Bokros Lajos csomagjának folytatását ígéri

Cikkem első részét (A Bokros-csomag gazdaságtörténeti cezúra, MN, február 25.) azzal fejeztem be, hogy a Bokros-csomag lényege nem a stabilizáció, hanem a keresetek több mint tizedével való megkurtítása volt. Az MSZP és az SZDSZ gazdaságpolitikai téren elsősorban azt veti a kormány szemére, hogy éppen ezt nem folytatja, amire viszont ők ígéretet tesznek. Mindez azonban nyers őszinteséggel kimondhatatlan, mert a szavazók nagy számban aligha támogatnának olyan pártot, melynek célja, hogy a munkavállalók a gazdasági növekedés gyümölcseiből a lehető legkevésbé részesüljenek. Tehát homályosítani kell, úgy beszélni a dologról, hogy annak éppen a lényege ne legyen érthető. A homályoszlatás előtt azonban szükséges kitérnünk arra, hogy mitől függnek a keresetek.
Az emberek munkavégző képessége termelési tényező, melynek ára van. Az ár az az öszszeg, melyet a munkaadó fizet munkavállalójának azért, mert az munkavégző képességét érdekében és utasításai szerint hajlandó használni (ez az összeg az úgynevezett munkavállalói jövedelem). A munkaadónak azért és addig éri meg a foglalkoztatás, amiért és ameddig a munkavállaló munkájával előállított termékei és szolgáltatásai értékesítésével olyan árbevételre tesz szert, mely meghaladja a termelőfelhasználásra (a saját termékei és szolgáltatásai előállításához felhasznált termékek és szolgáltatások) és a munkavállalói jövedelemre fordított költségeit, továbbá megkapja gépei és berendezései amortizációjának költségét, s a vállalkozásba befektetett tőkéje után elvárt profitot. A munkaadó célja természetesen az, hogy minimalizálja költségeit, így a béreket is, amit a termelékenység növelésével (jobb gépek, berendezések, korszerűbb technológia, munkaszervezés stb.) vagy/és a bérek leszorításával, alacsonyan tartásával érhet el. Ez utóbbinak azonban gátat szab a munkaadók munkavállalókért folytatott versenye: ha az adott képzettségű és képességű munkavállalónak egy másik munkaadó magasabb jövedelmet kínál, állást változtat. Ennek „fenyegetése” miatt a munkaadók „régi” munkavállalóik keresetének emelésére is rákényszerülnek. A keresetek emelkedésének a motorja tehát a termelési tényezőkért (konkrétan: a munkavállalókért) folytatott piaci verseny, melyben azok a vállalkozók (munkaadók) lesznek a győztesek, melyek az adott képességű-képzettségű munkavállalóknak konkurenseiknél többet tudnak fizetni.
Mindebből az következik, hogy értelmetlen magas bérekről beszélni – a bérek ugyanis piaciak, melyekbe a kormány adminisztratív eszközzel csupán egy ponton avatkozik be, a minimálbér törvényi előírásával (a minimálbér intézménye mellett és ellene is számos érv hozható fel, bevezetése és mértékének meghatározása ezen érvek gondos, a konkrét helyzetre tekintettel lévő mérlegelését igényli). A munkaadók pedig pontosan követik önérdeküket, s nem fizetnek magasabb bért, mint ami a munkavállalóik megszerzése és megtartása érdekében szükséges. Más a helyzet a közszférában dolgozóknál. Itt a keresetek nem a piacon alakulnak ki, mert az állam nem profitorientált munkaadó, így a profitabilitásra való törekvés nem ad útbaigazítást a közszféra kereseteire. Az állam jövedelme adókból származik, s ebből fizeti a köz szolgálatában állókat. Nyilvánvaló, hogy míg a vállalkozói szférában nincs értelme jövedelempolitikáról beszélni, mivel ennek „felelőse” a piac, a közszférában van: az államnak a vállalati szférában elérhető keresetekhez kell viszonyítania az általa kínált béreket. Ha ezek túlzottan elmaradnak a vállalkozói szféráétól, romlani kezd a közszolgáltatások színvonala.
E kitérő után rátérhetünk az MSZP és az SZDSZ gazdaságpolitikai programjára. Mindkettő az állami jövedelemelvonás mérséklését szorgalmazza. Kuncze Gábor pártelnök az SZDSZ kampánynyitó nagygyűlésén mondott beszédében azt ígérte, hogy hatalomra jutásuk esetén adócsökkentéssel teszik lehetővé, hogy az adózók még egy havi jövedelmet vihessenek haza. Kevésbé hangsúlyosan, de az MSZP adócsökkentéssel megvalósuló jövedelemnövekedést ígér, melynek haszonélvezői elsősorban a minimálbért keresők lennének, de az adósávoknak a jövedelmi skálán való felfelé tolásával a magasabb jövedelműek is. Az adócsökkentést azzal indokolják, hogy jobb, ha nem az állam költi el az adófizetők pénzét, hanem maguk az adózók, hiszen ők jobban ismerik saját preferenciáikat, mint az állam. Ez az érvelés legalábbis figyelemre méltó, ha nem is fogadandó el maradéktalanul. (Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy az állam mire, mennyit és milyen hatékonyan költ, de arról nem szabad megfeledkezni, hogy a közfeladatokat az tette „közzé”, hogy ezek csak az állam – vagyis a megszervezett társadalom – közreműködésével voltak optimálisan biztosíthatók.) De valóban azt tartja az MSZP és az SZDSZ kívánatosnak, hogy adócsökkentéssel több pénz maradjon a mi zsebünkben és kevesebb kerüljön az államéba?
Nos, ez csupán a mézesmadzag, valójában egészen másról szól a mese, csakhogy ezt nem igyekeznek a választók orrára kötni. Bokros Lajos, akit mindkét párt csalhatatlan közgazdasági orákulumnak tekint, egyik legutóbbi interjújában előállt a farbával (Eörsi János–Merényi Miklós: Adót kell csökkenteni. Interjú Bokros Lajossal. Figyelő, 2001/42): csökkenteni kell az adókat – mondja –, de „nem csak a vállalati elvonások csökkentésére gondolok, átfogóan lejjebb kell vinni az adó- és járulékszintet. A személyi jövedelemadó például munkaerőköltség is, amely – ráerősítve a tb-járulék drágító hatására – fölfelé nyomja, eltorzítja a vállalkozó költségeit, ráadásul hátráltatja a foglalkoztatás növekedését”.
Az adócsökkentés célja tehát nem az, hogy az állam zsebe helyett a munkavállalókéba kerüljön a pénz, hanem az, hogy egyikébe se kerüljön. Bokros 2002-ben is csomagjának folytatását kívánja: a munkavállalói jövedelmek csökkentését, az ország munkavállaló polgárai adminisztratív úton történő leértékelését. De ezt még ő sem meri a munkavállaló polgárok szemébe mondani, ezért azzal hozakodik elő, hogy az szja és a tb-járulék munkaerő-drágító, vállalkozói költségtorzító hatású. Ez közgazdasági nonszensz: a munkavállalói jövedelem az egyetlen releváns közgazdasági kategória, s ez a munkapiacon alakul ki (a minimálbér kivételével). A munkavállalók ebből fizetik az szja-t és a tb-járulékokat, még azt is, amit jogi értelemben a munkáltató fizet. Bokros tulajdonképpen azzal a közgazdasági képtelenséggel hozakodik elő, hogy a nettó kereset a releváns kategória, s minden, ami a munkavállalói jövedelem és a nettó kereset közé esik, az adó és járulék formájában a semmibe hull, elnyeli az állam feneketlen bendője. Csakhogy ez mélyen hamis: az adó- és járulékfizetés valójában a polgárok szolgáltatásvásárlása (oktatás, egészségügy, közbiztonság stb.) az általuk e szolgáltatások nyújtása célból létrehozott államtól. Ha csökkentenénk a bokrosi „torzítást”, nem az állam lenne „kisebb”, hanem az ország polgárainak életszínvonala, életminősége zuhanna, az ország élhetősége kerülne veszélybe.
De igaz-e az, hogy az adócsökkentés növelné a foglalkoztatottságot? A munkavállalói jövedelmek csökkentésének két „pozitív” hatása lehetne: az egyik, hogy amit eddig ezer ember végzett el, azt ezután 1000+x fogja (tehát csökken az egy főre jutó termelékenység), a munkavállalói jövedelemtömeg ugyanakkora, csak több ember között oszlik meg. A másik, hogy a munkaerő „drágasága” miatt eddig hazánkban kellő haszonnal nem művelhető tevékenységek haszonnal kecsegtetők lesznek. Erre lenne szüksége a magyar gazdaságnak?
Persze ez csak egy magánvélemény, gondolhatnánk, de a bokrosi gondolat ellenzéki körökben visszhangra talál. Kuncze Gábor azt veti papírra (illetve vetik papírra helyette, aki járatos e szakmában, könnyen kitalálhatja, hogy kicsoda) a Külgazdaság 2002. januári számában (Nem a növekedés, az alkalmazkodás a tét!): az SZDSZ célja a radikális adó- és járulékcsökkentéssel az, hogy „a magyarországi vállalkozások anélkül tudják megtartani a munkavállalóikat, hogy bért emelnének, hiszen a munkajövedelmeket terhelő elvonások radikális csökkentése révén a munkavállalók nettó jövedelme nőhet. … Az adócsökkentés nemcsak a munkavállalóknál, hanem a vállalkozóknál is több jövedelmet hagy, akik … nem lesznek kényszerítve arra, hogy a … béremelés eméssze fel a nominálisan emelkedő bevételeket.”
A valódi cél tehát nem az, hogy a munkavállalók nettó jövedelme nőjön, hanem az, hogy a vállalkozóké. Azt senki kétségbe nem vonhatja, hogy jó dolog, a gazdaság növekedésének jele, ha csillagászati magasságokig nőnek a vállalkozói jövedelmek. Az viszont mélyen tisztességtelen, ha ezt az SZDSZ kormányzati rásegítéssel, adminisztratív korlátozással kívánja támogatni, azzal, hogy ne fizessék meg a legfontosabb termelési tényező – a munkavállaló polgárok – (munka)piaci árát. Közgazdasági értelemben vissza nem térítendő hitel nyújtására akarják kényszeríteni a munkavállalókat.
Másrészt közgazdasági értelemben nevetséges arról beszélni, hogy a vállalkozók „kényszerítve” vannak bért emelni: a munkaadókat erre csak egy- valami kényszeríti – a piac. De piacgazdaságban így természetes. Sajátos paternalizmussal állunk szemben: Kuncze úr és az SZDSZ félti a vállalkozókat, hogy nem képesek érdekeiket felismerni és ennek alapján cselekedni, s az állam adópolitikájával sietnek a segítségükre, mert félő, hogy esztelenségükben túlemelik a béreket.
Mindezt nem csupán az SZDSZ, hanem az MSZP is vallja. A kvázi közgazdasági háttérintézményeként működő Gazdaságkutató Intézet (GKI) 2001. decemberi előrejelzésében (A magyar versenyképesség alakulása az EU-csatlakozás előtt) a munkaerőköltségek tekintetében Magyarország „sajátos” konfliktusáról értekezik. Az ország nemzetközi versenyképességének alapja az alacsony egységnyi munkaerőköltség – ez így igaz –, de, teszik hozzá, „bizonyos szinten elkerülhetetlen a munkabérek emelése is”. Ebből kitűnik, hogy nincsenek tisztában a béremelkedés piaci mechanizmusával. A munkabérek emelésére azért is szükség van, mondják, mert „alacsony bérekkel nem lehet tovább ösztönözni a minőségi munkát”. A versenyképesség és a béremelés (mondvacsinált) konfliktusa szerintük azzal oldható fel, ha az „egységnyi munkaerőköltségek alacsonyabb ütemben nőnek, mint a termelékenység”. Ezt a bölcsességet az üzleti világ minden szereplője pontosan tudja. Mivel a gazdaságkutatók bizalma megrendült az üzleti világ szereplőinek hozzáértésében, hibájukat – a bérek túlzott emelését – adócsökkentéssel igyekeznek „korrigálni”. Ezek után joggal támadhatnak kétségeink az MSZP „jóléti rendszerváltás” programjának komolyan gondoltsága felől: miféle jóléti lehet az, mely a munkavállalók leértékelését helyezi kilátásba?
Mi hát végül is a rendszerváltás gazdaságpolitikai tétje? Az, hogy hova áll a következő magyar kormány: egyoldalúan az egyik fél oldalára – a munkavállalók ellenében, vagy a munkaadókéra és munkavállalókéra egyaránt, segítve-támogatva mindkettő boldogulását, de elzárkózva attól, hogy a piacon kívüli eszközökkel bármelyik érdekét is sértse.
Nekem személyesen mérhetetlenül szimpatikusabb az utóbbi.
A szerző szociológus-közgazdász