Már a tudomány is a politika szolgálóleánya

Bár csak nemrégiben tartotta választási kampánynyitó nagygyűlését a szocialista párt, ahol Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt, aki képtelen az élőbeszédre, felolvasta ígéretözönét, az ellenzék kampányolása valójában már hosszú hónapok óta tart. És nemcsak a politika megszokott terrénumain, hanem átmerészkedve a tudomány területére is. Tavaly szeptember 22-én a Kossuth Klubban, Bibó István születésének 90. évfordulója alkalmából a Bibó István Közéleti Társaság tudományos szimpóziumot tartott. A rendezvény írásos anyagát a decemberi Mozgó Világ közölte, az a havi periodika, amelyet 18 éve bitorol a nemzeti fiatal írók helyébe még Aczél György által kinevezett P. Szücs Júlia vezette szerkesztőség. Bibó tervszerű kisajátítása a szociálliberális gondolkodók részéről egyébként már több mint egy évtizede folyik. Nem is látják szívesen a társaság soraiban azokat, akik a jeles politikai gondolkodót máshogyan értékelik, és emlékeztetnek arra, hogy a Nemzeti Parasztpárt, majd a Petőfi Párt tagja volt, s a népi írókhoz állt közel. Nem is beszélve arról, hogy a baloldali zsarnokság vette el egyetemi katedráját, munkalehetőségét, majd 1956 után évekre börtönbe zárta. A konferencián erről egyedül a Münchenből meghívott Borbándi Gyula adott elő, aki – magyarán szólva – úgy került az előadók közé, mint Pilátus a krédóba.

Az ellenzék aktualizálja Bibó Istvánt
Jelen volt viszont Kuncze Gábor és Kovács László, akik nem győztek keseregni azon, hogy a kormánypártok nem képviselték magukat. Így nem tudták azt a rendezők által számukra előkészített ziccert kihasználni, ami abból állt volna, hogy megpróbálják a Fidesz-Magyar Polgári Párt és az MDF vezetői fejére olvasni – Bibó interpretálásával – a magyar közélet és politika állítólag megdöbbentő hiányosságait. Természetesen, akik felelősen végzik a munkájukat, nem érnek rá tudományos álorcába rejtett politikai revolverezéssel foglalkozni. Jól tették, hogy nem mentek el, hiszen az elnök urak érvelésének színvonala olyasmikben mutatkozott meg, hogy „a miniszterelnök csókra nyújtja a kezét”, valamint „az állam ott ücsörög a lakásunkban, a magánéletünkben, időnként már a hálószobánkban is” (Kuncze). Kovács László egyenesen arról beszélt, hogy Bibó István életművét az egykori Bibó-kollégisták naponta meggyalázták.
Vitányi Iván már a tudomány nyelvezetén szólalt meg, s hosszan sorolta az ünnepelt „szocializmusának” jellegzetességeit: a közszolgálat, az önkormányzat, a közoktatás, a szövetkezés, a humanizmus, a racionalizmus és a morál egységét, valamint a realizmust. Ha ez a szocializmus, akkor nincs semmi bajunk vele, ám inkább arról van szó, hogy ezek a pozitív elemek minden valamirevaló és életképes politika összetevői, szocializmustól függetlenül. Inkább arról szólhatott volna, mi volt az oka Bibó István – a nemzet és az ő személyes megpróbáltatásai ellenére – valóban dokumentálható szocializmus iránti rokonszen-vének? Szerintünk ennek két tagadhatatlan oka volt: egyrészt taktikai megfontolások, hiszen nem lehetett a megszállt országban, az orosz szuronyok árnyékában úgy megszólalni politikai kérdésekben, különösen kibontakozási javaslatot fogalmazni a túlerőtől elszenvedett 1956-os katonai vereség után, hogy az ellenfél ideológiájának alapelemeit ne respektálja valaki, másrészt Bibó életében, különösen a 40-es és az 50-es években a magyar felkelés ellenére még nem kompromittálódott a szocialista paradigma. Annak ellenére, hogy minden politikai irányzat mást értett szocializmus alatt, használatban volt a szélsőjobbtól a szélsőbalig. A keresztényszocializmustól a nyugati értelmiség gondolkodásáig bezárólag Bibó kortársai meg voltak győződve arról, hogy a világ valamiféle szociális érzületű igazságosság, szocializmus felé halad. Így volt ez tulajdonképpen az eszme 1989-es nagy összeomlásáig. A gyors észjárású Francis Fukuyama definiálta először a nyomába lépő új paradigmát, a liberális kapitalizmust.

Államilag támogatott ostorozók
Lelkes szociálliberális tudóscsapat ügyködik a Hilscher Rezső Szociálpolitikai Alapítvány folyóirat, az Esély körül is. A tavaly megjelent számok szinte mindegyikében közöltek a tudományos elemzések mellett ellenzéki publicisztikai elemeket is alkalmazó írásokat. A 2001/1. számban „Minimálbér 2000: ugrás a jövőbe vagy ugrás a gödörbe?” címmel ostorozta Tóth András tizenhét sűrű oldalon a kormány intézkedését a minimálbér kétszeresére emeléséről. Nem tévedés, valóban egy „társadalom- és szociálpolitikai” folyóirat adott helyet ennek az írásnak. Bármit, csak ezt ne, sugallja az izzadtságszagúan elfogult tanulmány végkövetkeztetése. Már-már az az olvasó érzése, hogy nem is Hilscher szellemiségének ápolása a szerkesztők egyik célja, hanem a Gyáriparosok Országos Szövetségének kiszolgálása. Hogyan is gondolkodott az emblematikus előd a minimálbérről a Bevezetés a szociálpolitikába című, 1928-ban kiadott könyvében? Elemzésből csak csipetnyit tudunk idézni, de ebből is kiviláglik, hogy a modern gazdaság nélkülözhetetlen elemének tekintette, és természetesen mértékének lehetőség szerinti növelésével evidenciának gondolta: „Az igazságos munkabér minimumának megállapítását hatósági szervre kell bízni. Ha a munkaadók és munkások közös megegyezése révén a munkabér alakulása a munkásra nézve kedvezőbb, ez csak örvendetes, de a megegyezés lehetőségén kívül álló munkást nem lehet a munkaadó önkényének kiszolgáltatni…, a minimális munkabér megállapításával a kitűzött cél csak akkor érhető el, ha a megállapított bér nem csupán összegszerűséget (normális munkabér) jelent, hanem a megkívánt emberi létnívó biztosításához szükséges és eszerint alakuló vásárlóerőt (reális munkabér) is…, a munkabérek emelésével szemben: a vállalkozók részéről avval érvelnek, hogy annak következtében a közgazdaság többet fogyaszt és kevesebbet termel, és ezt a termelési szervezet fenntartásához és kiterjesztéséhez szükséges tőke képződése elmarad…, a való tényállás az…, hogy alacsonyabb bérek mellett valóban kisebb a fogyasztás, éppen nem mondható a társadalom és a közgazdaság érdekében lévőnek…” (58–62. old.)
Az Esély 4. számát Ripp Zoltán A Fidesz-ideológia és a történelem című vitairata vezeti be tíz oldalon. Az írás történelemhamisítással vádolja a kormánypártot. Tellér Gyula éveken át kiérlelt és továbbfejlesztett koncepciójára irányítja a tüzet, de – őszintén szólva – publicisztikus, a baloldali bulvárlapokból merített érveivel a bokájáig sem ér fel vitapartnerének. Szerinte a Fidesz „nyomul”, „neobarokk társadalmat épít”, „egységes pártot hoz létre”, „pozitív polgári hagyománnyá avatja a horthysta keresztény-nemzeti kurzust”, „polgárivá stilizálja 1956-ot”, valamint megállapítja, hogy „a Fidesz ambiciózus célja az alternatívátlanság képének kialakítása, ennek érdekében próbálja a maga szája íze szerint értelmezett nemzeti és polgári hagyományt egyneműsíteni, és a jobboldali kurzushoz kötni.” (4. old.)
Úgy látszik, ’56 „kisajátítása” és „az alternatívátlanság képének kialakítása” a sértettségében egy szociálpolitikai szakfolyóirat hasábjain politikai publicisztikára vállalkozó történész nagy bánata. Ehhez csak annyit fűzünk hozzá, hogy a napokban vehettük kézbe Ripp Zoltán 366 oldalas, keménykötésű „1956 forradalom és szabadságharc Magyarországon” című nagymonográfiáját a Korona Kiadó gondozásában. A mű az események szocialista narratíváját adja elő, dicséretre méltó magas színvonalon. Az impresszumban a következő olvasható: „A könyv az Oktatási Minisztérium pályázatán díjat nyert, és felkerült a hivatalos tankönyvjegyzékre.” Azaz, a forradalmat kisajátító és az alternatívátlanság megteremtésén fáradozó kormányzat több százezer forinttal jutalmazta, és felvette tankönyvjegyzékébe művét. Lehet, hogy a Ripp Zoltán értelmezte ideológia kissé bonyolultabb?

A szakmai hitelesség kérdőjeleződik meg
Egy csepp tudomány, tehát semmi álorcás ködösítés nincs abban, hogy az Esély tavalyi 5. számában a főszerkesztő interjúra kéri Medgyessy Pétert, akinek a nyilatkozata a jól ismert szocialista választási szlogent hordozza a címében: „Jóléti rendszerváltozás”. Az interjú részleteit nem ismertetjük, már hónapok óta harsogja az ellenzéki média, hogy az igazi jólétet csak a szocialisták hozhatják meg.
Új elem tehát a választási harcban, hogy a baloldali értelmiség tudós csoportjai is csatlakoznak a hatalom megszerzéséért folytatott küzdelemhez. Azt vetik be a kampányba, amijük van. A tudomány eszközeivel kísérlik meg erősíteni párt-jaikat. A nagy igyekezetben csak arról feledkeznek el, hogy ha fórumaikat felajánlják közvetlen politikai célokra, azok szakmailag hiteltelenné válnak. A tudomány álarcába bújt politikai publicisztika veszélyes és ártalmas tévút.

A szerző egyetemi tanár (Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem)