A német nyelvű sajtó Orbán-gyűlölete

Aballiberális francia Libération augusztus 2-i számában egy politológus és egy köztisztviselő írt szenvedélyes cikket, francia és európai támogatást kérve az erősen baloldali, Castro-barát Hugo Chávez venezuelai elnök támogatására, aki augusztus 15-én a visszahívására kiírt népszavazásnak néz elébe, és néz farkasszemet – mint a Libération írja – az amerikai neoliberalizmus által a beavatkozás mélységéig támogatott belső ellenzékkel, valamint az azt feltétel nélkül támogató helyi médiával, elsősorban a Globovisionnal, az RCTV-vel, a többi kereskedelmi csatornával, amelyek „a hazudozás és a propaganda mesterségének olyan művészei, ami Európában netán »passé«…”
A tét Venezuelában „természetesen” az, hogy az olaj állami kézen marad-e, vagy a külföldi olajtársaságok privatizálhatnak-e. Zárójelben: az „őrült” Chávez, aki ellen az Egyesült Államok államcsínyt is szponzorált, egy év alatt 29 százalékkal növelte a GDP-t, ami világrekord.
A Libération abban téved, hogy – igaz: az állítást feltételes módba helyező „netán”-nal finomítva – szerinte a venezuelai médiamódszerek Európában a múlté. Korántsem. Az unióhoz újonnan csatlakozó országok egyik igen jól leplezett titka a magyarországi média venezuelai állapota. Ami messze a határokon át sugároz. Egyetlen bizonyíték, amolyan „king’s evidence” erősségű: a helyi egypártrendszer összeomlása óta a Magyarországról a német nyelvű sajtóban megjelenő több száz cikk között – a Magyarországról hosszú időn át a vezető svájci lapnak, a Neue Zürcher Zeitungnak tudósító Andreas Oplatka írásain kívül – gyakorlatilag egyetlenegy sem található, amelynek hangvétele és vezérfonala ne tükrözné a mára csaknem jelentéktelenné zsugorodott szabad demokratáknak az adott cikk megjelenésekor éppen vallott véleményét. Ez a kijelentés hivatásos újságírók cikkeire vonatkozik, nem pedig nagy ritkán, egy-egy lapban Magyarországról megjelent vendégpublicisztikára.
Írás és valóság
Egyébiránt Magyarország a földkerekségnek nem az egyetlen országa, amelynek valósága a róla megjelent írásokkal alig van köszönő viszonyban. Igaz, az ittenivel fordított előjellel. Vannak országok és kormányok ugyanis, amelyek elrettentő mindennapjai szinte meg sem jelennek a külföldi sajtóban. Ilyen például az amúgy a világ talán legszebb és legizgalmasabb országa, Mexikó, amelynek politikai és társadalmi rendszerének teljes rothadtsága gyakorlatilag nem kap sajtót – elsősorban az Egyesült Államokban. Amely megállapítás éppen úgy vonatkozik a mai helyzetre, mint az Intézményes Forradalmi Pártnak, ha lehet, a mainál is korruptabb uralmára, valamint zsarnoki, sőt gyilkos évtizedeire. Mexikónak – hazánkkal ellentétben – a médiával szerencséje van. Róla a rosszat nem veszik észre. Nálunk a nem létező rossz kap publicitást. Időszakonként. Amikor az országnak jobbközép kormánya van. A média nem kitartó figyelme persze nem csak ránk vonatkozik. Még a Marcos-diktatúra idején nem volt hét, hogy egy-egy televíziós stáb ne pásztázta volna végig Manila, a Fülöp-szigetek irdatlan kiterjedésű nyomornegyedeit, míg a rendszerváltástól függetlenül változatlanul megmaradt manilai nyomor ma egyetlen tévétársaságot sem látszik érdekelni.
De amióta Pakisztán oly derekasan veszi ki a részét az amerikaiak vezette „terror elleni háborúban”, azóta hiánycikké váltak az országban uralkodó diktatórikus vonásokról szóló beszámolók. Már eltűnt az aggodalom, hogy az iszlámábádi kormány „elfelejtette” bejelenteni annak dátumát, amikor Musarraf elnök megválik hadsereg-parancsnoki tisztségétől. Egy sort sem olvashatunk ma már arról sem, hogy az Afganisztánnal határos Észak-nyugati Határmegyében éppen olyan kemény saríatörvény uralkodik, mint Afganisztánban a tálibok idején. Románia is megszűnt antiszemita ország lenni a külföldi sajtóban attól a pillanattól kezdve, hogy Constanzát odaígérte amerikai haditengerészeti támaszpontnak.
Az viszont szintén nehezen tagadható, hogy Magyarország szinte az egyetlen ország, amelyről négyéves periódusokban a nem létező rosszról születnek cikkek, méghozzá futószalagon. Egy messze az átlag fölött toleráns országról festenek intoleráns képet, ahol állítólag az idegengyűlölet, az antiszemitizmus és a rasszizmus kontrollálatlan úr, ahol négyévente a Duna „barnaveszélyt” hordoz, és ahol választási kampányok idején a zsidókat verik az utcán. Mint legutóbb az osztrák közszolgálat hazudta.
A Medgyessy-kormány eljövetelével a német nyelvű sajtó e témákban ismét elcsöndesedett. A páratlan kemény kézzel megregulázott helyi média a „magyarszakértő” német nyelvű újságírók ítélete szerint olvasóikat annak ellenére nem érdekli, hogy 1998 és 2002 között szinte minden második tudósításuk és elemzésük a magyar média volt. Akkor nyilván élénken foglalkoztatta a németeket és osztrákokat az is, hogy a magyar közszolgálati kuratóriumi elnökségekből hiányoztak – noha saját akaratukból – az akkori két ellenzéki párt képviselői, most ugyanez, vagyis a Fidesz, a legnagyobb ellenzéki párt hiánya egyáltalában nem érdekli őket.
Amúgy Magyarországot illetően egészen az elmúlt időkig meglehetősen állt a víz a német nyelvű sajtóban. A témaválasztásban a gazdaság dominált. Ami egy csapásra megváltozott az európai parlamenti választásokkal. Pontosabban a Fidesz számukra nyugtalanító győzelmével. A büntetőjellegű sajtóreakciók nem várattak magukra. A venezuelai típusú újságírás beindult Németország és Ausztria köz- és magánmédiáiban.
A Deutsche Welle július 10-én Európa Magazinjában (Jobboldali populizmus Kelet-Európában) is megfújta a riadót, amiért térségünkben „nő” és „előrenyomul” a jobboldali populizmus. Mint a Cseh Köztársaságban és Lengyelországban, ahol „a szavazatok 30 százalékát kapták”. Szlovákiában pedig, tudjuk meg a schröderizált Deutsche Welléből, „egyszerre két populista pártvezető harcol a lakosság szavazataiért”, azaz Meciar és Fico. De vajon mi köze hozzájuk és Lepperhez a Magyarország uniós tagságáért keményen dolgozó és tárgyaló Fidesznek, valamint annak vezetőjének, Orbán Viktornak, mellékesen az Európai Néppárt alelnökének? A választ a Deutsche Welle tudja, amely így csempészi be a párhuzamot: „Magyarországon a jobboldali nacionalista polgári mozgalom, a Fidesz talál támogatásra a lakosság körében Orbán Viktor hajdani miniszterelnök antiszemita magatartásával és a kisebbségek elleni rasszista jelszavaival.” Megérkeztünk. A tény nélküli, venezuelai, neoliberális újságírás prototípusa. Ezeregyedszer kérdezzük: Orbán Viktor antiszemita? Azért, mert eddig egyetlen antiszemita mondatot nem tudtak idézni tőle? Azért, mert az Orbán-kormány intézményesítette a holokauszt megemlékezésének napját? Mert az Orbán-kormány adta meg az első lökést és a szükséges pénzt a holokausztmúzeum létrehozására? Orbán Viktor kisebbségek elleni rasszista jelszavai? Egyetlen idézetet olvashatnánk ezekből?
Hamis felmérések az antiszemitizmusról
Hamisítatlan SZDSZ-es vádak és egy idő óta az MSZP által átvett vádak is. Arról az SZDSZ-ről van szó, amelynek holdudvarába tartozó prominensekről derült ki, hogy hamis felméréseket készítenek az antiszemitizmusról. És egy olyan pártról, amelynek tagjai – egy messze nem jobboldali szimpatizáns felmérés tanúsága szerint – a leginkább cigányellenesek. Amelyről természetesen – noha ez szintén az az eset, amikor a postás harapja meg a kutyát – az idők végeztelen végeztéig hiába várnánk egyetlen sort is a német nyelvű sajtóban.
Akár arról a botrányról, amelynek főszereplője az SZDSZ-es főpolgármester, Demszky Gábor, az osztrák és német lapok hőse. Vagy arról, amelynek leleplezettje, Wekler Ferenc, az Országgyűlés SZDSZ-es alelnöke.
2004. augusztus 3-a. Izgatott lapozás a vezető osztrák lapban, a Pressében. Vajon mit írnak a „nem kormányválságról”, vagyis a Mallorcáról olyan rossz bőrben visszatért magyar miniszterelnök szertefutni akaró minisztereiről és az általa elküldöttekről? A konzervatív lap rendkívül bonyolultan tagolt on-line honlapján két cikk is olvasható Magyarországról. Az egyik Orbán Viktort támadja. A másik is. Az országos rendőrkapitány menesztéséről, Gyurcsány lemondásának felajánlásáról, a titkosszolgálatok élén hulló fejekről egy hang sincs. Noha ezek még a helyi koalíciós szócsövekben is olvashatók bőségesen, amelyekről a német nyelvű sajtóban egyetlenegy alkalommal nem láthatunk olyan degradáló jelzőt, mint amely lapunk említésekor szinte elmaradhatatlan, annak ellenére, hogy a Népszava szó szerint a mai kormány kampánylapja volt. Az említett napon a Presse első, Orbánt bíráló cikkének szerzője az a Peter Bognar, akinek tudósítói pontosságáról már szerezhettünk némi benyomást. Például, amikor hasonló témában (erdélyi autonómiatörekvések) még januárban Kövér László szájába erőltetett olyan mondatot, amelyet a politikus soha nem mondott („…vajon »fegyverrel és erőszakkal« végül is nem lehetett volna-e többet elérni, mint »békés és alkotmányos« eszközökkel, mint amelyeket egészen mostanáig a romániai magyar kisebbség folyamatosan alkalmazott”), vagy amikor 2001 januárjában azt az ellenzéki vádat hangoztatta, hogy Orbán úgy viselkedik, mint – nem fogják elhinni – Lukasenko, a fehérorosz autokrata.
Az Orbán Viktort augusztus 3-án a Pressében támadó másik cikk szerzője Anneliese Rohrer, aki A populistáknak nehezen megy főcímmel és Magyarország volt miniszterelnöke, Orbán nekiment Romániának – nem nagyon eredeti – alcímmel megjelent cikkében „pusztán” azt az általa is felmelegített véleményét fejti ki az MSZP mély krízise évadján, hogy Orbán Haiderre emlékezteti. Ez a német és osztrák lapok slágertémája volt éveken át. És amiben talán Gregor Mayeré (az osztrák Der Standard napi- és az osztrák Profil hetilap tudósítója) volt a „világrekord”. A témáról szinte hetente megjelenő, sötét színekkel kevert képei közül emlékezetes a Haider-effektus címen megjelent Demszky-interjúja, amelynek képaláírása (Demszky három művészportréja alatt): „Orbán tehetséges, de rossz célokra használja a nemzeti médiumokat, mint a kommunisták: propagandaeszköznek. Nincs semmiféle morális gátlása.” Egyébként ez az a Demszky („Budapest liberális reménysége”, ahogyan egy másik cikkében Mayer kifejtette), akit bíróság ítélt el, amiért barátnője orrcsontját eltörte, és hogy az adófizetők pénzét mire használja, arról csak az utóbbi hetekben mintegy ötven cikk jelent meg a honi sajtóban anélkül, hogy akár egyetlen nyikkanás is „kiverje” azon itteni tudósítók biztosítékát, akik több tucat cikkben foglalkoztak egy diákcsoport munkájának minősítéséről. Vonatkozik ez nyilván Mayerre is, akinek a Profilban 2000. április 10-én megjelent írásának hatalmas címe már mindent elárult: „Haiderizálódik Magyarország?” Az idegengyűlölet minden formájára állítólag oly érzékeny Mayer egyébként a „venezuelai” újságírás mintaképe: lapja, a Der Standard 2001. október 10-i számában a kalocsai menekülttáborból kiutált, szerencsétlen afgán menekültekről anélkül volt képes hosszan tudósítani, hogy megemlítette volna: a kiutáló és menekültellenes kampányt szervező történetesen az SZDSZ-es polgármester volt, aki vérhaideri módon viselkedett. Ellentétben Orbánnal, aki ilyet sem tett soha.
Egyébként a német és osztrák lapok között egyfajta versenyt is felfedezhetünk: melyik tud nagyobbat hazudni? A küzdelem valószínűleg döntetlenre áll, de azért a plagizálásért járó pálma inkább az osztrákoké. Amikor már májusban sejteni lehetett, hogy az európai parlamenti választásokat nem a német nyelvterület médiumainak kedvence, a mai koalíció pártjai nyerik, hanem szokatlanul intenzív gyűlöletük tárgya, egy jobbközép magyar párt, a Spiegel című balliberális hetilap május végén Orbán Viktorra egy rajta soha nem látott lódenkabátot aggatott, amit szörnyű politikai konnotációval díszített fel. A politikai úriszabóvá alakult cikkíró, egy bizonyos Jan Puhl úr ezt írta: „Orbán Viktornak, a volt magyar miniszterelnöknek jobboldali-nacionalista nagyszájjá alakulása – mondják Budapesten – ruházatáról is leolvasható. A kilencvenes évek elején farmerben járt és fülbevalót viselt, ami a kommunista pézsmaszag elleni lázadás viselete volt. Kormányfőként csináltatott öltönyt, a neoliberálisok egyenruháját öltötte. A 2002-es választási vereség óta gyakran mutatkozik a népszerű lódenkabátban.” Hogy a „mondják Budapesten” kiket takar, az nem okoz megfejthetetlen rejtélyt a Magyar Nemzet olvasóinak. Az viszont jellemző, hogy a „hírforrást” a „venezuelai” cikk szerzője nem kívánja megnevezni. Tegyük hozzá azt is, hogy az egyébként tiszteletre méltó német hetilap ezt a – mondjuk ki nyugodtan – aljassággal és hazudozással túlterhelt bekezdést a világ talán egyetlen országával szemben sem engedné meg magának. Ettől függetlenül a cikknek óriási sikere volt, hiszen néhány nappal később, már júniusban, a bécsi „félhivatalos” napilap, a Wiener Zeitung szóról szóra ugyanezt írta. Csakhogy a szerzőt ezúttal Piotr Dobrowolskinak hívták. E két úrról csupán egy dolgot tudunk bizonyossággal: a közpénzen terepjárókat üzemeltető és ménest szállító Demszky Gábor korábbi farmernadrágos és mostani, háromrészesöltöny-viselési szokásairól nem fog levonni semmilyen mélyebb következtetést.
E cikknek is megvannak az olvashatósági keretei. Amelyeket a tények bősége szétfeszítene, ha teret adnánk nekik. De a körkép mégsem lehet teljes Magdalena Marsovszky, a Magyarországról 1979-ben Németországba áttelepült kutató nélkül, akinek karrierje „outputjából” ítélve meglehetősen egysíkú: minden írásában az antiszemitizmus olyan fokát tulajdonítja Magyarországnak – azon ritka európai országnak, ahol egyetlen zsidót nem ért fizikai bántalmazás –, amely eléri a papír gyulladási pontját.
Felülírható rasszizmus
A Fidesz európai parlamenti választási győzelme után Marsovszky szinte azonnal ismét munkába lendült. Inotai Edit, az MSZP résztulajdonában álló (mely tény tabu a német nyelvű sajtóban) Népszabadság július 24-i számában megjelent vele készült interjújában nem csak annak a rosszindulatú hazugságának ad hangot, hogy „a Magyarországon gyakorta emlegetett »bizonyos körök« kifejezés antiszemita. (Magyarországon egyrészt a »bizonyos körök« kifejezést egyáltalán nem emlegetik gyakran, másrészt – Marsovszky és nyilván Inotai Edit kivételével – ezzel kapcsolatban egészséges gondolkodású emberek nem gondolnak zsidókra). Marsovszky ugyanebben az interjúban rátér a nagyvadra, Orbán Viktorra, aki szerint „bizonyos tipikus antiszemita sztereotípiák” kezdenek „önálló életet élni”: „ilyen például a »bankármentalitás«, amit Orbán Viktor használt a Medgyessy-kormányra. Talán nem is tudja, hogy ezzel kódolt antiszemita üzenetet küld.” Valóban nem tudja. És azok sem, akik a bankárokból – élükön a bankár foglalkozású Medgyessyvel – összeállt kormányt annak nevezik. Beleértve az MSZP országgyűlési képviselőjét, az európai parlamenti képviselővé választott Hegyi Gyulát, akinek hasonló kijelentését a német sajtó, beleértve Marsovszkyt, borítékolhatóan soha nem fogja antiszemitának nevezni, sőt a kifejezést tőle idézni. De hát ezt a kettős mércét megszoktuk: abban a pillanatban, amint a balliberális sajtó és a jelenlegi koalíció politikusai Orbán Viktort elkezdték támadni, amiért teljesen ártatlanul egy rádiós műsorban a „gazdasági életteret” emlegette („Lebensraum”, ugyebár), a német nyelvű sajtó azonnal átvette a támadást, miközben elhallgatta, hogy ugyanezen „élettér” ugyanezen időben Medgyessy arcképével díszített MSZP-s kampányszórólapokon szerepelt. Azt is elhallgatta természetesen, hogy Magyarországon egyetlen olyan rasszista műsorfolyam volt látható hosszú időn át, amelyet egy világhatalom – Japán – itteni nagykövetsége ismételten igen élesen kifogásolt. A Micukóról van szó, és annak elhallgatásáról a német sajtóban azért, mert a Tv2 – mondjuk ki most is – ezt a koalíciót támogatja, vagyis ilyenkor a rasszizmus felülírható haszonelvű megfontolásokból.
Egyébként már vizionáljuk a 2006-os kampányt, amint csakis Orbán Viktor szájából az „autópálya” („Autobahn”) Hitlerrel terhelt kifejezéssé válik.
Vélhető, hogy legalább egy dologban e cikk több olvasója egyetért: vannak, akik nálunk a Libération által elmarasztalt venezuelai sajtóra némi nosztalgiával gondolnak.

U. i. Ha ez a lap a német újságírók viseletének alapján McChesney-féle elemzésbe kezdene a magyarországi német multik médiatulajdona és a nekik e médiumokat eladott, jelenlegi koalíciót támogató magatartásuk közötti összefüggésekről, a helyi és a nemzetközi sajtó évekig gúnyolna bennünket, netán pereket is indítana. Tanulság: manapság a hatalmaknak nemcsak tömeggyilkosságot lehet elkövetni büntetlenül, de hazudniuk is.