De nem lehet a homokba dugni a fejemet. Ha hallgatok, akkor cinkos leszek. Most éppen a Terror Háza körül folyik a polémia. Azaz éppen ez a kérdés: polémia folyik-e vagy sanda maszatolás, harsány szidalmazás? Egy rádióműsor zökkentett ki mélázó undoromból. A Petőfi délelőtti műsorában (március 6., szerda) valami bábszínházi beharangozónak álcázott jegyzetfélében Sándor Erzsi (régi rádiós) arról beszélt, hogy az Andrássy út 60. mai külleme megzavarja a bábszínházak felé igyekvő ártatlan kisdedek lelkét. Tudniillik beszélnie kell gyermekének (unokájának?) a házról, s arról, mi történt ott bent valaha, pedig a gyermekecskének csak a három kismalac szellemisége való. Nem tudom, végiggondolta-e, mit mond. Remélem, nem. Jár-e a Mártírok terén, a Batthyány-örökmécses környékén vagy a Dohány utca felé gyermeket terelgetve? Mit mond ott, ha kérdik, mi is az a szomorúfűz a zsinagóga háta mögötti kertben? Vagy kivágná a zsidó népirtás fém emlékfáját (Varga Imre talán legszebb szobrát), csak hogy ne kelljen szörnyűséges dolgokat hallania a gyermekfülnek? Netalán elmondja, amit megérthet belőle a kicsi, hogy felnővén a lelkébe ércesedjék az erőszak elutasítása? Elfújná az örökmécsest, hogy ne legyen feladata a magyarságért elszenvedett hősi halálról beszélni? Elkerüli a Nagy Imre-szobor hídját, hogy ne essen szó arról, volt, aki átkelt a sztálinizmus sötét oldaláról egy világosabb partra.
A gyermek szó kiejtése mágikus töltésű, a rózsás arcú kisdedek mély ösztönökre hatnak. Könnyű eladni árut, eszmét, ha gyermekszemek reklámozzák. Láttunk kisdedet popsikenőcs mellett meg Rákosi karjában egyaránt. Hátha úgy kelendőbb a „termék”. Ha valamit az utódok hasznára vagy kárára valónak állítunk, a gondolkodást gátoljuk. Tisztességes ember tehát csínján bánik használatával. Sándor Erzsi máshogyan jár el; politikai démonait bújtatja babaruhába, hátha így jobban teljesítik küldetésüket. Fekete szómágia. Ha szómágia van, van szóterror is. Nemcsak gumibot, villanyozógép, ávóscsizma lehet a megfélemlítés, megtörés eszköze vagy az ordító fenyegetés, hanem az olvasmány, a sorokból áradó csöndes méreg is. Az állandóan fülünkbe suttogott átok.
Peer Krisztián – nem hírlap-, versíró – a túlélő központi pártlap hét végi számában, a kultúra (!) rovatban számol le a bunkókkal. Látom lelki szemeim előtt, amint belepökvén a markába, mint valami vonal alatti József Attila, nekiveselkedik a döntögetésnek, és fejszét ragadván nem a tőkét, a tökfejeket vágja. Hűvösen. Fölényesen. Például: csak úgy mellékesen, bevezetőleg, hanyagul, megfélemlítő könnyedséggel papírra vetve: „… a nemzeti kultúrának (használhatatlan fogalom)…”
Értjük, ugye? Elég ide a zárójeles két szó, minek több? Aki pedig másként gondolja a dolgot, maga is bezárható. Nem érdemes idézni, hogy mon Peer (költőnek használhatatlan) milyen irodalmi kacifántok között bukdácsol, milyen szövegbéli modorosságokat pattint ki, mennyire girbe-gurba textusának gondolati váza. Helyesen írni magyarul nem tud, ez rendben van, aki költészetből él, alakítja a nyelvet, ugyebár ez minden dilettánsnak a fejében van, tudja. A sok tudás közti szűk helyen így persze nem fér el a magyar grammatika. Ami amúgy is a nemzeti kultúra része, tehát használhatatlan. Marad a helyes egyeztetés helyett a grammatikai homály. Az viszont világos, hogy a tárgyalt számítógépelő mit akar.
Most például fitogtatni (is). Hogy ő milyen művelt! Fölismer egy Szabó Lőrinc-idézetet, s így a Terror Háza szlogenje (jelmondat? – idegenszó-készletét direkt használja itt stílelemként?) szerinte félreértésen alapszik. A költő szerelmi életéről írott soroknak nincsen helye, a mondat félreértelmezett. Történeti jelentéstanból elégtelen Peernek. De semmi kedvem elmagyarázni neki, hogyan is működik a nyelv, a jelentéstartalmak hogyan alakulnak, s hogyan alakíthatók akarattal élő jelentésvilágukban. A baj az, hogy ez az alanyi verselő gusztustalanul fasisztázik. Kódoltan. Rejtetten.
Azt írja: „Inkább az a necces, hogy szegény Szabó Lőrinc magáévá tette, némely versében formálta is a kordivatot, diktátor hajlamú volt egy időben az istenadta.” A lekezelő, lesajnáló hangnem bizonyára Költőcske Krisztián kisebbségi tudatából fakad, figyelmünkre nem méltó. De: Szabó Lőrinc költő írt egy Vezér című verset. 1928 (!) szeptemberében jelent meg a Pesti Napló című polgári liberális napilap hasábjain; majd átdolgozva 1938-ban egy kötetben, s engedélye nélkül egy szélsőjobboldali lapban, eztán máshol is. 1945-ben ezért lakolnia kellett: fasiszta propagandával vádolták a bokájáig nem érő senkiházik. Eltaposniuk nem sikerült, a vádak szétpukkantak, a többszörös megaláztatás azonban meggyötörte, megtörte a költőt. Az irodalomtörténet-írás feldolgozta az esetet; Peer elolvashatta volna. Nem, nem akarta, a bizonyítottan rágalmazók kórusába állt be. Hova is? Szabó Lőrincet az ÁVO Andrássy út 60. alatti székházában is fogva tartották. Peer lelkében az ÁVO külső munkatársa. Ma. Ő már a múzeumról politikai döntést meghozókat fasisztázza le nagy bátran, s utalná be – valahova. A magyar nyelvet nem kívánja, de a lejárató technológiát szeretné jól használni.
S mindez miért? Napi érdekek szolgálata, a hazugsággal rágalmazás kéje, dupla fenekű nyikhajkodás, haszonlesés, irigység kerülhet szóba. Leszárad és elfelejtjük. De gusztustalan. Még valami: az előző cikk fölött N. Kósa Judit önmagában érdektelen véleménye adatik közre a Terror Házáról. (Hát ha ennyit sikerült kinyomni magából, ennyit sikerült.) Címe: Erőltetett menet. A zsidógyűlölet áldozata, Radnóti Miklós versének címe. A halála előtt megélt szörnyűségekről szól. Szégyelli-e magát valaki a Népszabadság szerkesztőségében?
origo.hu
Budapesten is elindul az új ügyeleti rendszer – a változás a betegek érdekét szolgálja
