Venezuela nem Magyarország

Az Amerika-ellenes Hugo Chávez venezuelai elnök – Che Guevara és Teréz anya kereszteződése, amint a neoliberális Economist jellemezte őt legutóbbi számában nem kis adag iróniával – visszarendelésére kiírt népszavazást a referendum szervezői elvesztették. Így tehát romokban hever azok álma, akik az 1975-ben újraállamosított, gigantikus venezuelai olajvállalatot, a Petroleos de Venezuela Rt.-t (PdVSA) fel akarnák darabolni, hogy azután privatizálják, valamint egy olyan kormányt kívántak Caracasban felavatni, amely az amerikai ízlésnek megfelel. Értsd: amely megszüntette volna a szegények sorsa enyhítésére tett igen jelentős lépéseket, helyette fiskális szigorral lépett volna fel, meghúzva a nadrágszíjat ott és úgy, ahogyan azt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank tanácsait követő kormányok teszik függetlenül országuk helyzetétől és földrajzi helyzetétől.
A Castro-barát ideológiája miatt egyébként a magyar polgári oldalnak nyilvánvalóan nem éppen a szíve közepének tekinthető Chávez elnök győzelme évekre meghatározza Latin-Amerika politikai sorsának alakulását, amivel még a Chávez-barátsággal nehezen vádolható, imént idézett brit Economist is egyetért. És lapunk is, amely – valamennyi világlaphoz hasonlóan, de ellentétben a többi hazai napilappal – a népszavazás súlyához mérten címoldalon hozta az eredményt.
Chávez győzelme azonban megér még egy – pontosabban több – „misét”. Ezért nem érdektelen a referendum utáni – Horn kedvenc szavát idézve – „helyzetet” elemezni. Amelyet amerikai szemszögből példásan foglal össze a PdVSA feldarabolására várakozó olajérdekeket is oly pregnánsan képviselő amerikai pénzügyi lap, a Wall Street Journal. Aki nem hallott volna róla: az újság ideológiája – saját állítása szerint – híreiben, tudósításaiban és „feature storyjaiban” felismerhetetlen, míg a véleményoldala a konzervatív republikánusokat támogatja. Mégpedig igencsak militánsan. Ezen állítás valóságtartalmáról egyébként nem csak nekünk vannak súlyos kételyeink. Már ami a hírek, tudósítások és „feature storyk” ideológiai elfogulatlanságát illeti. A vezércikkek harcias elfogultságáról ugyanakkor nekünk sincs szemernyi kételyünk. Arról sem, hogy ami ott megjelenik, azt akár a Fehér Ház is mondhatná. Ezért is érdemes a lap véleményét nagy figyelemmel kísérni. Mint a Chávez ’győzelme’ (így, félidézőjelbe téve) címen megjelent szerkesztőségi állásfoglalását.
E vezércikk figyelmes olvasata szinte hideglelőssé tesz bennünket, annyira „áthallásos”, anélkül persze, hogy ezt a szerkesztők akarták volna, akiknek legkisebb gondjuk is – például az állva bekapott manhattani szendvicsek ára – nagyobb Magyarország sorsánál. Az áthallás tehát akaratlan, de nem érdektelen. Ugyanis az ebben hangoztatott elveket és ismérveket sem ebben a lapban, sem az amerikai sajtóban általában nem vonatkoztatták a 2002-es magyarországi országgyűlési választásokra. Netán azért, mert a PdVSA nem a Mol, az Oritupano-Leona és a La Concepcion olajmezők pedig se nem Algyő, se nem Nagylengyel. Ennek fényében talán érthetőbb a Wall Street Journal vezércikkének bevezető mondata: „Hugo Chávez venezuelai elnök azt állította, hogy győzött a visszahívására kiírt vasárnapi népszavazás legyőzéséért folytatott csatájában.” És egy csapásra az is érthető, hogy miért nem kezdődött egyetlen nyugati lapban sem azzal tudósítás vagy vezércikk, hogy „Medgyessy Péter magyar miniszterelnök-jelölt azt állította, hogy győzött az országgyűlési választásokon”, holott a venezuelai választások tisztasága érvelhetően nagyobb, mint a miénk volt. A cikk később így folytatódik: „A vasárnapi szavazás Venezuela »demokráciája« szomorú állapotának metaforája. Chávez befolyása alatt áll a katonaság, a legfelső bíróság, a kongresszus, az országos választási tanács, az állami olajmonopólium és a hírszerző szolgálatok. Nincs erőegyensúly, nincs átláthatóság, és Venezuela gyorsan alakul át parancsuralmi rendszerré.”
Akkor nézzük a Medgyessy bejelentett távozása utáni magyar helyzetet a Wall Street Journal ismérvlistája alapján. Kinek a befolyása alatt áll a katonaság? A korábbi függetlensége után megregulázott, Rabóczky Edékkel „megtűzdelt” Legfelsőbb Bíróság? Kinek a befolyása alatt áll az Országgyűlés? Az Országos Választási Bizottság? A Mol? A hírszerző szolgálatok? És tegyük hozzá a New York-i lap ismérvkészletét gazdagítva: a lopva kiprivatizált gazdaság csaknem egésze? A Wall Street Journal a világ többi, „globalizált” lapjához hasonlóan egyetlen zokszót nem ejtett azért, ami oly szembeszökőnek tűnt neki Venezuelában, ahol, mint írja panaszosan, az exit pollok 16–20 százalékos előnyt jeleztek az elnök eltávolítását kívánók javára.
A Journal ezután saját tudósítóit idézte, akik Caracasból azt jelentették, hogy a Penn, Shoen and Berland Associates Cháveznek 59 százalékos vereséget mért korai exit polljaival. Vajh melyik magyarországi közvélemény-kutató nem jelzett jelentős előnyt a Fidesznek? Vajon akkor ez miért nem tűnt fel sem a Journalnak, sem más nyugati lapnak? Arra helyhiány miatt most egyetlen szót se vesztegessünk, hogy a Penn, Shoen és Berlandról kiderült, nem egészen elfogulatlanul méricskélt. A vezércikk ezután azt veti a CNE (Consejo Nacional Electoral), vagyis az ottani OVB szemére, hogy annak igazgatója olyan eredményt jelentett be, amely százalékos arányában éppen fordítottja annak, mint amennyit az exit pollok jeleztek Chávez kárára. Az amerikai lapoknak a 2002. áprilisi, hasonló magyarországi eredmények nyomán tapasztalt némasága után szinte el sem képzeljük, hogy a felhozott érv megáll a saját lábán.
Hogyan is mondta oly sokszor az EU-ba deportált Kovács László volt (?) külügyminiszter? „A szocialista párt nem a közvélemény-kutatásokat, hanem a választásokat akarja megnyerni.” Chávez is. Akkor mi a baja a Wall Street Journalnak? De a lapnak nem csak e diszkrepancia fáj. Nem. Az is – amit mi itt, az olajszegény Magyarországon el sem merünk képzelni –, hogy az itteni OVB caracasi megfelelője nem akarta megengedni a szavazógépek által kibocsátott nyugták ellenőrző megszámolását! (Később az ottani elnök, lévén itteni, egykori elvbarátainál sokkal gálánsabb, részben ezt is lehetővé tette.) A Wall Street Journal vezércikke egyébként azt az elemi tisztességet sem követte, hogy megemlítette volna, a nemzetközi megfigyelők, beleértve a Carter volt amerikai elnök vezetésével dolgozó csapatot és az OAS-nek César Gaviria által vezetett megfigyelőit, a venezuelai választásokat teljes mértékben tisztának ítélték.
Érdemes egy pillantást vetni arra is, hogy miként jelentett „elfogulatlanul” a lap az idézett vezércikkel egy napon amolyan „ideológiamentesen”. „Hugo Chávez elnökön kívül a vasárnapi venezuelai népszavazáson a gazdasági populizmus volt a nagy nyerő”, olvashatjuk a tudósítás első mondatában. Szinte már akaródzik a kérdés feltevése: vajon Budapestről miért nem ezzel a felütéssel kezdték tudósításaikat az amerikai lapok 2002. április 9-én: „Medgyessy Péteren kívül a magyarországi választásokon a gazdasági populizmus volt a nagy nyerő”? Sebaj. Attól még a Journal caracasi riportjának második mondata is ideológiai töltettel terhes: „Chávez győzelmének meglepő nagysága – a szavazatok csaknem 60 százalékát kapta – a legutóbbi figyelmeztetés arra, hogy a globalizmus elleni retorika, amely a szegények számára adott szociális költekezéssel párosul, jó hozamot biztosít a latin-amerikai urnáknál mostanában”. Vajon a Journal ugyanezt jelenti majd Budapestről 2006 márciusában, amikor kitudódik, hogy a Kiss/Gyurcsány-kormány (?) újabb kölcsönöket vesz majd fel nyugdíjas szavazótábora üveggyöngyeinek finanszírozására?
Az amerikai kormány, az amerikai gigavállalatok és – ahogyan itt mondanánk – holdudvaruk versenyt aggódik, amiért Chávez a barriók szegényeit valóban segítő programokra költi az olajból származó jövedelmek egy részét. Mint a Barrio Adentro programra, amely ingyenes egészségügyi ellátást és ingyenennivalót nyújt azoknak, akik korábban vagy ettek, vagy nem. Vajon a jelenlegi ellenzéknek miért nem jutott eszébe hasonló program, amikor hatalmon volt? És ha ellenérzéssel viseltetnek a kubai orvosokkal szemben, akikből nem kevesebb mint tizenhétezer gyógyít most Venezuelában, miért nem hívott oda a mai ellenzék orvosokat tőlünk vagy netán Bulgáriából, Ukrajnából vagy Fehéroroszországból olajért cserében?
Washington idegessége érthető. Latin-Amerika két kulcsfontosságú országában, Brazíliában és Argentínában a baloldal kormányoz. Nem beszélve arról, hogy mindkét országban az amerikai adminisztráció szemében riasztóan terjed az Amerika-ellenesség, mint azt a chilei Latinobarómetro legújabb felmérése is megerősíti.
Mi pedig, jobb híján, kezdjünk gúnyolódni a venezuelai ellenzéken, amelynek az Egyesült Államok nem is olyan régen aktívan segített, hogy államcsínyt készítsen elő Chávez ellen? Mondjuk azt, hogy „rossz vesztes”? Holott érzésünk szerint Chávez messze nem csalt akkorát – ha egyáltalában csalt –, mint Medgyessyék? Nevessük ki Alejandro Plazt, a Súmate közvélemény-kutató elnökét, aki „igen komoly kételyeit” fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a szavazógépek megfelelően számolták-e össze a szavazatokat? Gúnyoljuk ki Antonio Ledezmát, Caracas volt főpolgármesterét, aki kerek perec csalásról vagy Julio Borgest főbírót és másokat, akik választási hamisításokról és suskusokról fecsegnek? Mások pedig állítják, a programokba „léptetőrendszert” építettek, amelyek automatikusan felfelé korrigálták a Chávezre leadott szavazatokat, így hiába számolnák újra őket, azok csak a csalást erősítenék meg. Vagy – az ottani ellenzékkel és Washingtonnal szemben – helyeseljünk a CNE egyik vezetője, Jorge Rodríguez válaszának, aki szerint az ellenzéknek minden lehetősége megvolt a választási program ellenőrzésére? Vagy tartogassuk a végső nevetést a Fehér Háznak és a nézeteit oly hűen viszszaadó Wall Street Journalnak, amikor maga a csalást kiáltó ellenzék nem tett eleget az ellenőrzést végül lehetővé tevő Chávez-kormánynak, hogy az vegyen részt a szavazat-ellenőrzésen?
Ne feledjük, Washington kezdetben követelte a caracasi kormánytól, hogy az az ellenzéknek a csalásra vonatkozó vádjait gyorsan és átfogóan vizsgálja ki. Tom Casey, az amerikai külügyminisztérium egyik szóvivője még a múlt hétfőn hangsúlyozta: az amerikai kormány végső ítéletére várni kell. Később azonban, amikor már kiderült, nincs mit tenni az eredményekkel szemben, a Fehér Ház jobb híján beadta derekát. Arról a Fehér Házról van szó, amelynek itteni nagykövet asszonya a 2002-es szavazás éjjelén szinte lábtörő sietséggel rohant a dokumentáltan csalással hatalomra jutott, most a korruptak puccsával eltávolított Medgyessynek gratulálni. Aki azután a kommunizmus széthullása utáni legkorruptabb kormányt vezette. Az immár folyamatosan kettős mércét használó hivatalos Amerika ismét egyetlen csapással verekedte magát még hátrébb az iránta való megbecsülésben legalább két országban: Venezuelában és Magyarországon. Mondhatnánk azt is, a dolgok jó ideje a megszokott mederben folynak.