Újra itt a „nagy csapat...”

A két világháború között, az úgynevezett boldog békeidőkben és még utána is egy jó darabig, rangot jelentett, közmegbecsülést, ha valaki elmondhatta magáról, szervezett munkás, tehát szakszervezeti tag. Nem vettek föl oda akárkit. Szakmailag kiváló, egészséges igazságérzettel megáldott-megvert, szavatartó vagy éppen súlyos szavú, a közügyek iránt érdeklődő, komoly munkásemberekre építettek. A legelőkelőbbnek a nyomdászok számítottak, a mozgalom politikai ügyekben dönteni, elemezni képes, a társadalmi harcokban, az intellektuálisan is megedzett réteget képviselték; vezetőik egyenrangú félként vettek részt a munkáltatókkal folytatott tárgyalásokon, tehát a szakszervezeti mozgalom a munkaadók reputációját is élvezve, elismerten kezeskedett a munka és a dolgozók becsületéről.
Kiharcolta, biztosította és megvédte a munkásság jogait és érdekeit, de úgy, hogy tekintettel tudott lenni az államrezon, a haza elsődleges érdekeire is. Képes volt, mint jogokkal bíró autonóm szervezet alapvető céljait, így a szegényebb néprétegek életszínvonalának emelését, a kizsákmányolás csökkentését, az újraelosztás igazságosabbá tételét, az emberibb munkakörülmények megteremtését, biztosítását megfelelően összehangolni az általános fejlődés lehetőségeivel.
Vezetőik zömükben példamutató megvesztegethetetlenséggel, elutasítva a korrupciót, hittel vállaltak küzdelmes megbízatást, a munkásság valódi érdekeiért való kiállást. Ez határozta meg a tagság erkölcsi normáit, és aki méltatlannak bizonyult a bizalomra, annak föl kellett állnia tisztéből. A szakszervezet képes volt a benső öntisztulásra; lételeme volt e tisztaság, átláthatóság, mert ez adta fellépéséhez a kikezdhetetlen erkölcsi alapot. Ezeket a nemes, ám a mindennapi életben megedzett szocdem-hagyományokat semmisítették meg, bontották le, illetve alakították a saját képükre a kommunisták, amikor a világháború után hatalomra dübörögtek az orosz tankok hátán, mivel a magyarság elutasította, önakaratából nem fogadta el őket. A néplélektől idegenek voltak azok az erőltetetten, erőszakosan népboldogító eszmék, üdvtanok, mint például a magántulajdon szentségének gátlástalan elvetése, az orosz mintára bevezetett zabrálás, a közösség nevében történő saját zsebre dolgozás, a módosabb néprétegek szisztematikus kirablása. Az ő forradalmuk, egyenlősdijük annyit tett, hogy hárommillió koldusból csináltak kilencet, tehették, hiszen a fegyveres hatalom, s így a nemzeti jövedelem „pártunk és kormányunk” kezében volt, kizárólagosan soha nem adtak, viszont akitől csak lehetett, elvettek.
Durván leegyszerűsítve ebből állt össze a pártállamiság: a folyton éleződő osztályharcból, amely nem volt más, mint primitív ideológiai-demagógia, amivel mindezt megmagyarázni, alátámasztani, egyszóval legitimizálni akarták. Ebbe a törekvésbe nem fért bele a klasszikus, értéket, tartást, becsületet teremtő és megőrző szociáldemokrácia, el kellett takarítani az útból, mert félő volt, hogy öntudatra ébreszti a munkásságot, leleplezi azt a nemzet elleni összeesküvést, amely napjainkban is tart. Igaz, az új helyzetre való tekintettel trükkösebben és álnokabbul.
Több mint kényelmetlen lett volna a kommunisták számára, hogy ha a hatalmukat egy szocdem párt ellenőrzi, amely pillanatokon belül s főként belülről átlátja demagógiájuk ürességét, átlát a csaláson, s ellenük hangolhatja a néptömegeket. Tehát a szocdem párt szétverését a szakszervezeti mozgalom működésének, jogosítványainak felülvizsgálata, játékterének beszűkítése, szabadságjogainak formálissá tétele követte. Egyszóval ki kellett fogni a mozgalom vitorláiból a szelet; a haladás illúzióját keltve, létrehozták a közös zátonyt. A szakszervezetek legfőbb vezetőségét lejáratták, korrumpálták, vagyis, akit lehetett, megvettek, a többit leváltották, ellehetetlenítették, mígnem sikerült egy olyan formálisan működő bábszervezetet megteremteni, amelynek a tagdíj behajtásán kívül más szerepe nemigen volt. A hatalmi erőviszonyok alakulásába nem szólhatott bele, „kifelé” pedig demonstrálnia kellett, hogy a munkástömegek érdekeinek vehemens védelmezője, miközben naponta elárulta ezeket az érdekeket, nem védett meg semmit. Nem is „vette volna jól ki magát”, elvégre, ahol proletárdiktatúra van, vagy egy vidám barakk, ott szükségtelen a munkásság munkásság általi ellenőrzése, luxus volna ez elvtársak.
Az én ifjúságom már ilyen szakszervezeti mi-liőben telt el. Emlékszem, a munkavédelmi oktatás letudott harminc perce után, napokig kellett bolyonganom különböző irodákban, hogy a nekem járó munkakesztyűt, bakancsot tizenhét aláírás és pecsét ellenében végre megkaphassam. Munkahelyi jogos panaszaimat sohase vizsgálták ki rendesen, javamra nemigen döntöttek, a nyári üdülési beutalót mindig, már-már rituális harcban tudtam csak megszerezni, merthogy most nincs hely, mert éppen X. Y elvtársak töltik jól megérdemelt…, hagyjuk, elég, elfog a hányinger, mennyi, akkor talán föl se tűnő, apró megaláztatást kellett eltűrnöm az egyenlőség nevében.
Kis, fal mellett osonó funkcionáriusok lébecoltak nagy hatalommal, és jaj volt neked, ha közülük valamelyik ellenszenvesnek talált. Az egész életed megbukhatott rajta. Vagy elmész más munkahelyre, ahol egy másik hasonszőrű begyébe kerülhettél.
Ez volt a rendszer.
Ó, áldott emlékezetű üzemi négyszög, kommunista szombatok nosztalgiája! Amikor a semmihez nem értő, kétbalkezes főnökök lefáradtak az üzembe jópofiskodva úgymond dolgozni! A függetlenített vállalati párttitkár is, hangsúlyosan viselt kék overálján soha egy folt, kezében jegyzetfüzettel mindig sietett valamilyen fontos értekezletre, a munkásőrök pedig a gyakorlatra vagy új lakásuk átvételére, míg a sok nemecsek ernő gürizett a munkapad mellett, helyettük is.
Igaz, ki-ki annyit lophatott, amennyit nem szégyellt, ha már a demagógia szerint miénk a gyár, hát vigyük is haza. Fejétől büdösödik a hal, s az életben maradáshoz mindenkinek joga van. Jó kis filozófia. Megélhetési. Van már megélhetési bűnözés, sőt megélhetési politikus is, egyre több. Nemrég emelték a fizetésüket.
A tévé képernyőin pedig megjelennek népért aggódó arckifejezéssel, harcosan a tömegek érdekeinek védőiként, a posztkommunisták jelöltjeként, párttagként itt-ott füllentett függetlenként, föltűnnek, hablatyolva, beszélnek hozzánk, magyaráznak, na kik? Úgy van, a szakszervezeti funkcionáriusok. Élükön az MSZOSZ-szel, vezetői föluszultak, mozgósítva vannak; összetartás van elvtársak, hogy újra betarthassunk. Micsoda nász ígérkezik megint, negyven év impotenciája után, amikor csak az a felismerés működött, hogy kacsintó Jánoshoz fejbólintó Jánosok illenek. Micsoda Héja-nász az avaron, a zavarosban, még a dolmányos varjak is lesütik a szemüket ekkora gerjedelem láttán. Igen, a szakszervezeti funkcik, akik az MSZP égisze alatt most jó pásztorként terelgetnék a jónépet a régi akolba, amelyből a doh szaga meghitten ismerős, bármiként is kölnizik – púderozzák? – magukat a képviselő elvtárs-urak.
Akik ugyan negyven éven át nem tudták megmutatni a népért növesztett oroszlánkörmeiket, miért, tán csak nem ketrecben voltak. Aranyketrecben, onnan bennük a kifogyhatatlan kincstári derű? Vagy arról van szó, hogy akkoriban hivatalból, gombnyomásra szajkózták az ismert királyi mondást: minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. Elégedettek lehetnek. Már csak azért is, mert a parlament felé menet a sofőrjük, a testőrjük elintézte a hét végi bevásárlást, elvitte az oviba a gyerekeiket, fodrászhoz asszonyaikat.
Így most már megint egyre kevesebbet találkoznak a néppel, melyet negyven éven át oly odaadóan, markánsan, karakánul szolgáltak a bizalmával visszaélő hatalom ellenében. Hősiesen úgy álltak ki mellettük, hogy odakuporogtak a kondérhoz, és faltak, helyettünk is. Elnézem, hogy újra itt van, mert el se ment a „nagy csapat”. Szemforgatóan „löki a szöveget”, folyik belőlük a szó, hogy nincs hitele, mit se számít a beetetés lázában, mégis csüngnek rajtuk számosan. Nem rázza fel, nem ébreszti öntudatra a balga hívőket a déli harangszó sem; zabálják a mézesmadzagon belógatott talmi igét.