Kezdjük előbb a tévedésekkel. Tóth Ilona mint szigorló orvos a forradalom napjaiban nem a Péterfy Sándor utcai kórház ideiglenes vezetője volt, hanem megbízásból a Domonkos utcai segédkórházat vezette. (Ez a harcok idején lényegében egy hatalmas kötözőhelyként működött.) Kollár István – az orvosnő feltételezett áldozata – nem egyszerű rakodómunkás volt, hanem, mint a Budapesti Rendőr-főkapitányság államellenes bűncselekmények osztálya 1956. december 29-i összefoglaló jelentése bizonyítja, egy „volt államvédelmi beosztott”. Egy biztos, Kollár István sírköve a Kerepesi úti temetőben, az 1956-ban elesett vagy megölt „kommunista mártírok” közt áll, s arra rá van vésve az alhadnagyi cím. Igaz, hogy a Fővárosi Bíróság 2001 februárjában – amikor semmisnek mondta ki Tóth Ilona ítéletét – nem vizsgálta meg új tények alapján az ügyet, de nem is tehette meg, hiszen az iratanyag hiányos, a vizsgálatot folytató nyomozók pedig már vagy meghaltak, vagy nincs utánuk nyom. Válaszolni a legfontosabb kérdésre csak ők tudtak volna. Aztán itt van Kelemen Endre igazságügyi orvosszakértő értékelése. Hogy lehetett kérlelhetetlen erkölcsi tartása egy olyan patológusnak, aki 1945-től szinte a haláláig kiszolgálta azt a félelmetes hatalmi gépezetet, amely annyi kötelet osztott? Miért olyan biztos Kende mind Haranghy, mind Kelemen doktor Kollár István haláláról adott szakértői véleményének igazában?
Nos, túl a lehetséges orvosi tévedéseken – amelyek mai formáit nemrég oly túlzóan állította pellengérre Kende –, tudni kell, hogy a negyvenes évek végén s az ötvenes években bár gyilkossági ügyekben az áldozatról egy igazságügyi és egy rendőrorvosi szakvélemény is készült, bizonyos esetekben eltorzították vagy elhallgatták a tényeket. Kelemen Endre a Markó rendőrorvosaként már a pócspetri perben is szerepelt; akkori szakvéleménye ellenére ma már tudjuk, hogy nem gyilkosság történt, hanem az iskoláját védő tömegtől pánikba esett rendőr önmagát sebezte halálra fegyverével. Tamáska Lóránd szerint – aki disszidálásáig a legnevesebb magyar igazságügyi orvosszakértők közé tartozott – a miskolci, a szovjet emlékműre „holttesteket felakasztók” elleni perben is furcsa szakvélemények születtek. Éltek-e azok az „ávósok”? Ez kulcskérdés, hiszen amennyiben a lincselés után még éltek, az akasztásban részt vevők s a fotókon megörökített nézők is felelősségre vonhatók voltak. Öt neves patológus is adott szakértői véleményt. Az 1957-ben lejátszódott vizsgálat hitelét mégis kérdésessé teszi Tamáska doktor megjegyzése, miszerint az exhumálás idején már lehetetlen volt megállapítani, hogy bekövetkezett-e a nyakizom akasztásból eredő bevérzése. Az orvosi grémium azonban igent mondott, amely halálos ítéletek egész sorához vezetett.
A Tóth Ilona elleni per egyik orvosszakértője is Kelemen doktor volt. „Mind a ruházat, mind a test leírása megdöbbentően szakszerűtlen volt – olvashatjuk Tamáska doktor kritikus megjegyzéseit a per egyik vádlottjának, Obersovszky Gyulának Vagyok című „egyszemélyes” lapjában –, szívszúrásos esetről van szó és hogy az a halált előidéző esethez vezetett, ezt az orvosszakértőnek csak akkor szabad kijelentenie, ha meg tudja állapítani a vérveszteség arányát… Nem elégséges a testüregekben talált »szabad vér« mennyiségét figyelembe venni, hanem azt a vérmennyiséget is meg kell állapítani, amennyit a ruházat felfogott… A jelen ügyben a krimináltechnika előírásaiból, követelményeiből semmi sem lett elvégezve.” (Egyébként Haranghy László, a Kórcbontani Intézet igazgatója 1957. március 1-jén – s ehhez bátorság kellett – levelet írt Kardos Jánosnak, Tóth Ilona védőügyvédjének, amelyben az áll, hogy „bizonyíték a benzin befecskendezésére nincs, valamint levegőbefúvás a szívben nem történt, az alkalmazott tű nem megfelelő a szívbe való befecskendezésre”. Márpedig az ilyen dilettáns módon végrehajtott gyilkossággal nyomozói ügyetlenség vádolni egy évfolyamelső medikát.) Egy másik ismert patológus, Lambrecht Miklós – aki ugyancsak a Péterfy kórház orvosa volt s a nemzetőrség mentőszolgálatának megszervezésében fontos szerepet játszott – úgy tudta a börtönbéli hírek alapján (ő 15 évének letöltését a gyűjtő „kisfogházában” kezdte el), hogy a szigorló orvosnő társai életének megmentéséért vállalta el a gyilkosságot. A társak azok az önkéntes mentők voltak, akik a harcok közepette sebesültek százait szállították a Péterfy Sándor utcai kórházba s a Domonkos utcai kötözőhelyre. Lehet, hogy megöltek egy besúgót? Nekik sem kegyelmeztek meg, s a fő bűnösséget magára vállaló szigorló orvosnőnek sem.
Ráadásul az orvosszakértői vélemények mintha két különböző holttestről szólnának. Valóban Kollár István volt az áldozat? A tárgyaláson ugyanis teljesen ellentmondásosan írták körül az áldozatot, miszerint annak nem hiányzik egyik ujjperce, holott Kollár Istvánnak a boncolási jegyzőkönyv szerint hiányzott. Lehet, hogy a perben felléptetett tetem „hamis tanú” volt? Obersovszky Gyula Tóth Ilona, a magyar Jeanne d’Arc című könyvében ezt igen szellemesen jeleníti meg. „Az áldozat ugyanis nem lehetett az áldozat. Sem névre, sem alakra. Csupán néhány jelentéktelen eltérés: nem Kollár Istvánnak hívják; nem hiányzik egyik ujjperce, mint a valódi Kollár Istvánnak; körülmetélt, holott Kollár István nem volt körülmetélve.”
Annyit mindenesetre tudunk, hogy a forradalom leverése után ismét megengedték a foglyok bántalmazását. S miután verés következtében többen is tüdőembóliában elhaláloztak – feltehetően a kivégzettként nyilvántartott Dudás József, a Nemzeti Bizottmány elnöke is –, megszületett egy körlevél arról, hogy mivel egy alapos gumibotozás nagyobb külsérelmi nyomok nélkül is súlyos következményekkel járhat, tessék hát egy kicsit vigyázni! Nem véletlen tehát, hogy a Hajnal László Gábor által összegyűjtött információk arról szólnak, hogy Tóth Ilonát megkínozták, amiről az édesanyjának vécépapíron írt kicsempészett levele ugyan nem tanúskodik, de az a mondat, hogy „ártatlan vagyok, nem tehettem mást”, mintha Lambrecht doktor tanúságát támasztaná alá: menteni akarta harcokban részt vett társait. Mindenesetre, ha az igazságot ebben az ügyben már soha nem is fogjuk megtudni, de legalább a pártliterátorok által oly szorgalmasan gyártott hazugságokat végre a papírkosárba dobhattuk a semmisségi ítélettel. Most viszont egyszer csak elénk áll Kende, s megálljt parancsol. Ő már túl van az első bolsevik típusú felháborodáson, s hogy hitelesebbé tegye, óráját 1957. június 20-ra igazítja. Délután két óra, a bíróság már csomagol. A perről készült film pedig azt sugallja, hogy 2002. április 22-én egy Kende Péter nevű újságírónak jegye lesz egy kis időutazásra egy fél kolumna erejéig.
Akkor egy ilyen írásért nem csak pénzzel, kitüntetéssel is fizettek. S akkor sem kérdezték meg, hogy a holttest valójában kié. Kit temettek el Kollár sírköve alatt? S miért szerepelt Lambrecht Miklós doktor az ORFK II. főosztálya vizsgálati osztályának a tárgyalásra tett javaslatában úgy, mint aki „vállalkozott gyilkosságban való közreműködésre”? (Mint a doktornak az ’56-os Intézetben őrzött visszaemlékezései tanúsítják, a harcok során mintegy ötven holttest gyűlt össze a Péterfy proszektúráján, azonban boncolás nem volt. Még szerencse, mert az akkori nyomozói mentalitásba belefért volna egy kis élveboncolás is.) Miért érték be aztán a nyomozók egy gyilkossal? Talán mert az kellett igazán a hatalomnak, hogy a forradalom egy olyan tiszta alakját bélyegezzék meg gyilkosként, akin keresztül a forradalomban tevékenyen részt vett magyar nőket is meggyalázhatják? (Marosán György kurváknak nevezte a forradalom leverése utáni „nőtüntetés” résztvevőit.)
Nem véletlenül mondta hát Obersovszky Gyula és Benedek István professzor is magyar Jeanne d’Arcnak Tóth Ilonát: akik bitóra küldték, azok szellemi utódai ártatlanságáért még ma sem bocsátanak meg neki. Választási győzelmükkel mintha valóban elkezdődött volna a múlt…
A szerző történész
origo.hu
Brüsszel meg akarja menteni Magyar Pétert a lopási botrányában
