Ellenségkép benesi felfogásban

Bizonytalan, formátlan tömeg, amely belülről úgy csapódik Csehszlovákia határaihoz, mint a hullámverés Normandia szikláihoz: ez volt Benes elnök felfogása országa német és magyar kisebbségéről. A Nyugat egykori kedvencének, Prágának most végre szembe kell néznie múltjával, amely nem csak Hrabal gyöngéd barbárait rejti, hanem Skvorecky irigy és gonosz gyáváit is. A benesi dekrétumokról van szó, amelyek nyomán a huszita időket is megcsúfoló példátlan népirtás vette kezdetét.
„Az árulók földjeinek – mind a németekének, mind a magyarokénak – elkobzása a csehszlovák parasztoknak több mint egymillió hektár földet juttatott. A szállítás nehézségei ellenére az áttelepítés (mármint az árulóké – T. P.) folyik.” S még egy gyönyörű mondat a Pravda legrangosabb vezércikkírójának tollából: „Mikor az egyik angol lap azt ajánlotta, hogy delegátust küld a szudétanémetek helyzetének kivizsgálására, a csehek csak vállukat vonogatták, és egyikük – nyilván Svejk rokona – így szólt: Hát lehetséges, hogy Lord Runciman nem ábrándult még ki az utazgatásból?” Hozzáfűzhetnénk, Svejk rokonai ekkor mintha elfeledkeztek volna a derék katona kedves mosolyáról, s a nürnbergi birodalmi hangnem szláv változatára tértek át. Pusztán a Teschin (Tesin) környéki lengyeleket hagyták békében, de azokat is csak azért, mert a lengyel páncélosok keményen megleckéztették őket.
A benesi dekrétumok rendkívül megalázók voltak arra a két népre, amelyek évszázadok óta államalkotó népként éltek szülőföldjükön. Nemcsak a piros ceruzával bántak kegyetlenül a győztesek, de olyan népvándorlást és tömeges emberpusztítást idéztek elő, amely machiavellista szemléletükből táplálkozott: két év múlva az indiai császárság hindu és mohamedán részre osztásakor ugyanezt ismétlik meg az angolok. (Az 1945-ös áttelepítések borzalmainak több mint kétmillió német esett áldozatul a keleti területeken és a Balkánon, akiket halottnak vagy eltűntnek nyilvánítottak a statisztika titkos bugyraiban.)
1945 májusában és júliusában a kommunisták által szervezett halálbrigádok – amelyek legfőbb patrónusa Rudolf Slánsky, a párt 1952-ben kivégzett, a cionizmus vádjával is illetett vezére állt – otthonukban maradt német asszonyokat, gyerekeket, öregeket és sebesült katonákat öltek le: a „brünni halálmenet” áldozatainak számát van, aki akár negyvenezerre is becsüli. (A város, Brno ekkor nyerte el egyértelműen cseh jellegét.) Összesen 267 ezer német lelte halálát a csehek által „transzfernek” nevezett áttelepítés során az NSZK Elűzöttek Minisztériumának (Ministerium für Vertriebene) 1966. évi adatai szerint.
Mi magyarok jobban jártunk. Amikor ránk sor került, már nagyon is odafigyeltek a dolgokra a nyugati nagyhatalmak, elegük lévén Európában a véres megoldásokból. 1945-ben így is 15 ezer katonaköteles magyar férfit vittek fel a Szudéta-földre a németek kiesett munkaerejének pótlására, majd egy év múlva mintegy ötvenezer fős szegényparaszti népességet deportáltak oda. A kegyetlen úton s a kezdeti megpróbáltatások során mintegy ezren vesztették életüket, főképp öregek és gyermekek. A munkaképes fiatalokat úgy állították ki a városok és nagyobb falvak főterén, mint egykor a néger rabszolgákat, s angol jelentések szerint még az ENSZ rabmunkásokra vonatkozó ajánlásait sem tartották be velük szemben.
Ízléstelenül ordító rasszista reklámok tehát a benesi rendeletek, főképp a potsdami értekezlet idején kiadott 33-as, amely minden állampolgári joguktól, így vagyonuktól is megfosztotta a „két testvéri szláv nép” német és magyar állampolgárait.
A bársonyos forradalmat követően már felmerült a csehszlovák parlamentben a visszavonásuk, ám a cseh és szlovák képviselők osztottak és szoroztak, s mint egyikük Duray Miklósnak elmondta, azért döntöttek a visszavonás ellen, mert az ezt követő kátpótlási hullám elsodorhatta volna az új demokrácia gazdasági alapjait. Zsebre, s nem morálra megy a játék: gondoljunk csak a Dél-Szlovákiában lévő tetemes mennyiségű állami tartalékföldre, amelynek egykori tulajdonosai magyarok voltak.
Az ősszel választások lesznek szlovák földön. Olyan országban, ahol a zsarolás, a fenyegetés, a magyar alapítványok vagyonelkobzásának vágya a mindennapi politika része. A magyar közösség lélekszáma a tíz évvel ezelőttivel összevetve 50 ezer lélekkel kisebbedett meg, s a szlovák iskolapolitikának köszönhetően a felvidéki magyarok művelődési élete elparlagiasodik. Egyre több a vegyes házasság, divat szlováknak lenni.
Miért ne lett volna igaza Orbán Viktornak, amikor udvariasan megemlítette a Magyarországon tabu témának számító benesi dekrétumokat? A mai helyzet eme rendeletek hatásának is eredője. Vagy csak a cseheknek szabad kárpótlást kérni a Kárpátaljáról 1938–39-ben visszatelepült állampolgárai részére a magyar államtól? S miért nem kérik ezt a szlovákoktól is, akik önállósodásuk után tízezrével űzték át a határon a szlovákiai cseh hivatalnokokat és tanárokat?

A szerző történész, tudományos kutató