még a történetnek, hogy Mádl Ferenc az elmúlt év végén tüntette ki a Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével idősebb George Busht, aki elismerését fejezte ki a magyar demokrácia sikerei miatt is. És Bush elnök édesapja levélben gratulált Orbán Viktornak a díszdoktorrá avatás alkalmából, tehát akkor, amikor Diehl cikke szerint Bush elnök tüntetőleg nem fogadta a kormányfőt.
Kizártnak tartom, hogy Jackson Diehl olyan szinten értene magyarul, hogy tudná, az „élettér” szónak milyen jelentése van a magyar nyelvben, és azt milyen jelentéssel szokták használni, s hogy a közélet baloldali, liberális szereplőinek szókészletében is jelen van az élettér. (Lásd ehhez Berényi Szabolcs és Lukács Csaba írásait a Magyar Nemzet február 13-i és március 5-i számában.) Ezt Diehl, a térség jól informált szakértője vagy tudja, vagy nem tudja. Ha nem tudja, akkor – finoman szólva – alulinformált és meghatározott (kormányellenes) források felhasználásával egyoldalúan tájékozódott, miáltal a magyar és az amerikai kormányt egyaránt kényelmetlen helyzetbe hozta. Ha tudja, akkor egyszerűen manipulált a cikkével. A cikk keltette látszattal ellentétben nem valószínű, hogy a Fehér Ház kifogásolta a „lebensraum” kifejezést és Diehl csak tudósított. Egyszerűen azért, mert lehetetlennek tartom, hogy az USA budapesti nagykövetségének sajtófigyelői enynyire trehány munkát végeznének, vagy ha mégis, akkor Nancy G. Brinker nagykövet ne tájékozódna személyesen Orbán retorikájának hátteréről, mielőtt maga is tájékoztatná Washingtont egy szövetséges kormányfő egyesek szerint „neonácinak” mondható megnyilatkozásáról. Kizártnak tartom tehát, hogy amerikai diplomáciai csatornákon belül fordította volna le valaki az élettért „lebensraumra”, mert az az eredeti szövegkörnyezet alapján a magyar miniszterelnök szavainak nagyon durva meghamisítása lenne. Kizártnak tartom ezért azt is, hogy Jackson Diehl a magyar nyelv ismeretében maga elemezte Orbán szövegét és jutott arra a következtetésre, hogy a vitatott kifejezést a magyar kormányfő náci értelemben használta. Ezt a munkát, az élettér „lebensraumra” fordítását tehát másvalaki végezte el azok közül, akik a rendszerváltás kezdete óta magas szintű szakértelmet mutatnak politikai ellenfeleik szavainak pártsemlegesnek nem mondható „dekódolásában” és értelmezésében. Az Országgyűlés február 5-én megtartott ülésén Bauer Tamás (SZDSZ) azt kérdezte Orbán Viktortól, hogy „miért tartotta fontosnak, hogy (…) náci politikai szótárból használt kifejezést használjon”. (Kovács Lászlónak, a Diehl cikkében érintett párt elnökének első reakciója bölcs és visszafogott volt…)
Orbán Viktor viszonylag régen, február 13-án vette át Bostonban a díszoklevelet, amihez képest Diehl meglehetősen későn jelentetett meg egy olyan cikket, amelyben aktuális elemek vannak: a Benes-dekrétum miatt összekülönböző cseh és magyar kormányfő együtt ítéltetnek el. Miután az Orbán ellen a Benes-dekrétum miatt folytatott belpolitikai kampány a csupasz tények miatt kifulladt, és Schröder is lemondta prágai útját, viszont Stoiber, Berlusconi és Aznar Budapestre látogatott, Diehl cikkével kísérletet lehet tenni a kormányfő nemzetközi elszigetelődéséről szó ellenzéki pártértékelések utólagos igazolására.
A nemzetközileg tényleg egyre tarthatatlanabb helyzetbe keveredő cseh kormányfő ürügyén vissza lehet nyúlni ahhoz az elejtett szálhoz, hogy amerikai útján a magyar miniszterelnök nem találkozott Bush elnökkel. Akkor, az esemény másnapján, de még Bush elnök telefonos gratulációjának bejelentése előtt (!) ellenzéki körökben tudni vélték, hogy Orbán Viktor persona non grata a Fehér Házban. Azt a malőrt, hogy az elnök mégiscsak gratulál egy nem- kívánatos személynek, most úgy-ahogy ellensúlyozhatja egy „tekintélyes” amerikai lap „jól informált” munkatársának aktualizáló cikke.

A szerző politológus