Miért nem szabad győznie a Magyar Szocialista Pártnak?

Boross Péter, hazánk volt miniszterelnöke két hasonló című tanulmányban (Magyar Nemzet, január 20. és 21.) tanulságos áttekintést adott a baloldali pártok összefonódásáról, a szociáldemokrata és a kommunista pártok összefogásairól, hazánk történelmében játszott szerepükről. Végső konklúziója: „… csak a magyarság sorsa iránt elkötelezett jobbközép erők választási győzelme jelenthet jövőt az ország népe számára”. Kapcsolódva e témához, ebben az írásban az MSZMP-MSZP néhány jellemvonására, szociáldemokratizálódásának elmaradására, szakértelmének eddigi vonásaira kívánok rámutatni. Ezt azért is szükségesnek vélem, mert az elmúlt tizenkét évben felnőttkorba jutott generáció előtt sok minden nem ismert, és bizony az idősebb korosztály egy része is – napi gondjai közepette – hajlamos megfeledkezni a közelmúlt történéseiről.
1. Az MSZMP-MSZP átalakulásról. Szociáldemokrata párt-e az MSZP?
A szocialista diktatúra bukása után az ember – naiv módon – azt várta, hogy az MSZMP vezető garnitúrája, a párt akaratának, hatalmának képviselői a politikától visszavonulnak. A szociáldemokrata (szocialista) eszmeiségű pártot azok a baloldali elkötelezettségű polgártársaink hozzák létre, akiket az MSZMP diktatórikus vezetése, a szociáldemokráciától alapvetően eltérő célkitűzése és ténykedése korábban távol tartott a politizálástól. Hozzájuk csatlakozhattak volna azok a régi, egyszerű MSZMP-tagok, akik eltérő politikai szemléletük miatt még a legalacsonyabb szintű pártvezetői beosztásra sem törekedtek. Ilyen elgondolások kétségtelenül voltak a rendszerváltozás pillanatában, ezek azonban különböző okok miatt eredménytelenek maradtak.
Megválaszolandó kérdés: miben különbözik a mai MSZP a nyugati értelemben vett szociáldemokrata párttól? Egy lényeges eltérés azonnal kimutatható: az MSZP – ellentétben nyugati „testvérpártjaival” – kommunista pártból alakult ki, nem egy természetes fejlődés eredményeként, nem vezetőtestületének szándékából, hanem a kommunista mozgalom nemzetközi összeomlásaként. Hozzá kell tennünk ehhez még azt is, hogy egy olyan pártból nőtt ki, amelynek korábbi elődje nemcsak politikai ellenfeleit, hanem számos saját tagját is megsemmisítette. Amelynek későbbi, reformált formája az országot társadalmi, gazdasági csődbe vitte, és amely egy idegen hatalom szolgálatában állt. Az a tény, hogy a nagy patronáló támogatásának megszűnésével felszámolta egyeduralmát, az egypártrendszer diktatúráját, elkerülhetetlen lépés volt, és számára a túlélés lehetőségét kínálta. Az utódpártot számosan elhagyták. A szocializmusról álmodozók, a régi veteránok a Munkáspártba tömörültek. A közép- és alsó szintű vezetők, funkcionáriusok nagy része szintén visszavonult, de vonzalmát a párthoz megtartotta. Élesen elhatárolódtak viszont az MSZP-től azok, akik belső vagy külső kényszer hatására lettek az állampárt egyszerű tagjai, ami nyomasztó lelki terhet jelentett számukra.
Miként a MSZMP korábbi reformjai során, az utódpárt vezetése most is az élgárdából, valamint az ifjúsági szervezetükből kiöregedett „felnőtt” tagokból verbuválódott. (Az utóbbi a rendszerváltozás nélkül is megtörtént volna.) Az új párt célja alapvetően módosult. Most már nem a bőség kosarát ígérő szocializmust, majd még az ennél is fejlettebb kommunizmust kellett megvalósítaniuk, hanem – drámai fordulattal – az elődpárt által elpusztított, felszámolt tőkés társadalmat és az ehhez szükséges tőkésosztályt – a tőlük tanult szóhasználattal – a munkásosztály kizsákmányolóinak csoportját kellett létrehozniuk. Ez a gyökeres, forradalmi fordulat egyik napról a másik napra történt meg. Nem tudom, hogy a párt megmaradt, szocialista eszmeiséggel átitatott hívei ezt hogyan dolgozták föl. Egyetlen magyarázatot találok: a párthoz tartozás a felszínen maradást, az egymás védelmét és – a módosult jelszavakkal – a hatalom ismételt megszerzésének lehetőségét nyújtotta. Azon lehet tépelődni, hogy a ’94-es választási győzelem a párt jövője szempontjából előnyös volt-e. A párt újjászületését, az ehhez elengedhetetlen személyi változásokat kétségkívül megakadályozta, hiszen a vezetőgarnitúra joggal (?) állíthatta, hogy a ’94-es nagy győzelem az ő munkájuknak köszönhető. Azon se lehet csodálkozni, hogy a vezetési stílusukra a régi jól ismert vonások jellemzőek, hiszen az évtizedeken keresztül beidegződött szokásokon aligha tudnak változtatni.
2. Az MSZP jelenlegi vezetéséről
A közvélemény joggal várta, hogy a ’98-as választási vereség után az MSZP végre elindul a valódi megújulás útján, és a 2002-es parlamenti választásra már új, tiszta múltú vezetők készítik fel a pártot. Mindezekkel szemben mit látunk: eltekintve néhány új arctól, először Németh Miklós visszajövetelével kívánták erősíteni a pártot, majd amikor ez – különböző okok miatt – nem történt meg, Medgyessy Péterrel, a rendszerváltozás előtti miniszterhelyettessel, volt központi bizottsági taggal kívánták ezt elérni. A „megújulási” programban pedig legújabban Csehák Juditot, az állampárt Politikai Bizottságának volt tagját állítják ismét csatasorba. Így Horn Gyulával, Kovács Lászlóval, Nagy Sándorral együtt – hogy a többi régi MSZMP-s személyiségeket ne említsem – figyelemre méltó csapat állt össze. Nem lennék meglepve, ha ezt folytatva további megbízható régi káderek kerülnének elő a tarsolyból, és ők is bekapcsolódnának a választókat meggyőző munkába.
Vajon milyen szerepet szán az MSZP ezeknek a politikusoknak? Pártjuk mit akar velük elérni? A választók mely rétegét kívánják általuk megnyerni? Milyen múltbeli tevékenységükkel akarják alkalmasságukat bizonyítani? A felnövekvő új generációt – különösen akkor, ha szüleiknek a szocializmus évtizedeiben szerzett élményeire, tapasztalatára figyelmet fordít – aligha lehet egy idegen hatalom által irányított, kézben tartott államhatalom vezetőivel elkápráztatni. Az idősebb korosztály – korábbi megpróbáltatásai vagy kivételezett helyzete függvényében – erősen polarizálódott. Az eszméhez hű káderek túlnyomó része a régi szép diktatórikus időkről álmodozik, és vezérüknek, Kádár Jánosnak szeretnének szobrot állítani. Az ő szemükben a kapitalistává, bankárrá vált elvtársaik árulók, a nép ellenségei. Az MSZP hívei számára a korábbi élharcosok feltűnése aligha jelent plusz hajtóerőt. A szocializmus kárvallottainak, üldözötteinek véleménye egyértelmű. A polgári oldal iránt elkötelezettek ellenérzése, elhatárolódása az MSZP-től pedig az ismert személyek visszatérése láttán még erőteljesebbé válik.
3. Az MSZP politikusainak szakértelméről
Az MSZP politikusai már ’94-ben, és most is, a szakértelemmel érveltek: majd ők rendbe teszik az országot. Úgy gondolják, hogy ők, a diktatúra különböző tisztségviselői jogosultak arra, hogy 45 éves kemény, majd puhuló diktatúra után, a demokráciában is irányítsák az országot? Megfeledkeznek arról, hogy annak idején nemcsak a szabadság hiányától szenvedtünk, hanem attól a szakértelemtől is, amellyel gazdaságunkat csődbe vitték. Amely az elfogadható életkörülményeket csak állandó kölcsönök felvételével tudta biztosítani, évtizedekig korlátozva saját és utódaink életszínvonalát. Minden jelenlegi társadalmi bajunk – különösen az egészségügyünk állapota – ebben a „csodálatos” időszakban és az akkori irányítók döntéseiben gyökeredzik. Ez lenne az a szakértelem, amelyre az országnak most égetően szüksége lenne? Igen, Medgyessy Péter, „beszéljünk erről, beszéljük ezt meg”, amint ön az MSZP kongresszusán mondta. És azt az ön által percenként ismételgetett szlogent is, hogy „Velünk az ország többre jut”. Mi bizonyítja ezt a tételt? Amikor ön a fenti mondatot ismételgette, mire gondolt? Önökkel az ország a szovjet típusú szocializmus építésekor egyszer már valóban eljutott valahová (!), ez azonban előrelépést egyáltalán nem jelentett, csak óriási lemaradást a nyugati társadalmaktól. Negyvenöt éves uralmuk alatt, amikor nem volt ellenzékük, nem volt ellenvélemény, és azt csináltak, amit akartak, igazán minden lehetőségük megvolt, hogy szakértelmüket érvényre juttassák, hogy az „ország önökkel többre jusson”. Hogy a vas és acél országa helyett a tudást, a szürkeállomány innovációs képességét hasznosító modern ipart alakítsanak ki. Igazat adok önnek abban, hogy Magyarország többet érdemel. Az itt élő emberek munkája, törekvése, szabadságvágya alapján többet érdemelt volna az 1945–90 közötti időszakban: szabadságot, igazságosságot, demokráciát, jólétet. Ezzel szemben mit kapott?
Túlnyomórészt az ebből a korszakból örökölt gazdasági nehézségek tömkelege önöket egyszer már visszahozta a hatalomba. Mi mutat arra, hogy az ajándékba kapott lehetőséggel élni tudtak? Nem kívánom ismételgetni azokat az ellentmondásos, hibás intézkedéseket, amelyekre írásainkban a Horn-kormány idején rámutattunk. Ellenállok a csábításnak, hogy Tellér Gyula Hatalomgyakorlás az MSZP– SZDSZ-koalíció idején című könyvéből idézzek. Ehelyett a polgári oldal iránti szimpátiával, elkötelezettséggel igazán nem vádolható Lengyel Lászlóhoz fordulok. A Pártházból palotába című könyvében írja: „A helyzet tragikomikus, mert Horn kialakította önmagáról a jó külügyminiszter képét, s ezt már maga is elhiszi … Külügyi szemlélete … nem alkalmas a hosszú távú stratégiai gondolkozásra” (337. o.). „Nem tudás, jellem, szorgalom és gerincesség ülteti őket íróasztaluk mögé, hanem a főnöki kegy, a gyakorlatias érdekkijáró realizmus gondolkozásmódja” (392. o.). Szakértelmükről: „A szocialista–szabad demokrata-koalíció felélesztette, majd kioltotta ezt a hitet. Bebizonyította, hogy sem a politikai szakmát, sem az igazgatási szakmát nem műveli magas fokon” (397. o.). „Az 1994–98-as koalíciónak hiányzott a morálja” (401. o.). Csehák Judit nyilatkozata a visszavonulásakor: „Számomra a Tocsik- ügy volt a vízválasztó … Jó esély van arra is, hogy ha az MSZP hatalmon marad, akkor ilyen ügyek újra – rendre – előforduljanak” (404. o.). Talán ennyi elég.
4. A választás nemzetközi kihatásairól, az MSZP reputációjáról
Röviden érdemes foglalkozni azzal, hogyan befolyásolja Magyarország nemzetközi reputációját, ha ismét a szocialista párt kezébe kerül a kormányrúd. Világot járó hazánkfiai jól tudják, hogy a magyarságot milyen nagyra becsülték az ’56-os forradalom miatt. Mindenütt úgy fogadtak bennünket, mint annak az országnak a polgárait, amelyik megpróbált kiszabadulni a diktatúra béklyóiból, és annak sikertelensége után mindent megtesz, hogy lazítson kötelékein. Mondanom se kell, hogy múltunk ismeretében nem kevés meglepetést keltett világszerte, amikor a demokratikus átalakulás után néhány évvel annak a pártnak a vezető káderei kerültek vissza a hatalomba, amely a lerázni kívánt uralom birtokosa volt. Mindezt csak úgy tudták a maguk számára értelmezni, hogy Magyarországnak csak egy elitje van! Ez a magyarázat – függetlenül attól, hogy messze van az igazságtól – nem valami hízelgő arra az országra nézve, amelyiket mindig és mindenütt szellemi kiválóságai miatt becsültek. Az igaz, hogy az utódpártot elfogadják a nyugati szocialista pártok, mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne tudnák az MSZP vezetőiről: valamikor a tőkés társadalom ellen tevékenykedő szervezet hazai élharcosai voltak. Ez semmiképpen nem tekinthető jó ajánlólevélnek!
*
Bennem és az általam jól ismert értelmiségi körökben nincs semmiféle gyűlölet az utódpárt, a szocialista párt vezetői iránt. Nem kívánok senkit személyében megbántani. Toleranciámban odáig mentem, hogy amikor Medgyessy Pétert egy fiatal politikus kora miatt figurázta ki, még védelmére is keltem. Az sem zavart és zavar, ha az MSZMP jeles személyiségei – régi kapcsolatrendszerüket kamatoztatva – sikeres vállalkozókká, üzletemberekké, bankelnökökké, milliomosokká váltak, kivéve azt az esetet, ha meggazdagodásuk hamis és csalfa módon történt. Örülök annak is, hogy kollégáim, akiknek korábbi fontos pártpolitikai munkájuk miatt kevesebb idejük maradt szakmájuk művelésére, most ezen a területen is kibontakoztathatják képességeiket. Talán már másképpen látják a világot, mint annak idején, amikor az akkori körülmények között az átlagosnál valamivel (!) aktívabban dolgozó kutatócsoportot a párttitkár azzal marasztalta el, hogy „az a baj veletek, hogy csak dolgoztok, dolgoztok, de semmit se tesztek a társadalomért”.
A fent leírt történések, jellegzetességek alapján abba azonban nem lehet beletörődni – remélhetően ezzel a lakosság többsége is egyetért –, hogy ismét azok irányítsák az országot, akik egyszer már csődbe vitték. Ennek az országnak nem az MSZMP-ből az MSZP-be átigazolt élcsapat kormányzására van szüksége.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja
(A Solymosi Frigyes összegyűjtött írásait tartalmazó Valóban kollaboránsok voltunk? című kötetet a Kairosz Kiadó ma mutatja be a fővárosi Fókusz Könyváruházban.)